Csillag-csodák: Vénusz a nappali égen

3299

    Legismertebb a Suetoniusnál található leírás, amely szerint Julius Caesar meggyilkolását, majd „az istenek sorába iktatását” követően „… hét napig üstökös volt látható, amely egy órával napnyugta előtt kelt fel…” (kiemelés a szerzőtől [Suetonius, I./88]). Az esemény emlékére érmet is verettek, amelynek egyik oldalán Julius Caeser arcmása, a másik oldalon azonban nem üstökös, hanem egy ragyogó csillag képe vehető ki.

     Egy másik, ismertebb csillag-csoda a korai keresztény legendáriumban, az idősebb Jakab apostol – compostellai Szent Jakab – elfeledett sírjának legendás fellelése a 9. sz-ban. Amikor a szent testét elszállították, állítólag fényes csillag ragyogott nappal az égen [Horváth 1928, 6-8. p.].

   A kritikai történetkutatás általában figyelmen kívül hagyja az ókori históriák, és a középkori legendák, krónikák nappali égen látható csoda-csillagait. Többnyire a képzelet szülöttjének, vagy utólagos betoldásoknak tartják ennek a jelenségnek említését. Az egyházi történetírók egy része úgy véli, hogy a csoda-csillagok az Új-szövetség Betlehemi csillag-jelenségének adaptációi.

    Bár nem kétséges, hogy egyes „csoda-csillagok” említése – főként a szentek legendáiban – utólagos betoldások (az illető életszentségének hangsúlyozására), a tagadó kritikák nagy részét mégsem fogadhatjuk el. Egyes leírások ugyanis olyan nagymértékben életszerűek, és – mint a következőkben kimutatom – összeegyeztethetők a természetben megfigyelhető jelenséggel, hogy azt tényleges megfigyelés beszámolójának kell tekintenünk. Ugyan akkor azonban a szinte egyetlen leírás sem hasonlít az Új-szövetség Betlehemi csillagához, vagyis nem lehet annak többé-kevésbé torzított átvétele.

Vénusz a nappali égen

    A nappali égen ragyogó csillag látványa azonban a csillagászat számára nem ismeretlen. A közismert Esthajnal csillag, a Vénusz bolygó látszólagos fényessége olyan erős lehet, hogy időről időre puszta szemmel világos nappal is észrevehető. A Vénusz a Nap és a Hold után a legnagyobb látszólagos fényességgel rendelkezik: -3,4 és –4,4 csillagászati magnitúdó között ingadozik, legnagyobb fénye idején kb. 250-szer erősebb a Nagy Medve (Ursa Maior) legfényesebb csillagainál. A Vénusz a Földről nézve mintegy 48 fokos szög-távolságra távolodhat el a Naptól (legnagyobb keleti ill. nyugati elongáció). Ilyen helyzetben, a csillagászatban járatlan szemlélő is észreveheti. A legerősebb fényességét 36 nappal a legnagyobb keleti elongáció után (mint esti csillag) és 36 nappal a legnagyobb nyugati elongáció előtt (mint hajnalcsillag) érheti el. A legjobb láthatósága és a legnagyobb fényessége tehát nagyjából egybe esik.

    Az újkori híradások és naplók több esetet is említenek, amikor bizonyosan a Vénuszt látták nappal az égen. 1716-ban Londonban kisebb pánikot keltett a nappali csillag, amelyről akkor már a csillagászati almanachokból könnyen megállapították, hogy a Vénusz bolygó. Francois Arago francia fizikus említi, hogy amikor Napóleon az itáliai hadjárata után, 1797 decemberében bevonult Párizsba, sokan láttak világos nappal egy fényes csillagot. Ma általában sok műkedvelő csillagász tudja megkeresni a nappali égen ragyogó Vénusz-bolygót.

    Érdemes ezért megvizsgálni, hogy a legendák, krónikák csillag csodáinak időpontja egyeznek-e a Vénusz láthatóságának legkedvezőbb helyzeteivel. A magyarországi legendáriumok és krónikák, ill. naplókat átvizsgálva, a 11. sz-tól a 18. sz. elejéig 8 dátumhoz kapcsolódó esetet találtam, amikor csodálatos csillag-jelenséget említ a szerző. Ezek közül kettő (Árpádházi Szt. Margit halála 1270-ben, és Czibak Imre váradi püspök meggyilkolása 1534-ben) eléggé homályos és nem egyeztethető meg Vénusz észlelésével. További 6 beszámoló azonban részletesebb vizsgálatot érdemel [Bartha 1998].

    Elsősorban azonban azt kellett megállapítani, hogy az egyes leírások nem illenek-e más égi jelenségre. Számításba jöhet, pl. egy-egy nagyon fényes szupernova fellángolás, vagy a nagyon ritkán megjelenő, rendkívüli fényes üstökös. A kínai, koreai és japán évkönyvek alapján eléggé bőséges adataink vannak a középkori és kora újkori nova, ill. szupernova jelenségekről. Ezekből megállapítható, hogy a krónikák által jelzett időpontokban egyetlen ilyen jelenség sem volt [Clark-Stephenson 1976]. Másrészt a G. Pingré által összeállított, és utóbb többször is kibővített üstökös-katalógusok sem tartalmaztak a kérdéses időben ilyen égitestről leírást [Bigourdan 1927].

    Gondolhatunk még a nagyon fényes tűzgömbökre (meteorokra). Ezeknek a leírásához azonban egészen más kifejezéseket használtak a régi krónikások. Az egykori feljegyzésekben megtalálhatjuk annak jelzését is, hogy a „tüzes égi jel” mozgott, vagy nyomot, sávot hagyott maga után az égen. Ezért ezeket a jelenségeket is kizárhattam.

Magyar krónikák csoda-csillagai

    1. 1192. június 28. Az első feljegyzést I. (Szent ) László magyar király – uralkodott 1077-1095 – szentté avatásának és díszes szarkofágba helyezésének leírásában találjuk.

    I. László a magyar középkor egyik legnépszerűbb emlékű uralkodója volt. 1192. június 28-án avatták szentté. Ekkor maradványait a nagyváradi katedrálisban kiemelték addigi sírboltjából, és díszes szarkofágban helyezték el. Életét és a halála után történt csodákat két – valószínűleg közös forrásból származó – krónika örökíti meg [Bartoniek 1938]. A szentté avatáskor feltűnt csoda-csillagról mindkét krónika egyformán számol be:

    „A napnak ugyan abban a hatodik órájában [déli 12 óra] vöröslő fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahova szent testét helyezték, miközben nagy tömeg gyűlt össze a kolostor előtt, majdnem két teljes órán át, vöröslő fénnyel. Nagy örömmel örültek, akik látták”. (L. jegyzet 1.)

    A történészek – ha egyáltalában megemlítik – többnyire szimbolikusan értelmezik a csillagot. Horváth Cyrill más (a Szent Jakabról szóló) legendából átvett motívumnak véli. [Horváth 1928]. Csupán Pauler Gyula próbálja meg égitesttel azonosítani, de a vörös szín említése alapján tévesen a Mars bolygóra gondol (Pauler Gy.: A magyar nép története az Árpádok korában, Bp. 1880.)

    A leírás annyira életszerű a szemtanú hitelességét kelti. Pontosan feltünteti a jelenség időpontját, helyzetét, színét, szinte „szakszerűnek mondható. Figyelmet érdemel, hogy a csoda-csillag nem illeszkedik Szent László életéhez és csodatételeihez. Ezért érdemes megvizsgálni, hogy látható volt-e akkor a Vénusz?

    1192. június 28-án a Vénusz távolsága a Naptól 46,1° volt nyugat felé, közel a legnagyobb nyugati elongációhoz (hajnali csillagnak látszott). Fényessége –4,3 magnitúdó Délben az égbolt délnyugati részén látszott. Mind a helyzete, mind a fényessége a legkedvezőbb volt a nappali észleléshez. Figyelemre méltó a vörös szín kétszeri említése. A Vénusz színe világossárga. A kék ég kontrasztjában ezért világos vörösnek láthatták. Mivel a Nap „előtt” járt, a Nap delelésekor még magasan a látóhatár fölött állhatott, de két óra múlva már annyira lesüllyedt nyugat felé, hogy eltűnt a szemlélők elől. (Kb. 55°-os látóhatár feletti magasságról 35°-ra süllyedt.)

    Bizonyosnak tekinthetjük, hogy Szent László „csoda-csillaga” 1192-ben a nappali égen ragyogó Vénusz volt.

    2. 1382. szeptember 10. I. (Nagy) Lajos magyar király halálakor „egy csodálatos üstökös tűnt fel az égen. Küküllei János krónikája:

    (1382. szeptember 11.) „…ex hoc mundo migravit XI. die mensis Septembris et parum ante cometa apparuit mirabilis. [Chronicae Hungarorum de Lodovico Rege… a Joanne archidiaconum de Kiküllew compositam.)

    („…eltávozott a világból szeptember 11. napján minek előtte csodálatos csillag üstökös tünt fel az égen”.) A király halálát, Küküllei nyomán ugyan így írja le Antonio Bonfini(Rerum Ung. Decades Dec. 2. lib. 10.), majd magyarul Heltai Gáspár.

    Nagy Lajos király halála 1382. szeptember 10-én történt, de az „itáliai óraszámítás” szerint a délután már a következő naphoz számított.

    A jelzett időszakban azonban sem az európai, sem a keleti, ill. távol-keleti krónikák nem említenek üstököst. Az időben legközelebbi üstökös-feltűnés is 1385-ben történt.

    Valószínűleg a nappali égen látható Vénuszt vélték „csodálatos üstökös”-nek A Vénusz legnagyobb nyugati elongációja szeptember 8-án következett be, így időben közel esik a király halálához, és láthatósága is a legjobb. Legnagyobb fényessége augusztus 35-én volt, -4,38 mg-val.

    3. 1462. augusztus közepe. Janus Pannonius (1434-1472), a korai reneszánsz nagy magyar költője egy nappal látható csillaghoz írt elégiát: „De stella aestivo meridie visa” (A nyári dél egén látható csillaghoz) címen. A latin szöveg első négy sora az időpont közelebbi megjelölését is tartalmaz

Déli verőfényben miért ragyog fennen a csillag,

Rendbontó világos fényes nap közepette.

Már az oroszlán hátán, tompora táján

Felfelé hajtja a Nap nyári heves lovait. (L.: Jegyzet 2.)

    Az ókori és középkori égi koordináta-beosztás szerint a Nap az Oroszlán (Leo) csillagkép közepén és „hátsó” – keleti – részén tartózkodott, amikor a nappali csillag látszott. A 15. sz-ban ez a helyzet megfelelt az augusztus 10-14. közé eső időszaknak, nagyjából tehát augusztus közepére tehetjük a költemény keletkezését (ill. a csillag megjelenését). Janus az elégiában határozottan „csillag”-ot ír, csupán egyszer nevezi „üstökösnek”. Az utóbbi megjelölésnek azonban nincsen nagyobb jelentősége, mivel még a reneszánsz csillagászai is „üstökös”-ként említenek minden olyan égitestet, amely eltér a megszokott helyzettől vagy látványtól.

    Janus Pannonius maga is foglalkozott csillagászattal – pontosabban az asztrológia bölcselet -, de a jelenséget nem tudta biztosan felismerni. Találgatja, hogy talán a Jupiter, az „Ég ura”, vagy a Vénusz istennő kegyeltje, a Vénusz bolygó lehet-e, esetleg új, ismeretlen csillag. Az ellenőrző számítás szerint:

    1462. augusztus 15-én a Vénusz elongációja 46,5° a Naptól nyugatra (hajnali csillag), majdnem a legnagyobb lehetséges elongációban volt, fényessége –4,3 magnitúdó. Az égbolt délnyugati részén látszott, igen magasan a látóhatár felett, mivel az Ekliptikának majdnem a legészakibb pontján tartózkodott. Megpillantásához minden körülmény a legjobb volt [Bartha 1978, 1992]. Az azonosítás teljes mértékben biztosnak tekinthető.

    4. 1569. május 11. Nappali csillag Beszterce egén. E. Trautschenfels 16. sz-i krónikája, az „Album Oltardinum” említi, különösebb kommentár nélkül! [Bielz, 1862]:

    „Oltárkő és Brassó, 1569. május 11. Fényes csillag látszott Besztercén, délben az égen néhány órán át”. (L.: Jegyzet 3.)

    A Vénusz legnagyobb keleti elongációja május 13-án volt, de már két nappal előbb is 47,2°-ra kelet felé volt a Naptól. Fényessége –4,4 magnitúdó (a legnagyobb fényt a hónap végén érte el). Megpillantásához a körülmények rendkívül kedvezőek voltak, mivel deleléskor a Napnál nagyobb láthatár feletti magasságban volt. A keleti elongáció következtében a Nap már délután alacsonyabban állt, amikor a bolygó, 68°-os látóhatár feletti magasságban delelt.

    Figyelmet érdemel, hogy a krónikás semmilyen megjegyzést, vagy találgatást nem fűz a látványhoz. Valószínűleg „rendes” bár ritka természeti tüneménynek vélte.

    5. 1635. szeptember 6. Segesváron két „Hajnalcsillag” kelt fel, és még nappal is látszottak”. A segesvári Georg Krauss krónikája említi [Bielz 1862]:

    „1635. szeptember 6-án két hajnalcsillag látszott egymás mellett állva, amelyek mintegy tűzláng égtek nappal is az égen” (L.: Jegyzet 4.)

    A szokatlan kettős hajnalcsillag adja meg a jelenség magyarázatát: a Vénusz és a Jupiter szoros együttállása következett be. Napkelte előtt – amikor a két hajnali csillag feltűnt – a látszó távolságuk még 0,3° volt (a telehold látszólagos átmérőjének több mint a fele). A Jupiter a Vénusztól délkeletre állt. A nap folyamán a két égitest közeledett, az együttállás 13 órakor volt (helyi időben), a legkisebb távolságba 13:30-kor kerültek: 10 ívmásodpercre közelítették meg egymást. A két bolygó a sötét égen még különállónak látszott. Lehetséges azonban, hogy a nappali égen a fényük összeolvadt.

    Figyelemre méltó, hogy a Vénusz (és a Jupiter) ekkor csak 22,7°-ra volt Naptól, de mégis láthatóvá vált a nappali égen. Valószínűleg a két, egymás mellett szorosan elhelyezkedő fényes égitest a hajnali szürkületben felkeltette a figyelmet, és ezt követően a jó szemű észlelők nappal is követhették az égen. Ez arra figyelmeztet, hogy a legnagyobb elongáción kívül is látható nappal a Vénusz, ha tudatosan figyelik.

    6. 1724. október. Ifjabb Bucchotz György „A Vénusz látása a Nap fényében 1724 októberében. A szepességi tanár és teológus a breslaui (Wrocław) Sammlung für Natur und Medizin c. folyóiratban ismertette a nappali Vénusz-megfigyeléseit.

    Október 11-én a Vénusz elongációja a Naptól nyugatra 45,4° volt, a fényessége elérte a –4,4 magnitúdót. Az első megpillantást követően Buccholtz napról napra követte az égen a nappali csillagot.

    Buccholtz már céltudatos észlelő volt, megfigyelése azt mutatja, hogy a Vénusz a legnagyobb fényesség, ill. a legnagyobb elongáció időszakán túl is megfigyelhető.

    7. 1729. április 7. Rodosto – Tekirdag (Törökország). Zágoni Mikes kelemen fiktív levele:

    „Az égi jelekből nem tud-é kend valamit jövendölni? Mert hetedik napján a holnapnak itt mi délután egy órakor egy csillagot láttunk. 3 óráig jól látták…” [Mikes 1966].

    Mikes Kelemen és a Rákóczival tartó törökországi száműzöttek nem ismerték fel a jelenség természetét (bár akkor már a kalendáriumok alapján mibenléte megállapítható volt). A Vénusz ekkor volt közel a legnagyobb keleti elongációhoz, 47,1°-ra a Naptól. Fényessége –4,4 magnitúdó, helyzete az égen a legkedvezőbb volt. Délután még magasabban delelt a Nap déli láthatár feletti magasságánál. Ismét véletlenül megpillantott jelenség, a legnagyobb fényesség körüli időszakban. Arra utal, hogy a Vénusz kedvező helyzetben könnyen feltűnő a nappali égen.

    Voltaképpen már Buccholtz György megfigyelésével átlépünk a tudományos észlelések korszakába. Mikes feljegyzése, mint jellemző „laikus észlelés” érdemel még figyelmet.

    Érdekes módon a következő évtizedektől már nem fordul elő a naplókban a Vénusz láthatóságának említése, legfeljebb olyan esetekben, amikor általános feltűnést vagy éppen riadalmat kelt. (Pl. az 1797. évi párizsi beszámoló.) Viszont a következő évszázadban már arra is van adat, hogy amatőr- vagy szakcsillagászok tudatosan keresték fel és mutatták be érdeklődőknek a Vénuszt a nappali égen.

Néhány tanulság

    A magyarországi „nappali csillag” észlelések száma nem túlságosan nagy: hétszáz év alatt 6 feljegyzés tekinthető bizonyosnak. Nagyon valószínű, hogy a tényleges megfigyelések száma ennél nagyobb, csupán az észlelésről nem maradt fenn feljegyzés.

    A rendelkezésre álló adatok is arra utalnak, hogy a nappali láthatóság nem rendkívüli jelenség. Ezért érdemes, pl. a szentek legendáinak ilyen vonatkozásait elemezni, a szöveget kritikusan megvizsgálni, és ellenőrizni, hogy egyeztethető-e a Vénusz kedvező helyzeteivel. Valószínűleg még több, csodaként leírt csillag-jelenség magyarázatát is megkaphatnánk a rendszeres átvizsgálással.

    Varró, római történetíró szerint a Trójából menekülő Æeneas a nappali égen látható Vénusz alapján tájékozódva jutott el Itáliába. A fentiek alapján nagyon valószínűnek látszik, hogy Varro – ill. a forrásai – a Földközi-tenger hajósainak gyakorlatát ismerhette. A Mediterráneum hajósainak ez az ismerete azonban még nem bizonyított. Ilyen szempontból érdemes az ókori forrásokat is elemezni, és esetleges jelképes utalásokat is megkeresni.

    Az általános tapasztalat szerint a nappali láthatóság a legnagyobb elongáció és a legnagyobb fényesség körüli, mintegy 40 napos időszakban gyakori. A kivételes eset – a Vénusz és a Jupiter együttállása – azonban azt mutatja, hogy céltudatos megfigyeléssel más időpontokban, a Naphoz közelebbi helyzetben is megfigyelhető. Csillagászati szempontból ez annyit jelent, hogy (valószínűleg kedvező időjárás, igen tiszta levegő mellett) mintegy –3,5 és –4 magnitúdó közt van az a határ, amelynél egy égtest már világos nappal is feltűnik az égen. Ez viszont tanulságul szolgálhat az ókori és középkori kelet nova-szupernova megfigyeléseinek értékelésénél is.

    Másrészt azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy szükséges lenne a kínai, koreai és japán krónikák alapján eddig igen erős fényű, nappal is látható szupernova ill. üstökös jelenségeinek idő adatait ellenőrizni: nem a nappali Vénuszt észlelték-e?

    Feltételezhető, hogy ha a Vénusz nem csak néhány napig, hanem folyamatosan is megfigyelhető a nappali égen, a Közép-amerikai indián kalendárium-számolásnál valóban felhasználhatták.

    Végül, de nem utolsó sorban, vizsgálatra szorul, hogy a nappali Vénusz látványa nem jelentkezik-e az európai folklórban: a népmesei vagy népdal motívumok között? Erre a feladatra azonban a kérdés alapos ismerőinek közreműködése lenne kívánatos.

Forrásmunkák:

Bartha L. 1965: A legrégebbi üstökös ábrázolások. – Élet és Tudomány, 20. évf. 22. sz. 1052. p.

Bartha L. 1978: Janus Pannonius két csillagászati verse. – Irodalomtörténeti Közlemények, 82. évf. 3. sz. 240-345. p.

Bartha L. 1992: Csodacsillagok: a Vénusz a nappali égen. – Meteor, 28. évf. 4. (262.) sz. 49-53. p.

Bartionek, E. 1938: Legenda Sancti Ladislaos Regis. In: Scriptores Rerum Hungaricum… Ed. Szentpétery, E. Vol. 2. 526. p.

Bigourdan, G. 1927: Les comètes. Liste cronologique de celles qui ont paru de l´origine a 1900. In: Annuaire pour l´an 1927 publicé par le Bureau des Longitudes, Paris. A/1-76. p.

Horvárh C. 1928: Szent László legendáinak eredtéről. Irodalomtörténeti Füzetek, 31. sz. Bp.

Mikes Kelemen levelei. 1966: Mikes Kelemen összes művei. Kritikai kiad. Szerk. Hopp L. 90. sz. levél, 162. p.

Schwandtner, J. G.: Scriptores Rerum Hungaricarum. Pars III. Vindobonae, 1766.

Suetonius: Caesarok élete, első könyv, 88. fejezet. Magyar ford. Budapest, 1964. 46. p. (Megjegyzendő, hogy a magyar fordítás kissé eltér az eredeti szövegtől, itt az utóbbit közlöm.)

Clark, D. H.- Stephenson R. F. 1974: The Historical Supernovae. Oxford-New York.

JEGYZETEK.

1. Az eredeti szöveg:

„Eadem hora diei quasi sexta rutilans stella predari fulgoriis stetit supra in directo monasterii, ubi sanctum corpus ipsus erat et, per spatium duarum fere horam perspicue rutilavit”.

2. Az eredeti szöveg:

De stella aestivo meridie visa.

Quindnam hoc tam sidus sub luce refulget,

Nec timet in medio praenituisse die?

Fulva Cleonaei certe per terga Leonis,

Celsius aestivos, sol agit acer, equos.

(Janus Pannonius összes munkái, latinul és magyarul. Szerk.: V. Kovács Sándor. Budapest, 1987.)

A 44 soros elégiában Janus Pannonius kétszer nevezi „csillag”-nak, egyszer „üstökös”-nek az égitestet. Az általa jelzett időben azonban nem volt üstökös látható.

3. Trautschenfels, E.: Album Oltardinum. – A természeti jelenségekre vonatkozó részleteket közli: Bielz, E, A, „Beitrag zur geschichte merkwürdige Naturbegebenheiten in Siebenbürgen” Verhandlungen und Mitheilungen den Siebenbürgische Verein für Naturwissenschaften, 1862. és 1863. évi köteteiben. (Megjelent külön füzetben is.)

4. Krauss, G. segesvári krónikája, a 3. sz. alatti munkában.

5. Buccholtz György beszámolóját idézi Weszprémi István: Succinta medicorum Hungariae et Transilvaniae. Biographia centuria, Viennae, 1781. (Magyar ford.: Magyarország és Erdély orvosainak életrajza. Ford. Kővári A. Budapest, 1968.

(Kivonatosan megjelent az "Archeoastronomy in Archeology and Etnography" c. kötetben (BAR International Series 1647.  127-128. p. 2007.))

Hozzászólás

hozzászólás