Az ifjú Sam Clemens bizonyára többször is hallhatta szüleitõl, vagy az idõsebb emberektõl, a Halley-üstökös hírét, és már korán megragadta képzeletét az érdekes véletlen, hogy õ a nevezetes égi vándor visszatértével egyidejûleg született. Sok évvel késõbb, amikor már Mark Twain néven híres publicistaként és íróként ismerték, többször is emlegette “kapcsolatát” a Halley-üstökössel, és írásaiban is felbukkan az üstökös motívum. (Az író szerint a “twain” kifejezés a Mississippi hajósainál használatos, és azt jelzi, hogy a víz mélysége két öl, a hajó biztonságosan haladhat elõre.)
Túlzás lenne azt állítani, hogy Mark Twain a csillagászat kedvelõje lett volna. Tárcáit, novelláit, regényeit átböngészve azonban észrevehetõ, hogy alkalmanként szívesen és eléggé hitelesen használta fel csillagászati ismereteit. Ezek az ismeretek, benyomások származhatnak gyermekkori emlékeibõl, hiszen kisvárosban nõtt fel, közel a természethez. Talán az erõsen reál beállítottságú amerikai oktatás is hozzájárult érdeklõdésének kialakításához. Mint újságíró azután szüksége volt a naprakész ismeretekre a tudomány terén is. Ne feledjük, hogy a 19. sz. második fele az észak-amerikai csillagászat gyors fellendülésének korszaka volt, amikor minden hétre jutott valamilyen újdonság: új óriás távcsõ felavatása, új felfedezés, fényes üstökösök és más, az olvasókat érdeklõ csillagászati esemény. Az érdeklõdés kezdetét azonban kétségtelenül a Halley-üstökös jelentette.
A személyes ifjúkori emlék lírai megnyilvánulását találjuk, pl. a széles körben ismert könyvében, a “Huckleberry Finn kalandjai”-ban. A sok szeretettel megformált, legegyénibb regényalakja, a kis Huckleberry Finn megszökik részeges apjától, csónakján lefelé csorog az éjszakai Mississippi folyón. A fiú hanyatt fekszik a csónak alján, fölé borul a csillagos égbolt: “Kellemes pihenés esett benne, és a pipa is igen ízlett, ahogy a felhõtlen eget szemléltem. Irtó mélynek látszik az égbolt, mikor az ember háton fekve nézi holdfényben; eddig észre sem vettem". Ezeket a sorokat csak olyan ember írhatta le, aki maga is gyönyörködött az éjszakai égben, talán ugyancsak egy csónak alján fekve!
Meglepõen használja fel Mark Twain a teljes napfogyatkozás eseményét az “Egy jenki Arthur király udvarában” c. ironikus-fantasztikus regényében. A “jenki” egy nagy fegyvergyár ezermester mûvezetõje, a 19. sz. dereka táján. Egy verekedés során jókora ütést kap, elájul, és egy fa alatt ébred fel, a kora-középkori Angliában. Mint kiderül, Kr. u. 528. június 19-ét írnak, a Brit-szigeten, a legendás Camelot várában az ugyancsak legendás Arthur király uralkodik. A korabeli emberek gonosz varázslónak vélik a különös ruházatú, számukra furcsa angolsággal beszélõ idegent, és máglyára akarják hurcolni. A jenkinek azonban hirtelen emlékezetébe villan, hogy a középkor egyetlen teljes napfogyatkozása (Britanniában) 528. június 21-én volt. Megfenyegeti a királyt és udvarát, hogy elvarázsolja a napfényt, ha bántódása esik. Már éppen készülnek meggyújtani a máglyát, amikor a napfogyatkozás valóban bekövetkezik. A jenkit természetesen azonnal elengedik, sõt a király teljes hatalmat biztosít a számára.
A Halley-üstökös 1835-ös ábrázolásai
Maga Mark Twain sem tagadja, hogy a fogyatkozás ötletét Kolumbusztól vette át. Amikor a jenkit arra akarják kényszeríteni, hogy mutasson be valamilyen varázslást, így gondolkodik: “Hát persze, a napfogyatkozás. Az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy Columbus, vagy Cortez vagy valamelyik másik egyszer kijátszott adunak egy napfogyatkozást a vadak ellen…” Valójában Kolumbusz az 1504. évi holdfogyatkozás alkalmával fenyegette meg a jamaicai iniánokat, hogy “elveszi tõlük Holdat”, ha nem adnak élelmet a tengerészeinek. Ennél a kis tévedésnél érdekesebb az idõpont. Kétségtelen, hogy Mark Twain nem ötletszerûen gondolta ki az idõadatot. Talán szakembertõl is megérdeklõdte, hogy mikor látszott Arthur király korában napfogyatkozás a Brit-szigeteken. Ennek ellenére tény, hogy 528. június 21-én nem volt napfogyatkozás. Idõben az ehhez legközelebbi augusztus 1-jén állt be, de ez nem látszott Angliában.
Szinte bizonyosra vehetjük, hogy az író képzeletét az 540. június 20-i napfogyatkozás ragadta meg, amelyrõl az ún. Angolszász krónika tesz említést. Itt olvashatjuk: “Az 540. esztendõben, június kalendaejának 12-én [azaz jún. 20-án] a Nap eltûnt. Számos csillag tûnt fel, egy félórával 9 után.”
Magáról a napfogyatkozásról Mark Twain kevés részletet ír: “A nézõk lassan felemelkedtek, mintha ugyanaz az erõ mozgatná õket… A sötétség lassan fogyasztotta a Nap korongját… Óriási volt a hatás. Az ember látta, hogy a borzongás végig fut a tömegen, mint egy hullám… A sötétség pedig nõttön nõtt, és egyre feketébb árnyék borult a világra… Végül koromsötét lett, s a tömeg rémülten felhördült, érezve a hûvös és baljós éjszakai szellõt, s látva az égbolton felbukkanó csillagokat… De amikor egy-két pillanat múlva elõbukkant a Nap ezüstös karimája, az egybegyûltek egyetlen hatalmas kiáltással felugrottak a helyükrõl…” Az a benyomásunk, hogy Mark Twain valóban látott napfogyatkozást – ha nem is teljeset! –, és eléggé híven írja le a lélektani hatást.
Valójában ez a fogyatkozás a Brit-szigeteken csak 60–63%-os volt. A krónikás egy itáliai feljegyzésbõl vette át a jelenséget, mivel Rómában csakugyan teljes fogyatkozás látszott. Az Angolszász krónika, ill. az ezt is felhasználó Froissard-krónika azonban ismert lehetett Mark Twain számára (ekkoriban már angol fordításban is olvashatók voltak), aki történelmi tárgyú írásaihoz többé-kevésbé részletes elõtanulmányokat végzett. A történet alapötletét egyébként Sir Thomas Malory “Arthur halála” c. lovagregénye adta.
Talán ezeknek a régi, részben legendás leírásoknak az ismerete – és a kortörténeti tanulmányok – magyarázzák, hogy miért “hozta elõre” 13 évvel a napfogyatkozást. A hagyomány szerint a britek vezére, akit a legenda Arthur királyként személyesít meg, 538 táján a kontinensrõl özönlõ szász hódítók elleni csatában esett el. Arthur és lovagjai a fogyatkozás idején már nem élhettek. Mark Twainnek egy olyan idõpontot kellett keresnie, amikor Camelot még fénykorát élte. Ezért, élve a költõi szabadsággal, megváltoztatta az évet, de megtartotta a hónapot és napot. (Az is kitûnik, hogy Mark Twain meglehetõsen könnyedén kezelte a természeti jelenségeket.)
Legszívesebben azért az üstökösöket emlegette. Ebben része lehetett annak is, hogy élete során több fényes üstököst is láthatott. Nyolc esztendõsen talán már maga szemtanúja volt a 1843. évi nagy üstökös ragyogásának, amely néhány napig nappal is látható volt az égen. Az 1853. évi két fényes üstökös – erõsen déli deklinációja következtében – nem volt igazán feltûnõ látvány. Annál nagyobb figyelmet keltett az 1858. évi Donati-üstökös (amely nálunk Jókait ihlette meg), valamint 1861-ben a Tebbutt, 1874-ben a Coggia, de fõleg az 1881. évi “szeptemberi” üstökös.
Írásaiban azonban nem az üstökösök ábrázolása jelenik meg, hanem hasonlatként, vagy éppen fantasztikus elemként említi a csóvás égi vándorokat. Két hosszabb elbeszélésében is ilyen szerepet kapnak az üstökösök. Az 1868-ban írt, de csak 1909-ben – a Halley újabb visszatérte elõtti évben – megjelent “Mennyei utazás”-ban az elhunyt Stromfield lelke, miközben a menny kapuja felé száguld, versenyre kel az üstökösökkel. A kisregény ezekkel a sorokkal kezdõdik:
“Képzeljék csak el, harminc év óta nyargalok a világûrben – z z z z! – akárcsak egy üstökös. A hasonlat sántít… Mert ami üstökös csak van odafent, mind – mögöttem maradt. Persze érthetõ – ezek az üstökösök szilárd testek… azon kívül egészen más az útirányuk: afféle lasszóhurkokra emlékeztetõ, hosszú parabola pályákon futnak. (…) Egy közönséges üstökös sebessége nem több 200 000 mérföldnél percenként. Természetes, hogy ha ebbõl a fajtából akadtam össze valamelyikkel – mondjuk az Encke, vagy a Halley üstökösével – az egész alig volt több egy villanásnál-illanásnál: azzal kész”. Megjegyzendõ, hogy itt a hatás kedvéért az üstökös mozgási sebességét mértéktelenül (kb. százszorosan) eltúlozta.
Az érdekesség kedvéért Mark Twain egy új “üstökösfajtát” is kitalált, amely jóval nagyobb, ragyogóbb a naprendszerbeli üstökösöknél. Érdemes megjegyeznünk, hogy az üstökös-történetnek voltaképpen semmiféle jelentõsége sincsen a kisregény további részeinek szempontjából. Inkább csak színesítik, élénkítik a cselekményt, és jelzik az író különös figyelmét az üstökösök iránt.
{mosimage}
A Halley-üstökös 1910-ben
Egy másik írását, “A titokzatos vándor”-t egy évvel halála elõtt három változatban is elkészítette. A misztikus és fantasztikus történet szerint az ördög felkeresi abban a házban, ahol gyermekkorát töltötte a Missouri állambeli Hannibal városkában. A sátán megkérdi: “Honnan tudod meg , hogy egy üstökös suhant be a rendszeretekbe?” – majd maga válaszol: “Bizonyára a szemeddel vagy távcsöveddel. De én, én a távoli hangok csillogó áramlását hallom, az égbolton áttörõ nagyszerû hangorkánt, és tudom, anélkül hogy látnám, hogy a vándor itt van”
Az idézetekbõl is érzékelhetõ, hogy az idõsödõ író szemében az üstökösök egyre inkább misztikus, túlvilági jelentõséget kaptak. De ez a szemlélete keveredett a tudományos ismeretekkel! Személyi titkára és életének krónikása, Albert Bigelow Paine (1861–1937) írja visszaemlékezésében, hogy egy alkalommal Mark Twain büszkén mutatott egy nagy halom, számokkal teleírt papírlapra, amelyeken a Nap és a legközelebbi csillag, az a Centauri mérföldekben kifejezett távolságát számolta ki. Ám szinte már hátborzongató egy kesernyés, humoros megjegyzése, 1909 tavaszán. Ekkoriban már egyre több hír jelent meg a Halley-üstökös újabb visszatérésérõl és földközelségérõl. Mark Twain ezekkel a szavakkal fordult Paine-hez: “A Halley-üstökössel jöttem, 1835-ben A következõ évben [1910] újra jönni fog és én arra számítok, hogy elmegyek vele. Életem legnagyobb csalódása lenne, ha nem vele együtt távoznék. A Mindenható kétségtelenül azt mondta: »Nos itt van ez a két kiszámíthatatlan csaló; együtt jöttek, együtt is kell elmenniük.« Oh, én mindezt elõre látom”. (Astronomy, 1986/3. 28. o.)
A Halley-üstökös 1910. április 20-án haladt át a perihéliumon. A következõ napon örökre lehunyta szemét Samuel Langhorne Clemens, akit a világ Mark Twainként ismert.
A Meteor 2003/1. számában megjelent cikk másodközlése
