Naptárunk története

Az újkőkori forradalom

    Az emberiség életmódjában
a legforradalmibb változás időszámításunk
előtt mintegy 8-10 ezer évvel ezelőtt állt be. Ekkor
tért át ugyanis az addig kizárólagos
gyűjtögető, vadász-halász életről a
földművelésre, és így fő tevékenysége
a mezőgazdasági termelőmunka lett. Az állattartó
népcsoportok még vándorolhattak – a
földművelőknek már a termőföld közelében
kellett élniük. Akkor születtek tehát az első
nagyobb állandó települések, városok.
A vályogból, téglából vagy kőből
rakott falak mögött már nemcsak kényelmesebben,
de biztonságosabban is élhetett az új közösségi
élethez szokó ember és családja.

    Nyilvánvaló, hogy
elődeink csak hosszú időn át gyűjtött
tapasztalatok birtokában tehették meg ezt a forradalmi
lépést. Nagyon sokszor kellett már látniuk
azt, hogy a földbe került magvak sokszorosa hajt ki és
érik be egy idő múlva. Ennek tudatában bízták
életüket az újkőkoriak a növények
terméshozó tevékenységére. Bíztak
a gabonanövények életének szabályos
ritmusában és abban, hogy a kisarjadó növény
kalászt érlel, s azon jóval több terem,
mint amennyit a földbe vetettek.

    De a kőkoriaknak már azt is
tudniuk kellett, hogy mikor lehet és mikor kell vetni, aratni,
a földet előkészíteni, a folyók és
folyamok termékenyítő áradására
felkészülni. (Nem véletlen, hogy a nagy ókori
civilizációk a Hoangho, a Gangesz, a Tigris és
az Eufrátesz vagy a Nílus partjainál alakultak
ki.) Őseinknek tehát el kellett igazodniuk az időben, előre
és biztosan kellett következtetniük arra, hogy
milyen nagy időjárás-változás várható,
vagyis hogy melyik évszak, milyen munkálatok ideje
következik.

    A földművelő társadalomnak
időfelosztási, időbeosztási rendszert kellett
megalkotnia, amely a pillanatnyi időjárástól
függetlenül biztosan megmondja, hogy időben hol tart ember
és növény, tehát: naptárt kellett
létrehoznia.

    Az a népcsoport, amely nem
alkotott vagy nem ismert naptárt, többnyire keveset
aratott, így legyengült, és az erősebb népek
leigázták.

    Hogyan lehet eligazodni az időben?
Hogyan lehet naptárt alkotni?

    Erre csak egyetlen mód volt és
van: csillagászati megfigyeléseket kell végezni.

    Ezért jogos az a kijelentés,
hogy a csillagászat az első tudomány, amely
termelőerővé vált.

Az első csillagászok és
obszervatóriumok

    A korszerű csillagvizsgálók
és távcsöveik technikai csúcsteljesítményeire
gondolva a mai emberben óhatatlanul felvetődik az a kérdés,
hogy micsoda eszközzel és miféle megfigyeléseket
végzett vajon a kőkori ember.

    Senki ne gondoljon óriás
távcsövekre, kupolás obszervatóriumokra az
első csillagászati megfigyeléseket illetően. Ezekhez
ugyanis elegendő volt néhány nagyobb kődarab – vagy
akár két karó is.

    Fontos csillagászati észlelés
volt elsősorban a Nap kelési és nyugvási
helyének megfigyelése a látóhatáron.
Tudjuk, hogy egy évfolyamán csak két alkalommal
kel a Nap pontosan keleten és nyugszik pontosan nyugaton.
Tavasztól őszig a kelési pont fokozatosan tolódik
északkeletre és ismét vissza, majd ősztől
tavaszig délkelet felé és onnan visszafelé
vándorol. Ha tehát valaki két karó vagy
oszlop segítségével megjelöli a pontos
kelet-nyugati irányt, az minden további évben,
csupán a Nap kelési és nyugvási
helyzetének figyelemmel kísérése alapján
ki tudja jelölni a napévnek két napéjegyenlőségi
napját. A régi népek észrevették,
hogy a napkelte és napnyugta irányával
párhuzamosan változik az időjárás,
továbbá a növények életének
körforgása is. Ezért figyelték és
jelölték meg a napkelte irányait kövekkel,
tornyokkal vagy más módon. Minél több
pontot rögzítettek a látóhatáron az
évi napkelte- és napnyugtairányokból,
annál biztosabban és pontosabban építhették
fel időbeosztási rendszerüket, vagyis naptárukat.

    Ezért épült a
dél-angliai ősi kőkör, a Stonehenge főtengelye a nyári
napforduló napján kelő Nap irányába, és
részben ezért jelöltek ki hosszú, egyenes
vonalakat a pre-inka indián kultúrák népei
a perui Nazca-fennsíkon. Az i. e. 3. évezred közepe
táján épített nagy gizehi piramisok
alapélei mind pontosan észak-dél, ill.
kelet-nyugat irányában épültek. Így
az utóbbiak segítségével az óegyiptomiak
szinte napra pontosan ki tudták jelölni a tavaszi és
az őszi napéjegyenlőség idejét.

A 3500-4000 éves dél-angliai
Stonehenge kőkör által kijelölhető a nyári
napforduló ideje. Az ekkor – június 21-én –
kelő Nap irányába néz a kőépítmény
tengelye

    Az első csillagászati
„obszervatóriumokban” elsősorban csak a Nap és a
Hold járását, kelését-nyugvását
figyelték. Az akkori csillagászok papok voltak.
Tudományuk szerves része volt a vallási
tanoknak, amelyeket képviseltek. Minthogy megfigyeléseiktől
és az azokat követő rendelkezéseiktől,
kihirdetett utasításaiktól függött a
vetés, az aratás és a többi földművelő
munka ideje, tevékenységük a nép életében
rendkívüli fontosságú volt.

    A Nap és a Hold mellett azonban
más égitesteket, csillagokat és
csillagcsoportokat is figyelemmel kísértek az ókori
csillagászpapok. Könnyen megérthetjük, hogy
miért.

    A növényvilág
életritmusát a napév adja. Leegyszerűsítve
azt mondhatjuk, hogy egy év az az idő, amely alatt a Föld
egyszer megkerüli a Napot. Ez jóval hosszabb idő, mint a
Föld tengelyforgási ideje, a nappal és éjjel
váltakozása, a nap. Egy nap alatt a Föld csak
keveset halad a Nap körüli pályáján.

    Azokat a csillagokat és
csillagképeket a Földről nem lehet látni, amelyek
előtt a Nap látszólag elvonul a nappálya
mentén. A Nap ugyanis erős fényével oly
mértékben megvilágítja a Földet
burkoló levegőréteg gáz- és poranyagát,
hogy amidőn a látóhatár felett tartózkodik,
szórt fénye elnyomja a csillagok sokkal gyengébb
fényét. Estétől reggelig azonban a Föld
túlsó oldalát világítja meg, így
tőlünk nézve láthatók a csillagok.
Minthogy a Nap lassan eltolódik a csillagok között,
mindig más és más csillagok fényét
nyomja el a nappali égen, és mindig más és
más csillagok és csillagképek láthatók
este és éjjel.

    Minden évszaknak megvan tehát
a maga csillagos égboltja. Ezért kísérték
nagy figyelemmel a régi népek csillagászai a
csillagos eget, a csillagok és csillagképek helyzetét
is.

    Tavaszi alkonyatok után az Orion
már a nyugati horizonthoz közel, lenyugvóban van.
Még jól látszanak az Ikrek fejét alkotó
csillagok: a Castor és a Pollux. Igazi tavaszi csillagkép
a nevéhez méltó alakú Oroszlán.
Sötétedés után bukkan fel a keleti
látóhatár fölé a Szűz és a
Mérleg.

    Nyáron három csillagkép
legfényesebb csillaga alkotja az ún. Nagy Nyári
Háromszöget: a Lant a Vegával, a Hattyú a
Denebbel, a Sas az Atairral. Jellemző nyári csillagkép
még az Északi Korona, a Bootes (Ökörhajcsár)
és a Herkules. A Déli látóhatár
közelében a Skorpió és a Nyilas csillagai
látszanak.

    Ősszel látszik az Andromeda
mondakör minden csillagképe: az Andromeda, közelében
a Cassiopeiával és a Cepheusszal, a Perseus és a
Pegasus, keleten a Cet. Ha napnyugta után a keleti égen
feltűnnek a Fiastyúk csillagai a Bika csillagképben,
tudhatjuk, hogy közeledik a hideg tél. Népünk
ezért Fagyhozónak nevezte el ezt a kis
csillagcsoportot.

    A téli éjszakák
ragyogóan fényes csillagok és szép
csillagképek látványával kárpótolnak
minket a vacogtató hidegért. Tündöklik a Bika
vörös szeme, az Aldebaran, a Szekeresben a Capella, az
Ikrek két fényes csillaga, a Kis Kutyában a
Procyon. Talán a legszebb csillagkép a télen
látható Orion – nálunk Kaszás. A Kaszás
derekát alkotó három csillag a Nagy Kutyában
levő Siriusra, az egész égbolt legfényesebb,
legragyogóbb csillagára mutat. Ezt a csillagot különös
gonddal figyelték a régi egyiptomi papok, mert amidőn
napkelte idején megpillanthatták a látóhatár
szélén, abban az időben kezdett áradni a Nílus,
és pár hónapig elborította a
termőföldeket, majd elvonulva rajtuk hagyta termékenyítő,
fekete iszapját. Az áradásra tehát fel
kellett készülni Egyiptomban, sőt az ezt jelző
Sirius-kelés az ún. ünnepi naptár újéve
volt.

    Vannak olyan csillagok és
csillagképek, amelyek egész évben látszanak,
csak helyzetük, irányuk változik az évszakok
során. Ilyen ún. cirkumpoláris csillagképek
közé tartozik a Nagy Medve, amelynek hét
legfényesebb csillagát már Homérosz is
Szekérnek nevezi. Ez nálunk a Göncöl szekere.
Két hátsó kerekét jelző csillaga
vonalában találjuk a Kis Medve legfényesebb
csillagát, a Sarkcsillagot. Ennek közelében van a
forgó égbolt látszólag mozdulatlan
pontja, az Északi Pólus, amely kijelöli az északi
irányt.

    Aki ismeri a csillagokat és
csillagképeket, alkonyat után az égre pillantva
megmondhatja, milyen évszak van, hol járunk a napévben.

A mintegy 4500 éves egyiptomi
gizehi piramisok lapjait és alapéleit a fő égtájak
irányába építették. A
kelet-nyugati élek segítségével
kijelölhetők a napéjegyenlőség napjai

    A régi babilóniaiak első,
hozzávetőleges méréseik alapján úgy
vélték, hogy 360 nap eltelte után látszanak
ugyanúgy a csillagok, mint egy évvel azelőtt. Ez az
eredmény jól beleillett számolási
rendszerükbe, minthogy ők a 60-as számrendszert
használták. Ezt a számot őrzi napjainkban is a
teljes körben levő fokok száma, noha pár év
alatt a babilóniaiak előtt is nyilvánvaló lett,
hogy ennél néhány nappal több van egy
évben.

    Az év mindenképpen sok
napból áll, és a régieknek bizonyára
nehéz volt ennyi napot megszámlálni, észben
tartani vagy feljegyezni. Olyan időegységre volt szükség,
amely hosszabb, mint a nap, amelyből jóval kevesebb van az
évben, amelyet tehát könnyebb megszámolni
és megjegyezni.

    Ilyen időegység a holdhónap.

Napévek – holdhónapokkal
mérve

    A régebbi kőkorokból:
30, sőt 50 ezer éves múltból maradtak ránk
„feljegyzések”, amelyek bizonyíthatják, hogy
az ősember figyelemmel kísérhette a Hold változásait,
és napról napra véset alakban megörökítette,
hogy milyennek látszik. Legalábbis erre utalnak
bizonyos csontlapok furatszerű, faragott pontsorai.

    A Hold fény- és
alakváltozása valóban feltűnő és
kényelmesen megfigyelhető égi jelenség. Mintegy
30 napig tart, amíg az egyik holdfázis – például
holdtölte – után ugyanazt az alakot mutatja a Hold. Az
első földművelő társadalmak ennek megfelelően ilyen,
kb. 30 napos időkörökkel, holdhónapokkal osztották
fel az évet.

    Első megfigyeléseik szerint 12
holdváltozás múlva térnek vissza az
évszakok, vagyis az évben 12 holdhónap van. De
már néhány éven belül rá
kellett jönniük arra, hogy ez a megállapítás
pontatlan. Egy napév ugyanis valamivel több, mint 365
nap, 12 holdhónap pedig csupán kb. 354 nap. Ha tehát
az egyik év a tavaszi napéjegyenlőség napjával
kezdődött, 12 holdhónap eltelte után a napkelte
pontja a látóhatáron még nem ért
vissza a pontos keleti irányhoz. Három év múltán
pedig már több mint egy teljes hónapra nőtt az
elcsúszás. Ezt már Hammurapi, Babilónia
megalapítója és első uralkodója (i. e.
17. sz.) is észrevette, és úgy intézkedett,
hogy ha niszannu hónapban, az év első – tavaszi –
hónapjában még nincs tavaszi napéjegyenlőség,
akkor a nyári ululu hónap után egy másik
ululut kell beiktatni a hónapok sorába.

    Hammurapi nem intézkedett
afelől, hogy mely évek legyenek 13 hónapos szökőévek.
Később egy 8 éves ciklust alkottak, amelyben 3 év
volt 13 hónapos szökőév. De ekkor
szisztematikusan elcsúszott a naptár éve a
holdhónapokhoz képest. Nyolc év után
ugyanis már nem újholdra esett a naptári
„hold”-hónapok kezdete. Ezért már az i. e.
1. évezred első felében olyan 19 éves ciklust
alkottak és használtak, amelyen belül 12 év
közönséges, 12 holdhónapos, hét év
pedig 13 holdhónapos év, vagyis szökőév
volt. Ezt a ciklust az i. e. 5. században a görögök
is átvették Metón csillagász nevéhez
kapcsolva.

    Hasonló naptárt használ
az izraelita egyház. Az ilyen, részben a holdhónapokat,
részben a napévet is figyelembe vevő naptárakat
idegen szóval luniszoláris naptáraknak nevezzük.
Ilyen módon érhetik el használói azt,
hogy a naptár eltérése a napév megfelelő
szakához viszonyítva mindig egy holdhónapnál
kisebb legyen. Ezt figyelhetjük meg néhány ázsiai
nép – például a vietnami – naptárában,
amelyben az újév mindig vagy január vagy február
hónapban van.

Mohammed naptára

    A régi arab nép
állattenyésztéssel és kereskedéssel
foglalkozott, tehát nem volt élete olyan szorosan az
évszakokhoz kötve, mint a földművelőké.
Ehhez még azt is hozzá lehet venni, hogy a régi
arab törzsek mind a szubtropikus égöv alatt éltek,
amelyben az évszakok nem válnak el olyan élesen,
mint nálunk, a mérsékelt égövben. A
6. és 7. sz. fordulóján élt Mohammed, az
iszlám vallás megalapítója nem tudott
írni-olvasni, így kereskedőútjai során
csak hallomásból értesült a naptár
kérdéseiről. Nem értette, mert nem érthette,
miért kell időnként szökőhónapokat vagy
szökőnapokat iktatni az évbe, ezért vallási
vezetővé válása után megtiltotta ezeknek
a rendkívüli időszakaszoknak a használatát.
Elfogadta a természettől adott holdhónapokat, és
kijelentette, hogy ezek száma csak 12 lehet. De – mint
láttuk – 12 holdhónap csak kb. 354 nap, vagyis
mintegy 11 nappal rövidebb a napévnél. Ezért
a mohamedánok évének minden hónapja
évenként 11 nappal eltolódik, és
átvándorol minden évszakon. Körülbelül
34 év múlva kerül vissza az újév a
napévnek arra a helyére, ahol volt. Közben azonban
csak 33 napév telt el. Minthogy a mai naptári évünk
a napévvel azonos hosszúságúnak vehető,
a szerintünk 33 éves mohamedán magát 34
évesnek mondja, mert rövidebb évekkel méri
a korát, mint mi.

    A Hold két ugyanolyan fázisa
között eltelt idő kb. 29 és fél nap. A
mohamedánok évében a hónapok felváltva
29 és 30 naposak. Minthogy a holdhónap hossza 29,5
napnál valamivel több, a holdfázisokhoz képest
a naptárban a hónapok „sietnek”: háromévenként
kb. egy egész napot. A mohamedán holdhónapok
kezdete az a nap, amidőn naplemente után első ízben
lehet megpillantani a vékony holdsarlót. De három
év múlva csak a naptár szerinti hónap
kezdődik: a Hold csak a következő napon látszik. Hat év
múltán az eltérés már két
nap – és így tovább. A régi arab
csillagászok jó módszert alkottak az eltérés
kiküszöbölésére: 30 éven belül
11 évben a rendszerint 29 napos utolsó hónaphoz
még egy napot adtak. Így a mohamedán naptár
3000 éven át egy napon belüli hibával
együtt jár a holdváltozásokkal. A napévvel
azonban nem, ezért a mohamedán évszámítási
rendszerben megadott éveket csak megfelelő eljárásokkal
lehet átszámolni a mi naptárunk adataira. A
mohamedánok különben 622-től, Mohammed Mekkából
Medinába való átköltözése
(hidzsra) idejétől számítják éveiket.

 
A mohamedánok szent könyve,
a Korán 9. fejezetének 36-37. verse tartalmazza a naptárra vonatkozó
szabályokat. Ezek szerint a hónapok száma Allah törvénye szerint 12.
A közölt szövegrész tartalma: „Szökőhónapok
beiktatása az évbe a hitetlenség
műve. Ebben a hitetlenek tévednek. Ők megengedik ezt az
egyik évben és nem engedik meg
a másikban … és megengedik azt, amit Allah
megtiltott…”

A Nap fontosabb, mint a Hold

    A növények nem a Hold,
hanem a Nap látszó járásához
igazodnak: az évszakok szerint vethetők és arathatók.
Igaz, a délebbi, szubtropikus vidékeken a gabona előbb
érik be, mint nálunk: valamivel a tavaszi
napéjegyenlőség utáni időben. Palesztinában
ezért az újholddal kezdődő tavaszi holdhónap
közepén – vagyis holdtöltekor – kezdődött
az aratás. A tavaszi hónap pedig az volt, amelyikbe a
tavaszi napéjegyenlőség napja esett. Az aratás
kezdete tehát olyan ünnep volt, amelynek helyét az
évben csillagászati jelenségek idejével
rögzítették. Ez az ősi palesztinai aratáskezdő
ünnep a peszah – vagyis a húsvét. Hogy mikor van
az évben, azt ma is az ismert szabály adja: március
21-ét (vagyis a tavaszi napéjegyenlőséget)
követő holdtölte utáni első vasárnap a
húsvétvasárnap. Ez a keresztény vallási
életben ma is érvényes szabály tehát
még őrzi az egykori holdhónapokkal számoló,
ősi palesztinai naptár nyomát.

    Az egykori közel-keleti népek
a napév gazdaságilag fontos határnapjait,
amelyeket egyszerű csillagászati megfigyelések útján
tudtak meghatározni, ünnepnek jelentették ki, és
minden évben gondosan számon tartva megülték.
Sok ilyen ősi ünnep maradványa található
az európai keresztény népek naptárában
is.

    Az égitestekre és azok
megfigyelésére, továbbá a földművelő
népek életében fontos időpontok, vagyis az
ünnepek közötti összefüggésre utalnak
a Biblia első fejezetének szavai, amelyeket a mitikus
„teremtéstörténet” negyedik napjának
leírásánál olvashatunk (Károli
Gáspár fordításában):

„És monda Isten: Legyenek
világító testek az ég mennyezetén,
hogy elválasszák a nappalt az
éjszakától, és legyenek jelek, és
meghatározói ünnepeknek, napoknak és
esztendőknek. És legyenek világítókul
az ég mennyezetén, hogy világítsanak a
földre. És úgy lőn. Teremté
tehát Isten a két nagy világító
testet: a nagyobbik világító testet,
hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító
testet, hogy uralkodjék éjjel; és
a csillagokat.”

 

    Az idézetből kiderül, hogy
a régi emberek szerint az égitestek kizárólagos
célja az ember számára hasznos feladatok
végzése: világítás, évek,
napok és ünnepek meghatározása.

    Az első nép, amely rájött
arra, hogy a földművelés terén a Nap fontosabb,
mint a Hold, az egyiptomi volt.

 
A papság által használt
egyiptomi ünnepi naptár. A 12, egyenként 30 napos
hónap után pótnapok száma öt,
négyévenként hat

    Az óegyiptomiak már az i.
e.-i harmadik évezredben szakítottak a holdhónapok
használatával. Évükben a Hold csak a
hónapok számát, a 12-t adta, de a hónapok
hossza független volt a holdváltozások
időtartamától. Minden hónap kereken 30 napot
számlált. Minthogy nyilvánvaló volt, hogy
360 nap kevés, az évek végéhez öt
pótnapot – ünnepnapot – adtak.

    Már a Sinusnál
említettük, hogy milyen gondosan figyelték az
egyiptomi csillagászpapok ezt a csillagot. Így nem volt
nehéz észrevenniük, hogy négy év
múlva a Sirius kelése már egy napot késik.
Százhúsz év múlva az eltérés
már egy teljes hónapot tett ki, és csak mintegy
1460 év múltán esett ismét a Sirius
Nappal egyidejű kelésének ideje a naptári
újévre. A földművelés szempontjából
oly fontos Nílus-áradás – látszólag
– a Sirius szerint, a nép által használt 365
napos év újévétől függetlenül
érkezett minden évben. Ezért a papok a külön
naptárukat, az ún. ünnepi naptárt
használták, amelyben minden negyedik év egy
pótnapot kapott. Ennek újéve a Sirius Nappal
egyidejű kelésének napja volt, és a nép
naptárának újéve minden négy évben
egy további nappal távolabb tolódott. Egyiptom
hosszú történelme folyamán két ízben
is összekerült a kétfajta naptár újéve.
Ezt nagy vigalommal ünnepelték a Nílus-völgy
egykori lakói.

Miért olyan nehéz a
naptárkészítés?

    Az időt egyenletesen megismétlődő
események közötti időszakaszok megszámolásával
mérhetjük. A természet, az égitestek járása
több ilyen eseménysorozattal szolgált az embernek.
A nappal és az éjjel váltakozása adta a
napot, a holdváltozások a hold hónapot, és
a Nap változó kelési-nyugvási iránya
és delelési magassága, az időjárás
nagy váltakozási periódusa a napévet.
Ezekből a különböző hosszúságú
időegységekből kellett őseinknek használható
időbeosztási rendszert, naptárt alkotniuk. A feladat –
mint már láttunk rá több példát
– egyáltalán nem könnyű.

    A nehézséget az okozza,
hogy ezek az időkörök nincsenek meg egymásban egész
számsor. Egy év nem kerek 12 holdhónap, egy
holdhónap nem kereken 29 vagy 30 nap, és egy év
napjainak száma is több, mint 365, de kevesebb, mint 366
nap. Az időegységek, amelyeket a természet adott,
össze-mérhetetlenek. Ha elosztjuk a nagyobbakat a
kisebbekkel, olyan számokat kapunk, amelyeknek tizedes tört
jegyei tetszőlegesen szaporíthatok aszerint, hogy milyen
pontosan mértük az egyes időegységeket. Nézzünk
néhány példát:

1 év = 12,368265… holdhónap
és
= 365,242199… nap;
1 hó = 29,530588… nap;
12 hó = 354,367056… nap.

    Ezeket az össze nem illő
időegységeket szervesen összefüggő rendszerbe
foglalni, vagyis naptárt alkotni valóban nem könnyű.
De a régiek e három természetes időkör
mellé egy negyediket is csatoltak: a hetet.

    Az óegyiptomiak tíznapos
időközökre – görögösen dekádokra –
osztották hónapjaikat. Görögországban
és a római birodalomban nyolcnapos „heteket”
használtak. A keleti eredetű hét már a
Bibliában is szerepel. A már idézett héber
teremtéstörténet szerint Isten hat nap alatt
teremtette a világot, a hetedik napon pedig megpihent. Ezért
ez a – héber nyelven sabbat – nap szünnap.

    A sabbat és általában
a hét valószínűleg összefügg a
Babilóniában használt holdhónapokkal és
a holdtöltére használt umu sapattu nevű
szünnappal, amely később minden holdfázisra
kiterjedt. Egész napokkal kifejezve valóban ennyi nap
telik el két holdfázis – például első
negyed és holdtölte – között. Minthogy négy
hét nem ad ki egy teljes holdhónapot, a két-két
sapattu közötti időszakok, a hetek elszakadtak a Hold
járásától, és megszakítatlan
időkörláncot alkottak, amelyhez a régi keleti
alapokon nyugvó vallások ma is ragaszkodnak.

    A görög-római
kultúrkörben a nap minden órájának
megvolt a maga védő bolygója, azaz istene. A Nap, a
Hold és az öt látható bolygó a
Földtől mérhető képzelt csökkenő
távolságuk szerinti sorrendben védték az
egyes órákat: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Nap, Vénusz,
Merkur és Hold. Ha az egyik nap első órája
például a Holdé volt, a következő nap már
nem a Hold, hanem a Mars órájával kezdődött,
a harmadik nap Merkuréval – és így tovább.
Valószínű, hogy a hét napjai az illető nap
első órájáról kapták latin
nevüket. Ez az elnevezés aztán a legtöbb
európai nyelvben megmaradt. Ahol nem, ott a heti napok
többnyire sorszámok neveit kapták. A mi keddünk
például a második („kettedik”), csütörtökünk
és péntekünk a szlávból átvett
negyedik és ötödik értelmű sorszámot
kapta.

    A német kedd a „szolgálat
napja”, a szerda a „hét közepe”. A német és
angol nyelvben a csütörtöki és a pénteki
nap neve a régi északi germán népek
Donnar vagy Thor, ill. Freyja vagy Frya nevét őrzi, mert ezek
az istenségek a római Jupiternek, ill. Venusnak
feleltek meg.

    Néhány európai
nyelvben a hét napjainak neve: 

    A hét valóban kedvező
ütemben szakítja meg pihenőnapjaival a munkanapok sorát,
de tovább bonyolította a naptáralkotás
kérdését, mert csak napokban kifejezve ad egész
számot, különben összemérhetetlen a
napév és a holdhónap hosszával is:

    Sunt Aries, Taurus, Gemini, Cancer,
Leo,
    Virgo, Libraque Scorpius, Arcitenens, Caper,
Amphora, Pisces.

    Vagyis a jól ismert ún.
állatövi csillagképek: Kos, Bika, Ikrek, Rák,
Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak,
Vízöntő, Halak. (Még magyarul is mondták
hexameteres sorokban:

    Kos, Bika, Kettős, Rák, az
Oroszlán és arató Szűz,
    Mérleg után Ollós,
Nyilas és Bak, Kanta Halakkal.

    Az Ollós a Rák, a Kanta a
Vízöntő széles szájú korsója.)
A hónapoknak megfelelően 12 állatövi csillagkép
van, és a rómaiak aggódtak, hogy a csaknem
teljes hónap hosszúságú szökőhónap
beiktatásával felborítják az égi
rendet, s ezért az istenek megharagudhatnak rájuk.
Ezért a mercedonius nevű szökőhónapot
elrejtették az utolsó hónap, a február
napjai közé. Február 23. napja után –
szökőévekben – a mercedonius első napja következett,
majd sorban a többi egészen ennek utolsó – 22.
vagy 23. – napjáig, és csak ezután jött
február utolsó öt napja.

    A szökőhónapokat beiktató
papság azonban észrevette, hogy a leggondosabb eljárás
esetén is „siet” a naptár éve, és 30
év múlva már egy teljes hónappal jár
a naptár a természet előtt.

    Könnyen utánaszámolhatunk,
hogy megtudjuk, mi volt a hiba. Vegyünk egy négyéves
ciklust. Az első évben 355 nap volt, a másodikban 355
+ 22, vagyis 377. A harmadik megint 355 napos közönséges
év volt, míg a negyedik 355 + 23, vagyis 378 nap. Ez
összesen 1465 nap. Négy napév viszont csak –
megközelítőleg – 1461 nap, ezért évenként
átlag egy nap felesleg adódott a római
naptárban.

    De nem ez volt a legnagyobb hibaforrás.
A köztársaság új kormányzóit,
a konzulokat a népgyűlés január 1-jén
választotta. A konzulok hivatalukat mindig egy évre
foglalták el. A kölcsönt és a kamatokat az év
vége előtt kellett megfizetnie az adósnak. A leendő
konzuloknak az állt érdekükben, hogy minél
előbb kezdődjék az év – az addigiaknak pedig az,
hogy tartson még tovább. Ilyen eltérő volt az
uzsorások és az adósok érdeke is. A
papság – elsősorban apontifex maximus, a főpap – jó
pénzért hagyta magát megvesztegetni, és a
többet fizető kívánsága szerint vagy nem
iktatott szökőhónapot az évbe, bár kellett
volna, vagy szabályellenesen meghosszabbította. A
naptár és a természet között megszűnt
az összhang: az i. e. 1. sz. közepén már 90
nappal előbb jöttek el a naptári ünnepek, mint azok
a mezőgazdasági munkák, amelyekre vonatkoztak. Tehát
az aratási ünnepek idején a gabona még
alighogy kisarjadt, a szüreti ünnepek napjaiban a
szőlőfürtök még sehol sem voltak láthatók.
A helyzet tűrhetetlenné vált, a naptárt
gyökeresen meg kellett változtatni.

    A naptárreformot az első római
egyeduralkodó. Julius Caesar hajtotta végre i.e.
46-ban. Egyiptomi tartózkodása során bizonyára
megismerte az ottani ünnepi naptárt, a 365 napos és
négyévenként egy pótnapos évfajtát.
Arról is hallhatott, hogy Egyiptom történelme
során nem egyszer akarták ezzel felváltani a
pontatlanabb, kerek 365 napos évet, amelyet a nép
használt. Caesar ezért megbízta a
görög-egyiptomi Szoszigenész csillagászt,
hogy dolgozza ki a naptárreformot.

    Szoszigenész az egyiptomi öt
– vagy négyévenként hat – pótnapot
egyenletesen elosztotta az év hónapjai között.
Az évet Caesar rendelkezése folytán ezentúl
hivatalosan is januariusszal kezdték, és a hónapok
felváltva lettek 31 és 30 naposak. Csak az egykori
utolsó hónap, a februarius volt 29 napos, és
csak minden negyedik évben kapott egy szökőnapot. Ezt a
napot azonban továbbra is a hó 23. napja után
iktatták az évbe. Ez a kétezeréves
hagyomány mindmáig fennmaradt: mi is a február
23-a után következő napot, nem pedig az utolsót
nevezzük szökőnapnak a szökőévekben.

A Julius Caesar által i. e.
46-ban bevezetett naptár

    A Julius Caesar által bevezetett
naptári év sematikus rajzából jól
látható, hogy ennek az évfajtának milyen
egyenletes volt a beosztása. Számunkra szokatlan, hogy
ebben szeptember és november 31 napos, míg októberben
és decemberben a napok száma csak 30.

    A reformnak azonban előbb vissza
kellett állítania a napévben elfoglalt helyére
a naptár évét. Ezért Caesar elrendelte,
hogy a reform kihirdetése évében – tehát
i.e. 46-ban – november és december között két
rendkívüli hónapot iktassanak a naptárba.
Minthogy ez az év amúgy is szökőév volt,
abban az évben a napok száma 445 volt. A tavaszi
napéjegyenlőség így visszakerült eredeti
helyére, martius hó 24. vagy 25. napjára.

    Caesart i.e. 44. martius idusán
– március 15-én – meggyilkolták.
Szökőszabályát a papság – talán
szándékosan – félremagyarázta, és
36 éven át nem négy-, hanem háromévenként
tartottak szökőévet. A naptári év ismét
kezdett elcsúszni a természet évéhez, a
napévhez képest.

    A naptár szerencséjére
az első római császár, Augustus Octavianus
tudósai felhívták az uralkodó figyelmét
arra, hogy már három fölösleges nap van a
naptárban. A császár, hallgatva tanácsadóira,
i.sz. 8-ban elrendelte, hogy 12 éven át ne tartsanak
szökőéveket. Így tűnt el aztán a három
nap eltérés. A szökőévek ez után
mindig négyévenként következtek.