• csillagaszat.hu
    csillagászat.hu
    Csillagászati hírportál
    bdsm forum

    A Messier-katalógus objektumai – ahogyan az első megfigyelők látták







    Néhány más ködös égitestet, fényfoltot az ég tudatos átkutatói, az első csillagjegyzékek összeállítói ismertek és jegyeztek fel. A legkorábbi mezopotámiai és egyiptomi feljegyzések még csak a Pleiadokat említik, de a görög csillagászok, Kr. e. 700-400 közt már felfedezték a Perzeuszban látható kettős-felhőt a Perzeusz-ikerhalmazt  (χ—h Persei = NGC 869 és 884), a Praesepét (M 44 = NGC 2632), és az M 7 (NGC 6475) nyílthalmazát a Skorpióban.
         Meglepő azonban, hogy a Nagy Orion-ködöt (M 42-43) és a Nagy Androméda-ködöt (M 31), a déli égbolton az omega (ω) Centauri gömbhalmazát és az o Velorum (IC 2391) nyílthalmazt sem a természeti népek, sem az ókori csillagászok nem fedezték fel.
         A távcső alkalmazása (1610-től) kezdetben nem jelentett előrelépést a "ködös objektumok", ködök, csillaghalmazok, extragalaxisok megismerés terén. Az első távcsövek kicsi fényereje, gyenge leképzés, a műszer optikájában fellépő erős fényszóródás elnyomta az elmosódott ködös fényfoltokat. Rontotta a teleszkópikus diffúz objektumok felfedezésének lehetőségét a rendkívül kis kiterjedésű látómező. Ezzel magyarázható, hogy pl. Galilei, aki 1610-ben eléggé részletesen lerajzolta az Orion övét és az attól délre levő részleteket, észre sem vetet a Nagy Orion-ködöt.
         Csak a 17/18. sz. fordulóján javult a felfedezések lehetőség. Egyrészt a távcsövek optikai minőségének tökéletesedésével és a tükrös távcsövek alkalmazásával, másrészt a nagy, áttekintő égbolt-felmérések megkezdésével, valamint a halvány üstökösök távcsöves követés során újabb és újabb ködös objektumra bukkantak.
         Bár a 18. sz-ban több csillagász is közölt hosszabb-rövidebb összeállítást a számontartott ködökről és csillaghalmazokról, kétségtelenül Charles Messier 45 objektumot tartalmazó jegyzék jelentett a fordulópontot, amely a Francia Tudományos Akadémia 1771. évi közleményeiben (Memoires) jelent meg. Ezt a katalógust egy évtizeden át bővített, a 103 égitestet felsoroló jegyzék 1781-bn jelent meg. Messier katalógusa, bár ez sem tervszerű felkutatáson alapul, nem csak kiindulópontot, de további ösztönzést is jelentett a kutatók számára. Ma is értékes forrása a megfigyelő amatőröknek, de a ködök, halmazok vizsgálatának történetével foglalkozóknak is. Érdekes fényt vet az egykori észlelők látásmódjára, műszereik teljesítőképességére és az és az észlelési tévedések forrásaira is. Feldolgozása és összehasonlítása a mai megfigyelésekkel ezért igen tanulságos lehet.

    1. Ködös objektumok feljegyzése a távcső alkalmazása előtt

    Ködszerű objektumokat már a távcső alkalmazása előtti korokban is feljegyeztek a csillagkatalógusokban. Ezek egy része valóban köd (köd, vagy nyílthalmaz csillagainak összefolyó fénye), de többségük "aszterizmus", vagyis néhány egymáshoz igen közeli csillag együttese. Az antik és középkori katalógusok "ködösség"-nek vagy "felhőcské"-nek jelzett égitestei közül több a Messier-féle jegyzékbe is bele került (egyesek korai megfigyeléséről a francia katalogizálónak nem is volt tudomása). Az alábbiakban a távcső előtti legfontosabb katalógusok ködös objektumainak listáját közöljük – az angol K. G. Jones kritikai összeállítása alapján – az egykori megnevezés, és a mai azonosítással. (Kenneth Glynn Jones: The Search for the Nebulae, Cambridge, 1975.)
         Ez az összeállítás nem pusztán történeti jellegű. Szeretnénk, ha a jó szemű amatőrök, kedvező észlelési viszonyok mellett kipróbálnák, hogy miként látják a felsorolt objektumokat. Néhány, a régmúlt századokban ködös csillagnak nevezett égitest esetében nem egészen érthető, hogy miért látták az egykori megfigyelők ködnek az egyértelműen csillagnak látszó égitestet. Érdekes kísérlet lehet annak kipróbálására, ma hogyan látszanak ezek az objektumok szabad szemmel.

    KLAUDIOSZ  PTOLEMAIOSZ (Kb. Kr. sz. 83—161)

         Az antik világ csillagászatának nagy összegezője Alexandriában állította össze 127-151 között nevezetes munkáját, a "Megálé Szüntaxisz tész Asztronomiasz" c. munkáját (A csillagászat nagy rendszere). A bagdadi Ibn Houain 827-ben arab nyelvre fordította "Al-megisti" (A Legnagyobb) címmel, ennek alapján terjedt el a mű Almageszt elnevezése. Az Almageszt tartalmazza azt a csillagkatalógust, amelyet a Kr. e. II. sz-ban a rhodoszi Hipparkhosz állított össze az égbolt kb. ezer legfényesebb csillagáról. A Hipparkhosz-féle (elveszett) jegyzéket Ptolemáiosz kiegészítette, és így tette közzé. Az alábbi "ködöket" sorolja fel:

    Felhőhöz hasonló ("nubi similis") a Hattyú jobb térdénél omega1, omega2 Cygni
    A Perzeusz jobb kezénél felhosödés khi – h Persei
    Ködszerq örvénylés a Rák mellében: a Praesepe [Jászol] M 44
    A Bereniké Hajának nevezett ködös örvénylés legészakibb része az Oroszlán és a Medve határán A Com 15 körüli csillagfelhő
    (A Skorpió) fullánkját követő M 7, vagy G Sco
    (A Nyilazó) szeme helyén: ködös és kettős nü1-nü2 Sgr
    Az Orion fejénél ködösség lambda1, phi1 és phi2 Ori

    Az M 45 Pleiadok-at – a Fiastyúkot – sem itt, sem a későbbiekben nem soroljuk fel, mert ez minden jegyzékben szerepel, néhol önálló csillagképként. A Pleiadok írásos emléke már Homérosznál és Hesziódosznál a Kr. e. IX. sz-ban felbukkan, mint jól ismert csillag csoport. Az M 7 ismert fényes galaktikus halmaz a Skorpióban, összfénye kb. 3,5 mg.

    AL SŪFI (903—986)

    Perzsa csillagász, teljes nevén Abd al-rahman Omar Bin Muhammad Bin Sahl Abu’l-hussein al-Sūfi al-Razi (903—986), 964-ben összeállította a csillagok kiegészített katalógusát.  Műve, "Az állócsillagok könyve" Ptolemaiosz katalógusán alapszik, de azt kibővíti és pontosítja. Az alábbi ködös objektumokat sorolja fel:

    A (Perzeusz) első csillaga a kisfelhő                                                                      χ—h Persei

    A (Rák) első csillaga egy foltocska, hasonló egy kis felhőhöz                             M 44 Praesepe

    A (Skorpió) alakzat első csillaga egy kis felhőszerűség, amely a fullánkot követi          M  7

    A Nyilazó nyolcadik csillaga a szeménél egy ködös csillag, amely kettős is         ν1– ν2  Sgr

    Az Óriás [Orion] első csillaga a fejnél egy köd, amely három csillagból áll         λ1, φ1,  φ2 Ori

    …egy kis felhő a Nyíl tollának két csillagától északi irányban                             4. és 5. Vul

    (Az Androméda leírását követően) A csillagok két sorozata egy kis ködnél indul
          ki, nagyon közel helyezkedik el a 14. sz. csillaghoz                                                   M 31

    A 37. sz. csillag után (a δ Navis)  egy hüvelyknyire egy  ködös csillag                       Talán az IC2391
                                                                                                                                  nyílthalmaz, benne
                                                                                                                                  az o Velorum

    Ebben a katalógusban található a jelenleg ismert legkorábbi említés a Nagy Androméda-ködről, (M 31)  de az al-Sūfi által szerkesztett   térképek nem minden másolata tartalmazza.

    ULUGH BÉG (1394—1449)

    Teljes neve: Mohammed Taragai Ibn Shah-rukh Ibn Timur, mongol uralkodó és csillagász (Timur Lenk mongol hóditó unokája), 1420-ban Szamarkandban obszervatóriumot rendezett be, ahol többek között a Ptolemáiosz katalógusát is helyesbítette.

    1. sz. a Perzeuszban, "A Démon fejét hordozó"                                                       χ—h Persei

    1. sz. a Rákban. Felhőszerű örvénylés a Rák mellén, a "Jászol".                             M 44

    6. sz. az Oroszlánban. Az Oroszlán farka és a Nagy Medve farka közti ködös        5 Com kör-
              örvénylés: a bojt [a Leo] farkán                                                                          nyezete

    1. sz. a Skorpióban. Ködös csillag a Skorpió fullánkja után.                                     M  7

    8. sz. a Nyilazóban. Kettős ködöcske a Nyilazó szeménél.                                        ν1—ν2 Sgr

    (A katalógus a mohamedán világban kétszáz évig a legelterjedtebb volt, Európában is használták.))

    TYCHO BRAHE (1546—1601)

    Dán csillagász (keresztneve voltaképpen Tyge), bár még nem használhatta a távcsövet, mérései egy-két nagyságrenddel pontosabbak elődeinél. Eredeti katalógusa 777 csillag helyét tünteti fel.

    Herkules, 20. sz. "A legmagasabb csillaga", Megjegyzés: Köd ("Neb")            88 Herculis

    Rák, 1. sz. "Köd a Rák mellén,  Praesepe".                                                         M 44

    Bak, 4. sz. "Ködösség a szarv felett és előtt (6 magn.)."                                                 ξ1 és ξ2  Cap

    Bak, 5. sz. "Ködösség a homlok háromszögének nyugati alapja előtt  (Neb.)."            π Capricorni

    Bak, 6. sz. "Ködösség keleten (Neb)."                                                                  o Capricorni

    Bak, 8. sz. "Ködösség, a homlokot megelőzi (Neb)."                                           δ  Capricorni

    A katalógus voltaképpen csak egy igazi "ködös" objektumot, az M 44-et tartalmazza. A többi csillagot sem Tycho Brahe előtt, sem a későbbi észlelők nem látták ködnek.

    JOHANNES HEVELIUS  (HEWELCKE, 1611-1687)

    Danzigi sörfőzde-tulajdonos, műkedvelő csillagász és műszertervező. Az utolsó észlelő, aki már a távcső alkalmazásának korában távcsövek használata nélkül – csupán irányzóval – végzett csillag helyzet meghatározásokat. Éles szemének köszönhetően azonban (amint azt Halley személyesen is tapasztalta) pozíció méréseinek középhibája nem volt rosszabb, mint a korabeli távcsöves mérések pontossága (kb. ±1´). A "Prodromus Astronomiae"-ban  (amelyet felesége Margharita adott ki, férje halála után, 1690-ben) 1564 csillag-pozíciót tüntetett fel.
    Hevelius 14 "ködös csillagot" tüntetett fel, köztük a Simon Marius által 1612-ben felfedezett M 3l (Androméda) ködöt. Átvette továbbá Ptolemaiosztól az M 44 (Praesepe) halmazt, és az ω1-2  Cygni aszterizmust, valamint a Tycho Brahe által "felfedezett" ködös csillagokat a Capricornusban és a Herculesben. Saját megfigyelései alapján a következő ködöknek látszó aszterizmusokat sorolta fel:

    No. 619. Hattyú, 28. sz. "Ködösség a farok fölött és előtte az északi lábig, kinyúlik a     Tejútfelhő a Cyg-
                   csillagképből   6 magnitúdó.                                                                                      nusban.

    No. 794. Herkules, 29. sz. Ködösség [csillag]  a bal lábszár végén"  6 mg.            90 Herculis

    No. 804. Herkules, 39. sz. "A Fejben, a  három ködösség legnagyobbja"  6 mg.   32. 33. 34 Oph

    No. 953. Mérleg, 18. sz.  "A ködösség [csillag] központja a nyugati mérték                 Aszterizmus
                                                  nyele vagy  szára alatt"  7 mg.                                                 ξ1-ξ2, 18. 19  Lib

    No.1113. Pegazus, 35. sz. "A három ködös [csillag] legnagyobbika, a követő       Aszterizmus
                                                fölött, a Pegazus fülében". 6 mg.                                   34. 35. 37. Peg

    No.1529. Pajzs, 5. sz. "Ködösség [csillag] a Pajzs nyugati határán, lent. 6 mg.       Tejútfelhő, Sct

    No.1496. Nagy Medve, 44. sz. "Ködösség [csillag] a hátán". 6 mg.                         Kettőscsillag
                                                                                                                            (Winnecke 40,  M 40)

    Az első sorszám a katalógus folyószámozása, a második a csillagképen belüli sorszám. Hevelius a megfigyelt csillagok fényességét is megbecsülte, ezt a leírás végén tüntettük fel.
    Az 1529. számú "ködösség a Pajzs-ban (Scutum) véleményem szerint a Tejút Scutum-felhője, benne az M 11 nyílthalmazzal.                                                                                                                                    

    2. Megjegyzések a Messier-objektumokhoz

    Ismeretes, hogy a Messier-katalógus objektumainak nem is csekély hányadát nem a francia csillagász fedezte fel, hanem azok már korábban ismertek voltak. A következő leírásokban az M-objektumok rövid történetét foglaltuk össze: az első észlelés (leírás) időpontjával, a felfedező nevével, a látvány jellemzésével, majd a további fontosabb megfigyelésekkel.

    A leírásokat nem értékeltük, vagyis nem jeleztük, hogy a mai ismeretek fényében miként minősíthető az egykori észlelő nézete az objektumról. A régi megfigyelők tévedései, túlzásai vagy más, a mai képtől eltérő adata érdekes felvilágosítást nyújt az egykori műszerek teljesítőképességéről, és a régi észlelők felfogásáról. (Pl. Lord Rosse a XIX. sz. közepén, a valóban nagy távcsöveivel egyes gömbhalmazokat is spirális szerkezetűnek vélte!) Néhány alkalommal, ha azt az adatok érdekessége indokolta, az első fényképezéssel végzett vizsgálatokat is megemlítjük.

    Műszerek.  Az egyes mélyég objektumok látványa nagymértékben függ a megfigyelő eszköztől. A XVII. sz-ban, de még a XVIII. sz. elején is a lencsés távcsövek voltak a legfontosabb észlelő eszközök. Az egyszerű (nem akromatikus) lencsék leképezésének javítása érdekében a gyújtótávolságot az átmérőhöz viszonyítva igen nagyra méretezték: a fényerő többnyire 1:25—1:100 közt változott. A XIX. sz. elejéig a távcső optikák átmérője kb. 3—10 cm közt mozgott. Nagyon gyakran a régi korok észlelői nem is jelezték a használt távcső nyílásának méretét, csupán a nagyítást tüntették fel. A jobb leképezést nyújtó akromatikus objektívek csak az 1760-as évektől terjedtek el, ezek alkalmazásával a fényerő javult, kb. 1:20—1:30 körüli érték volt a leggyakoribb; ugyan akkor a nagyítások növekedtek.
    A XVIII. sz. elejétől – főleg az üstökösök, bolygók, mélyég objektumok vizsgálatában – egyre nagyobb szerep jutott a tükrös távcsöveknek. A reflektorok esetében is (akár a refraktorokét) a műszer méretét általában a gyújtótávolsággal (ill. a cső hosszával) jellemezték. Tükrös műszereknél egy íratlan szabály szerint a tükör átmérője annyi hüvelyk volt, ahány láb hosszú a fókusz. (Tehát egy 2 lábnyi távcső – kb. 61 cm – átmérője nagyjából 2 hüvelyk – kb. 5 cm – körül mozgott.) Az egyedi gyártmányok, pl. az idősebb Herschel távcsövei azonban gyakran eltértek ettől a szabálytól.

    A távcsövek méretét általában láb-ban (jelzés: ´) és hüvelyk-ben (jele: ˝) tüntették fel. Ezek átszámítása nem mindig könnyű, mivel gyakran nem jelzik, hogy angol, francia, esetleg német láb és hüvelyk méretről van-e szó. A hozzávetőleges átszámításhoz:

    1 angol láb (foot, többessz. feet) =  30,5 cm
    1 angol hüvelyk (inch) =                    2,54 cm
    1 francia láb (pied de Roy) =           32,5 cm
    1 francia hüvelyk (pouce) =              2,71 cm
         A hüvelyket még további 12 részre: vonalra (angolul line, franciául  ligne) osztották fel.

         A 18. sz. utolsó harmadáig nem nagyon foglalkoztatta a csillagászokat, hogy különálló katalógusba foglalják a ködöket, halmazokat, extragalaxisokat. Az egyik legkorábbi – ha nem éppen a legkorábbi – céltudatos "mélyég-átkutató" a francia-svájci Jean-Philippe Loys (Louis) Chéseaux (1718-1751) volt; családi neve voltaképpen a Loys, de  családnevéhez hozzá csatolták a Lausanne melletti  családi kastély  nevét is. Magánobszervatóriumában egy 14 lábnyi (4,2 m) hosszú, egyszerű lencséjű refraktorral, és egy 2 lábnyi Gregory-reflektorral  végezte észleléseit. A 21 ködös objektumról – amelyeket részben ő maga fedezett fel – 1746-ban egy összeállítást küldött matematikus nagyapjának, J. P. de Crousacnak, aki azt az akkor már hírneves R. A. F. de Réaumur számára továbbította. A jegyzék azonban különállóan sohasem jelent meg, és ezért ismeretlen maradt a későbbi katalogizálók – pl. Messier – előtt is.
         Hasonlóképpen ismeretlen volt sokáig az angol John Bevis ( (1695-1771) orvos és műkedvelő csillagász szépen kidolgozott, 52 lapos csillag atlasza, amelyben 10 mélyég objektumot tüntetett fel. A rézmetszetű nyomólemezeket csak 15 évvel Bevis halála után, 1786-ban nyomtatták ki, "Atlas Céleste or Celestial Atlas címe. 1808-ban újból megjelent, "Uranographia Britannica" cím alatt, nagyon kis formátumban. Ezekben az összeállító már tervszerűen törekedett a ködök, halmazok feltüntetésére. Az első kiadás egyik másolata Messier kezében is megfordult.

    Charles Messier (1730-1817) munkásságának színhelye a párizsi Tengerészeti obszervatórium volt, a Cluny Palotában (Hôtel de Cluny) volt. Kezdetben írnokként majd rajzolóként tevékenykedett, de egyre nagyobb gyakorlatot szerzett az észlelő munkában. Az Obszervatórium főnökének, J. N. Delislenek (1688-1768) nyugalomba vonulása után, 1761-től a csillagvizsgáló igazgatójává nevezték ki. Messier elsősorban észlelő csillagász volt, a felsőbb matematikában kevéssé otthonos. Ezért is fordította figyelmét az üstökösök felkeresésére, és új üstökösök fellelésére. Valóban, 16 (ma is katalogizált) üstököst fedezet fel, részben másokkal együtt. Éppen az üstökös kereső munkája késztette arra, hogy jegyzékbe foglalja azokat az égitesteket – ködöket, sűrű csillaghalmazokat – amelyek az első pillanatban könnyen összetéveszthetők az üstökösökkel. Az égbolt átkutatását e célból nem rendszeresen végezte, ezért is vannak az egymást követő sorszámú Messier-objektumok egymástól néha nagyon távol. Messier nem minden objektumot maga fedezett fel. Egyesekről már volt tudomása (pl. az M31 Andromeda-köd, M42 Orion-köd, stb.), másokat a korábbi felfedezőtől függetlenül talált meg.
    Első katalógusa, amely 45 objektumot tartalmazott, a Francia Tudományos Akadémia "Értekezései"-nek 1771. évi kötetében jelent meg (Mémoires, Académie Royale des Sciences), a későbbi kiegészítések a Királyi Obszervatórium és az Akadémia csillagászati évkönyvei-ben (Connaisances des Temps) 1783. és 1784. évre szóló köteteiben láttak napvilágot. Összesen 101 objektumot vett jegyzékbe, ezek közül néhány téves vagy kétszeres adat. További 3 objektumot – amelyek felfedezője Méchain – maga nem észlelt, csak katalógusához csatolta levélbeli közlés alapján. (Az M 102 azonos az M 101-el, Messier az utolsó pillanatban fűzte hozzá a már nyomdakész ívekhez, és nem vette észre az ismétlődést.)
    Messier kéziratos jegyzetei alapján Camille Flammarion (1842-1925) 1921-ben egészítette ki a katalógust az M 104-el, amely azonos volt az NGC 4954 jelű galaxissal a Szűzben. Három objektumot: az M 105, 106 és 107 sorszám alatt, Messier egy levele nyomán Helena Sawyer Hogg asszony csatolt a jegyzékbe, 1947-ben. (Ezeket az objektumokat egyébként Méchain fedezte fel, és tájékoztatta róluk Messiert.) Az M 108 és 109 Owen Gingerrich kutatásai nyomán került a katalógusba, 1960-ban. Végül  Kenneth Glynn Jones 1967-ben megállapította, hogy az Andromeda-köd NGC 205 számú kísérő galaxisát Messier már korábban észlelte, de nem sorszámozta, ezért M 110 jelzéssel az M-objektumok közé sorolta.

    Messier katalógusának legszorgosabb kiegészítője Pierre François André Méchain (1744-1804) volt. Gyakorlott észlelőként a  versaillesi Tengerészeti Obszervatóriumban 8 új üstököst, és egy sor ködös objektumot fedezett fel. Emellett azonban jó matematikai ismeretekkel rendelkezett, és számos üstökös pályáját számolta ki. Részt vett a "harmadik" nagy francia fokmérésben – a Föld méreteinek meghatározása céljából -, 1791-95 között Spanyolországban végezte a geodéziai méréseket, 1803-ban a Párizs-Dunquerqe vonalon végzett fokmérést, és munkája során szerzett betegségben (sárgaláz), a tudomány vértanújaként hunyt el 1804-ben.

    Messier (és Méchain) több, főként tükrös távcsövet használt. Ezek közül egy 4 láb 5 hüvelyk 8 vonal hosszú reflektor (145 cm) volt a legrégebben használatban. Rendszeresen használta a 6 hüvelyk nyílású (16,3 cm), 30 hüvelyk hosszú (81 cm) Gregory-rendszerű reflektort. Legtöbbet használt műszere egy 7,5 hüvelyk  (20,3 cm) átmérőjű, hasonló rendszerű reflektor volt. A lencsés távcsövek közül gyakran egy kis, 1 hüvelyk (2,7 cm) átmérőjű, 1 láb hosszú (31 cm) refraktort is használt. Megjegyzendő, hogy ezek a méretek nem adnak azonos teljesítményt egy hasonló mai gyártmánnyal. A fémtükrök gyors homályosodása következtében kb. fele akkora jó üvegtükörrel azonos teljesítményt nyújtottak.
    Később, az akromatikus lencsék elterjedésével szívesen alkalmazott kb. 3,5 hüvelyk nyílású (9,5 cm), és 3,5 láb fókuszú (114 cm) refraktorokat. Nagyon eredményesnek mutatkozott még a 2,5 hüvelyk (kb. 6 cm) átmérőjű  és színtelenítő lencsével rendelkező kisebb refraktor is.

    A későbbi észlelők közül William Herschel (1735-1822) már jobb minőségű reflektorokat használt, amelyeknek tükreit ő maga készítette. Legtöbbet használt műszerei: 5, 6, 7, 10, 20 és 40 láb gyújtótávolságú (152, 183, 214, 305, 610 cm, 12,2 m) reflektorok voltak. A 7 lábas tükrének átmérője 6,5 hüvelyk (16,5 cm), a 10 lábasé 9 hüvelyk (22,5 cm), a 20 lábasé 19 hüvelyk (47,5 cm), a 40 lábasé 48 hüvelyk (122 cm) volt. Utóbb fia, Sir John Herschel (1792-1871) folytatta apja felkutató munkáját, és e téren főleg a Cape of God Hope – Jóreménység-fokán – 1832-36 között végzett átvizsgálása vált nevezetessé. Az idősebb Herschel – majd fia is – Messiertől eltérően már tudatosan felkereste a "ködös objektumokat" és csillaghalmazokat. Munkájuk során sorra vették a Messier-katalógus objektumait, és már jóval részletesebb leírást adtak ezekről. Ennek során kiterjesztette apjának kettőscsillag és köd katalogizálását a déli éggömbnek Európából nem észlelhető területeire; erre a célra a 20 lábnyi (47,5  cm átmérőjű) távcsövet használta. Kettőjük eredménye a General Catalogue (GC), amely 5079 ködöt sorol fel. A General Catalogue adatait William húga, Carolyne Lucretia Herschel (1750-1848) asszony redukálta, aki maga is 14 újabb "ködöt" fedezett fel.
    Messier katalógusai mellett többnyire megfeledkeznek a berlini Akadémiai Obszervatórium igazgatójának, Johann Elert Bodenak (1747-1826) jegyzékéről, amely a Berlini Csillagászati Évkönyvek függelékeként jelent meg (Berliner Astronomisches Jahrbuch, 1779-re, 1782-re és 1786-ra szóló kötetek). Maga Bode, akinek legnagyobb érdeme főleg a csillagászati kutató munkák szervezése, és az új eredmények gyors, részletes közzététele, csak kevés új objektumot fedezett fel. Legjelentősebb ezek között az M 82 extragalaxis a Nagy Medvében. Katalógusában azonban gondosan összegyűjtötte más – főleg a korábbi – észlelők leírásait, és felkereste, ellenőrizte Messier és mások új felfedezéseit. Katalógusa ezért történeti értékű forrásmunka! Észlelésre főleg egy 7 láb fókuszú tükrös távcsövet használt (kb. 17 cm átmérőjű, gyújtótávolsága 225 cm).

    A csillagászati irodalom a XIX. sz. közepéig meglehetősen szűkszavúan szólt a halmazokról és ködökről. A magyar irodalomban pl. Varga Márton1809-ben megjelent népszerűsítő könyve pl. "A ködös tsillagok"-ról szólva annyit jegyez meg, hogy számukat Herschel vizsgálatai alaposan megnövelték. Ilyen pl. az "Orion kardjáéban" levő [M 42] levő "fejér köödösséget tehát nem ok nélkül álittyák a tsillag levegőjének". Arról is tud azonban, hogy "Herschelnek a´ tsője azt mutattya, hogy sokszor a´ hol ködös egy tsillag láttatik, ott több kisebbek vannak". (("A tsillagos égnek és a Föld golyóbissának az ő teremtményeivel való előaadása…", 68. old.) Tomcsányi Ádám professzor, egyetemi tankönyvként használt Institutiones physicae" c. kézikönyve III. kiegészítő kötete 1824-ben szinte szóról szóra ezeket ismétli, 1824-ben.

    A XIX. sz. első felében William Henry Smith tengernagy, (1788-1865) ismert angol amatőr egy 15 cm-es refraktorral tanulmányozta át és írta le az északi éggömb objektumait (The Celestial Handbook). Nem sokkal nagyobb műszereket alkalmazott a franciaországban dolgozó német amatőr, Ernst Leberecht Tempel (1821-1889) majd a  berlini Heinrich Louis D´Arrest (1822-1875).
    A mélyég objektumok vizsgálatára a XIX. sz. közepén néhány, mai szemmel is nagynak, ill. "óriásnak" számító távcsövet is "bevetettek".  William Parsons, Earl of Rosse (Lore Rosse, 1800-1867) 3 láb és 6 láb, azaz 91 cm-es és 182 cm-es nyílású refraktorai sokáig a világ legnagyobb távcsövei közé tartoztak. (Kb. 1840 és 1907 között voltak használatban.) Legfőbb nevezetességük az, hogy Rosse ezekkel mutatta ki, hogy számos köd spirális szerkezetű. Mellette William Lassell (1799-1880) előbb 2 láb (61 cm), majd 1852-től a Málta szigetén felszerelt 4 láb (122 cm) átmérőjű reflektorai váltak jelentőssé a ködök, halmazok, extragalaxisok kutatásában.
    A ködös objektumok (tényleges gáz- és porködök, extragalaxisok) vizuális megfigyelése terén és rajzos megörökítésében a 19. sz. derekán a washingtoni Tengerészeti Obszervatórium (USA Naval Observatory) igazgatója, William Cranch Bond  (1803-1858) és fia George Phillips Bond (1825-1865) az utolsó jelentős kutatók. Az obszervatórium kitűnő, 38 cm átmérőjű, nagy refraktorán át számos köd és csillagrendszer finom részletét és árnyalatát tanulmányozták. Észleléseiket az 1880-as évektől már a fényképezés múlta felül.
         A korábbi – főleg a két Herscheltől származó – adatokat és saját észleléseit összegezte Johann Ludwig Dreyer (1852-1926), aki évekig dolgozott Rosse 182 cm-es távcsövével.  Az 1888-ban kiadott New General Catalogue 7840, a kiegészítésként 1895-ben és 1908-ban megjelent Index Catalogue I. és II. kötete további 1528 és 3847 objektumot sorol fel. Mai jegyzékeink ezeken alapulnak.

    Megjegyzés. Az alábbi felsorolás a csillagképek alfabetikus sorrendjét követi, de az 1927 előtti (a régi kiadású) térképek szerint. Ezért több, ma már nem ábrázolt csillagkép is szerepel, pl. Argo Navis (Argo Hajója), amelyet ma három részre felosztva ábrázolják (Carina = Hajógerinc, Puppis = Hajótat, Vela = Vitorla). A megváltoztatott csillagkép-határok következtében néhány objektum átkerült egyik konstellációból a másikba (pl. az M 11 az Aquilából a Scutumba). Ezeket a változásokat a csillagképek nevénél, ill. az objektumnál jeleztem.
    Röviditések: M = Messier-sorszám, GC = General Catalogue (W. és J. Herschel 5079 objektum) jelzés, NGC = New General Catalogue (Dreyer, 1888), benne foglalva az IC I, II (Index-Catalogue, együttesen közel 10 000 objektum). Az RA és D értékei 2000-re vonatkoznak. m = fénysség (magnitúdó)
    Df = diffúz köd, Ex = extragalaxis, Gc (galactic clouster) = nyílt (galaktikus) halmaz, Gl (globular clouster) = gömbhalmaz,  Pl = planetáris köd, SNR (supernova remanent) = szupernova maradvány.

    Az objektumok régi leírásai

    ANDROMEDA

    M 110,   NGC 205,    GC  205                             RA  0:35, D +41:08                           Ex  m = 8,0                                                                      
    Az M 31 kísérője! Caroline Herschel (1750—1848) írta le először 1783-ban, W. Herschel 30´ hosszúságúnak és 12´szélesnek becsülte. Cranch William Bond (1789-1859) csillagokra bontva vélte látni a 15 hüvelykes cambridgei (38) cm (USA) refraktorral.  Valójában Messier már 1773. aug. 10-én felfedezte, de nem sorszámozta, csak egy 1808-ban megjelent cikkében ismertette. Helene S. Hogg, és K. G. Jones ezért utólag az eredeti Messier katalógusok kiegészítéséhez csatolta.

    M 31,   NGC 224,    GC 116                                 RA  0:37, D +40:43                            Ex   m= 3,5
     Nagy Androméda köd. Elsőnek Al Sūfi perzsa csillagász katalogizálta 954-ben. 964-ben összeállított művében, "Az állócsillagok könyvé"-ben "Lathka sahabia" jelzővel (ködös folt) említi, amely az Andromeda 14. sz. csillaga közelében látható.
    Európában  először Simon Marius (Meyr, 1570-1624) jegyezte fel, 1612. december 15-én: "A távcső alkalmazásával egy figyelemre méltó alakú csillagot, vagy csillagok halmazát fedeztem fel, teljesen különbözőt minden mástól az égen. Az Andromeda övének harmadik, legészakibb csillaga közelében van: puszta szemmel egy ködöcskéhez hasonlít, de távcsővel sem látszik csillagokból állónak, miként a Rák ködöcskéje, vagy más ködös csillagok". ("Mundus Jovialis…" 1614.)
    Edmund Halley (1656—1742) hegyes csúcsú hosszú háromszög alakúnak észlelte, Messier két, egymás talpával érintkező piramisként jellemezte, amelyek csúcsai ⅔°-ra van egymástól, talpa ¼° széles. A 15"-es  (38 cm)  cambridgei (USA, Massachusetts) refraktorral C. W. Bond (1803-1879) a peremet csillagokra bontva látta, de észlelését mások nem erősítették meg. A köd magjához közel Henrí. Lamont (1803-1879) Münchenben egy halvány csillagot észlelt. Lord Rosse (1800-1867) a 6 láb nyílású (182 cm) tükörrel spirális szerkezetűnek találta, amely azonban majdnem éllel fordul felénk. Első igazán jó fényképfelvételét 1888-ban Isaac Roberts (1829-1904) angol amatőr készítette. Ezen valóban kitűnt a spirális szerkezet.
    A megfigyelő csillagászat egyik megoldatlan kérdése, hogy miért nem látták, ill. írták le a távcső előtti évezredek csillag-térképezői, bár Johann Holetschek (1846-1923) mérései szerint összfényessége 5,4 mg, és így puszta szemmel aránylag jól észrevehető. A kérdést már Ishmael Boulliaeu – Bullialdus (1605-1694) – francia amatőr is felvetette 1664-ben (50 évvel Marius után először észlelte újból). Az ókorban nem látták, a X. sz-ban a perzsa csillagász észlelte, de már olyan jó szemű katalogizálók, mint Johannes Bayer (1572-1625) és Tycho Brahe nem jegyezték fel. Marius 1612-ben távcsővel látta, de ezután 50 évig senki sem észlelte. Bullialdus ezért arra gondolt – az akkor felfedezett Mira Ceti példája alapján -, hogy a köd fényessége változó. Ez a feltevés ugyan nem állja meg a helyét, de az Androméda-galaxis láthatósága és hossza "eltűnése" továbbra is tisztázásra szorul.
    Az M 31 volt az első extragalaxis, amelynek látóirányba eső mozgását James Keeler (1857-1900) a Lick Obszervatóriumban megmérte, és másodpercenkénti 200 km-es közeledést észlelt (egyezően a mai értékkel.)
    Az M 31-ben észleltek először extragalaktikus szupernovát: 1885. augusztus 17. és 20. között többen – köztük magyar észlelők is (Dégenfeld-Schomburg Berta grófnő és Kövesligethy Radó ) egy kb. 7 mg-jú csillagot, fedeztek fel a köd központjához közel, amely fokozatosan elhalványodott (S And). Isaack. Roberts 51 cm-es reflektorral először készített fényképet egy extragalaktikus szupernóváról, két nappal később Gothard Jenő (1857-1909) a 26 cm-es távcsövével ugyancsak megörökítette az S And-t.
    Kövesligethy Radó (1862-1934) 1886-ban újabb fényesedést vélt látni a ködben, de észlelését más megfigyelők nem erősítették meg.

    M 32,   NGC 221,    GC 117                             RA 0:37,  D +40:19                                   Ex  m =8,2
    Az M 31 mellett már Jean Baptiste LeGentil (1725-1794) felfedezte 1749-ben a párizsi Királyi Csillagvizsgálóban. Messier 1773-ban észlelte először, tőle függetlenül Caroline Herschel is megtalálta 1783-ban. Az M 31-et észlelve a következő megjegyzést fűzte a leíráshoz: ."…de balra a távcsőből kifelé, két kis teleszkópikus csillagot pillantottam meg. A csillag alatt – amely lefelé látszik -. Egy másik, egy ívperc átmérő körüli ködöt láttam, amelyből két kis fénysugár nyúlik ki, az egyik jobbra, a másik bal felé." Lord Rosse az 1,8 m-es távcsövével úgy vélte, hogy csillagokra bontva látható, de – bár teljesen nem zárható ki az észlelés – valószínűleg érzékcsalódás lehet.. Bussham egy 9 hüvelykes reflektorral (22 cm) szintén úgy vélte, hogy csillagokra bontható, Herrman J. Klein pedig a 19. sz. végén 6 hüvelykes távcsövével a közepében látott csillagokat. Valójában csak az 5 m-es Palomar-távcsővel sikerült a perem csillagait különválasztani.

    AQUARIUS

    M  2,    NGC 7008,   GC 4678                           RA 21:08,  D  -1:16                                 Gl  m = 6,5
    Jean Dominique Maraldi (1709—1788) az 1746. évi Cheseaux-üstökös követése során bukkant rá. Herschel a 12"-es (32 cm) nyílású távcsővel a peremét csillagokra bontotta, a 40 lábnyi fókuszú (12 m) reflektorra, 240-szeres nagyítás mellett ragyogó fénypontok sokaságának látta. John Herschel (1792—1871) úgy jellemezte, mint "finom homokszemek felhője". J. Holetschek 6,5 mg-ra becsülte a fényességét.

    M 72,  NGC 6981,  GC 4608                             RA 20:51, D –12:44                               Gl  m = 9,3
    Méchain 1780. aug. 30-án fedezte fel. Messierre együtt ködös képződménynek látták. W. Herschel 1810-ben a 40 lábnyi, 122 cm átmérőjű óriás távcsővel a középső magot leszámítva parányi csillagok sokaságának látta. A gömbhalmazok többségéhez viszonyítva a perem aránylag laza, csak a központ összefolyó sűrű fényfolt.

    M 73,  NGC 6994,  GC  —                                 RA 20:58, D –11:50                        Nincs objektum
    Téves azonosítás! Messier 1780. okt. 4 és 5-én feljegyezte, hogy ezen a helyen "…három vagy négy kis csillag, amely az első látásra ködhöz hasonlónak látszik, és egy kis ködösséget tartalmaz".
    A megadott helyen négy csillag látható, 10,5 és 12 mg közti fényességgel. Ködnek azonban nyoma sincsen, bizonyára az akkori távcső fényszórása és leképezési hibája keltette a ködösség látszatát..

    AQUILA, l. még : SCUTUM-nál.

    ARGO, l. még: PUPPIS-nál
                                                            
    AURIGA

    M 38,   NGC 1912,   GC 1119                            RA   5:22, D +36:44                              Gc  m = 6,8
    LeGentil 1749-ben fedezte fel, Messier 1764. szept. 2-án látta, és halvány halmaznak írta, amelynek belseje ködös. B. Mathiessen  a 19. sz. derekán  35 csillagot, számlát meg benne.

    M 36,   NGC 1960,   GC 1134                            RA   5:30, D +34:04                              Gc  m = 6,0
    Messier 1764. szept. 2-án fedezte fel, de LeGentil már 1749-ben látta.

    M 37,   NGC 2099,   GC 1166                             RA  5:31, D +32:31                              Gc   m = 5,6
    Messier fedezte fel 1764. szept. 2-án, Herschel köddel vegyült nyílthalmaznak írta le.

    CANCER

    M 44,   NGC 2632,   GC 1681                             RA  8:46, D +20:20                              Gc   m = 3,1
    "Praesepe" (Jászol). Már az írásbeliség előtti korban ismerték, időjóslós – a tengeri népeknél vihart jósló – objektumként tartották nyílván. Puszta szemmel jól látható, ködös alakzat.  Ptolemáiosz (Hipparkhosz) jegyzéke óta (Kr. sz. II. sz.) minden katalógusban szerepel. Johannes Bayer csillagatlaszában, 1603-ban ε-al jelölte.  Távcsővel először Galileo Galilei vizsgálta 1611-ben és 36 csillagot örökítettek meg benne. Magyar népi neve "Jászol", valószínűleg keleti átvétel (már a középkori arabok is ilyen néven ismerték). A Rák "zsombikja" elnevezés a botanikus–költő Fazekas Mihálytól származik.

    M 67,   NGC 2682,   GC 1712                            RA 8:46, D +12:11                                Gc  m = 6,9
    Első leírója a drezdai Johann Gottfried Koehler (1745-1801), aki 1745/46-ban egy 6 lábnyi refraktorral észlelte, de csak Johann. Elert Bode "Berlini Csillagászati Évkönyvé"- nek (Berliner Astronomische Jahrbuch) 1772. évi kötetében publikálta. Messier 1780, ápr. 6-án jegyezte fel, és kis csillagok ködbe ágyazott felhőjének írta le. Herschel a 20 lábas (6,1 m) reflektorával rendkívül szép halmaznak nevezte, amelyet kb. 200 csillag, alkot, középen kissé több csillaggal, de határozott sűrűsödés nélkül.

    CANES VENATICI

    M106,  NGC 4258,  GC 2841                             RA 12:13, D +47:59                            Ex  m = 10,1                          
    Méchain 1781-ben fedezte fel, de a fényes extragalaxis helyzetét pontatlanul határozta meg. Herschel újból rábukkant, meghatározása szerint fényes magja körül halványabb ködburok látszik, amelynek kiterjedése aránylag nagy. Helene. S. Hogg két másik köddel, együtt az egykori leírások alapján azonosította. A 19. sz. csillagászai ködnek vélték, mert a nagy távcsövekkel nem lehetett csillagaira bontani. Az első színkép megfigyelések azonban számos csillag összfényének mutatták.

    M  3,   NGC 5272,    GC  3636                           RA 13:38, D +28:53                              Gl  m = 6,4
    Fényes gömbhalmaz, Messier 1764. máj. 3-án fedezte fel, és csillagok nélküli ködnek jellemezte, kerek fénylő központtal, a perem felé csökkenő fényességgel. Herschel a 7 láb fókuszú távcsövével, 4" (kb. 10,5 cm) átmérővel éppen felbontható pereműnek, az 5" (13 cm) átmérővel jól felbonthatónak, 6" (16 cm)  átmérő mellett kitűnően felbonthatónak látta. Egy modern 3½" átmérőjű (9 cm) refraktorral a pereme már csillagokra bomlik. Puszta szemmel éppen megpillantható, J. Holetschek 6,5 mg-nak mérte az összfényességét.

    M 94,  NGC 4736,  GC 3258                          RA 12:45, D +41:47                                   Ex  m = 8,2
    Méchain 1781. márc. 22-én bukkant rá, és csillagok nélküli, közepe felé sűrűsödő ködkorongnak írta le. Smith tengernagy "… üstökösszerű, köd, gyenge sápadt-fehér objektum"-nak mutatja be.  Halvány spirális karjai fényképen mutatkoznak jól.

    M 51,  NGC 5194-95,  GC 3577                         RA 13:20, D +47:43                       E x  m = 8,4+9,6
    "Örvényköd". A Vadászkutyák nevezetes spirális galaxisának fényesebb tagját (NGC 5194) Messier 1773. okt. 13-án fedezte fel, az akkori fényes üstökös követése során. Tőle függetlenül J. E. Bode is rábukkant, 1774. jan. 5-én. A halványabb kísérő komponenst Méchain találta meg, 1781-ben. A köd Messier szerint már egy "közönséges" (vagyis nem akromatikus) 3½ lábnyi lencsés távcsővel is jól látható. John Herschel a 47 cm-es nyílású reflektorral a fényes "magok" körül halványabb ködburkokat vett észre és megállapította, hogy "a két atmoszféra egymással érintkezik". 1845-ben Lord Rosse figyelte meg először, a 182 cm átmérőjű távcsövén, hogy a külső részek spirális szerkezetűek: ez volt az első spirális köd, amelyet felismert. (Észlelését 1850-ben közölte nyomtatásban.) A kisebb, 91 cm nyílású reflektorral azonban a spirálkarokat nem tudta élesen külön választani. Tőled ered az "Örvényköd" elnevezés. A spirális szerkezetet ettől kezdve már kisebb nyílású refraktorokkal is megfigyelték. Ernst Leberecht Tempel (1821-1875) német amatőr több köd spirális voltát is megállapította. A 19. sz. derekán a spirális ködöket a Laplace-féle bolygó keletkezési elmélet bizonyítékának tekintették, úgy vélekedve, hogy ezek a forgó gáztömegek amelyekben a bolygók keletkezése éppen folyamatban van. Csak a spektroszkópia alkalmazása mutatta meg, hogy az Örvényköd nem gáztömeg, hanem valószínűleg nagy számú csillag összeolvadó fénye alkotja.
    Az M 51 kutatásában fordulópontot jelentett Gothard Jenő (1857-1909) fényképfelvétele 1888-ban. Mivel a kb. 2 m gyújtótávolságú távcsőben a fókuszkép igen kicsi, Hermann C. Vogel potsdami csillagász – aki maga is lerajzolta a ködöt a 20 cm-es lipcsei refraktoron át – erős nagyító alatt nézve a negatívot, rajzban nagyítatta fel V. Nilsen mérnökkel. Ezen a nagyított rajzon a köd spirális szerkezete mellett a finom részletek is kitűntek. Gothard képei végleg bebizonyították a spirális szerkezet létezését, és annak bonyolult, összetett voltát.

    M 63,  NGC 5055,  GC 3474                               RA 13:10, D +42:40                              Ex  m = 8,2
    Méchain 1779. jún. 14-én fedezte fel, mint halvány, csillagtalan ködösséget, Messier az 1779. évi üstökös pályáját ábrázoló térképen tüntette fel először. Hosszúkás, a közepén fényesebb fehér folt, Herschel szerint a hossza 10’, szélessége 4’. Sir Willam Huggins gyenge fényessége ellenére már igen korán spektroszkóppal is megvizsgálta, és folytonos színképet mutatott ki, ami csillagcsoportosulásra utal. Az első jó fényképeken felismerhetőkké váltak a halvány spirálkarok.

    CANIS MAIOR

    M 41,   NGC 2287,   GC 1454                         RA 6:43, D –16:12                                     Gc  m =4,5
    Nyílthalmaz a Sziriusz közelében, a 12 CMa mellett. Sir John Flamsteed (1646—1719) fedezte fel Greenwichben 1702. feb. 16-án: "A csillaghoz (12 CMa) közel egy halmaz" jegyezte fel a "Historia Coelestis Britannica"-ban. Messier az 1 láb fókuszú távcsővel ködnek látta, de sok csillagból állónak vélt.

    CAPRICORNUS

    M 30,  NGC 7099,  GC 4687                            RA 21:35, D –23:13                                 Gl  m = 7,5
    1764. aug. 3-án fedezte fel Messier, 3’ átmérőjű, gyengén látható korongként. Kis távcsővel üstökösszerű fényfoltnak látszik, középen csillagszerű fényes maggal. Herschel 10 lábnyi (3,05 m) távcsővel csillagokra bontotta. Lord Rosse spirálszerű elrendeződést vélt látni.

    CASSIOPEIA

    M103,  NGC  581,   GC  392                             RA  1:38, D +60:38                                 Gc  m = 7,4
    Méchain 1781-ben fedezte fel, és Messier mint az eredeti katalógus utolsó objektumát közölte. A Tejút egyik csillag-dús szakaszánál látható, néhány eléggé fényes és több tucat gyenge fényű csillag eléggé laza halmaza. A központ felé eléggé sűrű.   

    M 52,  NGC 7654,  GC 4957                             RA 23:12, D +60:56                                Gc  m = 6,9
    Messier 1774. szept. 7-én fedezte fel, az akkor látható fényes üstökös követése közben. Jellemzése: "Nagyon kis csillagok halmaza, amelyek csak akromatikus távcsővel láthatók, gyenge ködösséggel övezve". Valójában a ködnek nyomát sem találni. Smith tengernagy szerint: "… szabálytalan, és némileg háromszög alakú halmaz, egy narancsszín árnyalatú csillaggal a tengelyében, egy kiterjesztett szárnyú madárra emlékeztet". Lord Rosse 200 csillagból állónak állapította meg, jó egyezésben a modern észlelésekkel.  

    CET

    M 77,   NGC 1068,   GC  600                           RA  2:38, D –00:26                                   Ex  m =8,8
    Méchain ködfoltként fedezte fel 1780-ban, Messier sok kis csillagból állónak vélte. Herschel 1783-ban bizonytalanul határolt, köddel övezett csillagnak írta le. A 20 lábnyi távcsővel nagyon fényes, szabálytalan alakú, 3—4’ hosszú, 3’ széles magja látszott, közepén fényes csillaggal. Lord Rosse szerint spirális szerkezetű.  A spirálköd egy kis galaxis halmaznak legfényesebb tagja. (A továbbiak: NGC 1055, 1073, 1087, 1090.)

    (Kivonat)

    Ez a bejegyzés Általános csillagászattörténet kategóriában van. Link könyvjelzője.
    • Magyarország megújul