A meteorokra vonatkozó régi nézetek

1025

   "…Józsua könyvében olvassuk, hogy Isten nagy köveket küldött alá az égből.

   A görögök és rómaiak, kiknél a hullócsillagok alig keltettek figyelmet, a meteoritekkel sokat foglalkoztak, azokat baetyliák-nak nevezték, szent helyeiken őriztették és  imádás tárgyává tették, sőt alakjokat csillag kíséretében érmekre is kiverték, a meteorkő égi eredetét akarván jelezni.

    Plutarch és Plinius említést tesz egy malomkő nagyságú vasdarabról, mely Aigospotamos közelében (most Gallipoli vidékén) Kr. e. 465. évben esett le. E vastömegről Anaxagoras azt hitte, hogy a Napból származik. Újabb időben Browne angol utazó már hiába kereste.

    Egy Phrygiában leesett meteorit, mely Cybele, az istenek anyja jelképeül szolgált, a 2-ik pun háború idejében mint szentség Rómába vitetett, hol a Vesta szűzei őrizték. Szintén imádás tárgya volt, mint a Napisten jelképe, Rómában és előbb Emessaban egy meteorkő, melyet Heliogabalus, mikor főpapból császárrá lett, Szíriából az örök városba vitetett, s ott külön templomban őriztetett…

   "A meteorok valódi lényegéről az ókor népei még nem bírtak tiszta fogalommal. A görögök tudósai a légkör termékeinek tartották őket. Mint újabban Coulvier Clavíer, ők is a szelek előhírnökeit látták a hullócsillagokban. A rómaiak magokévá tették e nézetet, és Plinius szerint sok hullócsillag megjelenése annak a jele, hogy szél várható.

   Az újkor csillagászati viszonyai nem mozdították elő a meteorok helyesebb felfogását. Csak Halley sejtette a valóságot, midőn azon nézetének adott kifejezést, hogy az űrben helyenként anyag van felhalmozódva, mely az atomok véletlen találkozásából képződött, és hogy a Földnek ez anyaggal való találkozása szüli a hullócsillagokat.

    Ami különösen a meteoriteket, a földre hullott köveket illeti, már az apollóniai Diogenes tanította, hogy a látható csillagokon kívül láthatatlanok is vannak, mely utóbbiak is mozognak a térben, és bizonyos körülmények között a földre esnek le.

          Az újkor elején Paracelsus épp úgy, mint hajdan Anaxagoras, azt hitte, hogy a Napból érkéznek hozzánk a meteoritek. A XVII. szd-ban Geminiano Nontanari, bolognai mathemátikus az aerolithek kozmikus eredete mellett nyilatkozott, a milanói Paolo Maria Terzago pedig egy 1650-ben történt kőhullás alkalmából azt a tant hirdette, hogy a meteorköveket a Hold tűzhányói, hegyei dobálják. Nevezetes, hogy ez utóbbi theoria még Laplace és Olbers tetszését is megnyerte.

    A legtöbb fizikus még a XVIII. században is azon hiedelemben volt, hogy a meteorok Földünk salétrom és kéntartalmú  kigőzölgései. A hallei Wolf azt mondta, hogy oly természetűek, mint a villám, azaz elektromos tünemények.

   Halley-nek az szolgáltatott alkalmat a meteorokkal való foglalkozásra, hogy 1708. július. 31-én Angolország több pontján olyan meteort láttak, mely az általános figyelmet magára vonta. Halley az erről érkezett híreket egybevetette azzal, amit egy Olaszországban 1676. márczius 21-én megjelent meteorról megtudhatott. Az utóbbi Dalmátország felől érkezve és az Adriai-tenger és Olaszország fölött elrepülve Corsica felé vette útját, de mielőtt ide érkezett volna, irtóztató durranással szétrobbant. Mindkét meteor sebessége, továbbá azon körülmény, hogy az olaszországiak magasságát, a gondos észleletekből legalább közelitőleg meghatározva, 40-50 mérföldnyinek  találták, azon meggyőződést keltette Halley-ben, hogy a meteorok nem keletkezhetnek földi párákból, hanem szükségkép kozmikus eredetűek.

   Halley még azt is észrevette, hogy az 1676-iki meteor a Föld mozgásával ellenkező irányban haladt. Nézeteit az 1716-iki Philosophical Transactions-ban tette közzé, de értekezése nem keltett figyelmet. Mindenesetre érdekes találkozás, hogy ugyanazon férfiú, ki az üstökösök időszakosságának felfedezésével ezen égitestek mivoltának ismeretét szilárd alapra helyezte, a szintén kozmikus meteorok valódi természetét is legelőször ismerte fel, s e tekintetben Chladni-t megelőzne.

    Chladni bámulatra méltó tisztasággal fogta fel a meteorok természetét, s mint 1819-ben megjelent műve tanúsítja, különösen a tűzgolyókat vizsgálta, de kimutatta a hullócsillagokkal való összefüggésüket is. Az utóbbiakat – úgy vélekedett -, csak mozgásuk gyorsasága különbözteti meg, melynél fogva oly messzire távoznak a Földtől, hogy ennek vonzása nem hat reájok. Csak a légkör felső rétegeit szelik, pillanatig ragyognak, meg is gyúlnak, de csak rövid ideig égnek, mert a levegő oly ritka, különösen a föld színétől nagyobb távolságban, hogy égésüknek meg kell szűnni.

   Chladni úgy tudta, hogy a világtérben az ismeretes égitesteken kívül tömérdek apró  test létezik. Ezen apró tömegek tűzmeteorok képében lesznek láthatókká. Ami eredetüket illeti, vagy kezdettől önálló tömeghalmazok lehetnek azok, vagy valamely nagyobb égi testek romjai. Az első eset Chladni szerint valószínűbb. Az apró kozmikus testek ugyanazon ősanyagból képződtek, melyből a világtér nagy égi testjei. Az ősanyag sok helyütt megvan még távcsővel csillagokra fel nem bontható ködfolt alakjában. Magok az Üstökösök sem egyebek Chladni szerint, mint amaz ősanyag megsűrűsödött és ennélfogva kisebb térfogatú részei. Az üstökösöktől pedig a tűzgolyók, meteoritek lényegikben semmiben sem különböznek.

   De Chladni logikusan egybetartozó  rendszert adott, s mégsem talált hitelre. A magyarázatot abban kereshetjük, hogy a tények láncolatából hiányzott egy szem. Chladni még mit sem tudhatott az időszakos meteor-esőkről.  Egy ilyen meteoresőt leírt ugyan már Humbold is; de csak a mi századunk /XIX. sz./ második negyedében fordult e fényes tüneményre a csillagászok figyelme."

A Meteor 1986/4. számában megjelent cikk internetes változata

Hozzászólás

hozzászólás