• csillagaszat.hu
    csillagászat.hu
    Csillagászati hírportál
    bdsm forum

    Naptárunk története







    Az újkőkori forradalom

        Az emberiség életmódjában
    a legforradalmibb változás időszámításunk
    előtt mintegy 8-10 ezer évvel ezelőtt állt be. Ekkor
    tért át ugyanis az addig kizárólagos
    gyűjtögető, vadász-halász életről a
    földművelésre, és így fő tevékenysége
    a mezőgazdasági termelőmunka lett. Az állattartó
    népcsoportok még vándorolhattak – a
    földművelőknek már a termőföld közelében
    kellett élniük. Akkor születtek tehát az első
    nagyobb állandó települések, városok.
    A vályogból, téglából vagy kőből
    rakott falak mögött már nemcsak kényelmesebben,
    de biztonságosabban is élhetett az új közösségi
    élethez szokó ember és családja.

        Nyilvánvaló, hogy
    elődeink csak hosszú időn át gyűjtött
    tapasztalatok birtokában tehették meg ezt a forradalmi
    lépést. Nagyon sokszor kellett már látniuk
    azt, hogy a földbe került magvak sokszorosa hajt ki és
    érik be egy idő múlva. Ennek tudatában bízták
    életüket az újkőkoriak a növények
    terméshozó tevékenységére. Bíztak
    a gabonanövények életének szabályos
    ritmusában és abban, hogy a kisarjadó növény
    kalászt érlel, s azon jóval több terem,
    mint amennyit a földbe vetettek.

        De a kőkoriaknak már azt is
    tudniuk kellett, hogy mikor lehet és mikor kell vetni, aratni,
    a földet előkészíteni, a folyók és
    folyamok termékenyítő áradására
    felkészülni. (Nem véletlen, hogy a nagy ókori
    civilizációk a Hoangho, a Gangesz, a Tigris és
    az Eufrátesz vagy a Nílus partjainál alakultak
    ki.) Őseinknek tehát el kellett igazodniuk az időben, előre
    és biztosan kellett következtetniük arra, hogy
    milyen nagy időjárás-változás várható,
    vagyis hogy melyik évszak, milyen munkálatok ideje
    következik.

        A földművelő társadalomnak
    időfelosztási, időbeosztási rendszert kellett
    megalkotnia, amely a pillanatnyi időjárástól
    függetlenül biztosan megmondja, hogy időben hol tart ember
    és növény, tehát: naptárt kellett
    létrehoznia.

        Az a népcsoport, amely nem
    alkotott vagy nem ismert naptárt, többnyire keveset
    aratott, így legyengült, és az erősebb népek
    leigázták.

        Hogyan lehet eligazodni az időben?
    Hogyan lehet naptárt alkotni?

        Erre csak egyetlen mód volt és
    van: csillagászati megfigyeléseket kell végezni.

        Ezért jogos az a kijelentés,
    hogy a csillagászat az első tudomány, amely
    termelőerővé vált.

    Az első csillagászok és
    obszervatóriumok

        A korszerű csillagvizsgálók
    és távcsöveik technikai csúcsteljesítményeire
    gondolva a mai emberben óhatatlanul felvetődik az a kérdés,
    hogy micsoda eszközzel és miféle megfigyeléseket
    végzett vajon a kőkori ember.

        Senki ne gondoljon óriás
    távcsövekre, kupolás obszervatóriumokra az
    első csillagászati megfigyeléseket illetően. Ezekhez
    ugyanis elegendő volt néhány nagyobb kődarab – vagy
    akár két karó is.

        Fontos csillagászati észlelés
    volt elsősorban a Nap kelési és nyugvási
    helyének megfigyelése a látóhatáron.
    Tudjuk, hogy egy évfolyamán csak két alkalommal
    kel a Nap pontosan keleten és nyugszik pontosan nyugaton.
    Tavasztól őszig a kelési pont fokozatosan tolódik
    északkeletre és ismét vissza, majd ősztől
    tavaszig délkelet felé és onnan visszafelé
    vándorol. Ha tehát valaki két karó vagy
    oszlop segítségével megjelöli a pontos
    kelet-nyugati irányt, az minden további évben,
    csupán a Nap kelési és nyugvási
    helyzetének figyelemmel kísérése alapján
    ki tudja jelölni a napévnek két napéjegyenlőségi
    napját. A régi népek észrevették,
    hogy a napkelte és napnyugta irányával
    párhuzamosan változik az időjárás,
    továbbá a növények életének
    körforgása is. Ezért figyelték és
    jelölték meg a napkelte irányait kövekkel,
    tornyokkal vagy más módon. Minél több
    pontot rögzítettek a látóhatáron az
    évi napkelte- és napnyugtairányokból,
    annál biztosabban és pontosabban építhették
    fel időbeosztási rendszerüket, vagyis naptárukat.

        Ezért épült a
    dél-angliai ősi kőkör, a Stonehenge főtengelye a nyári
    napforduló napján kelő Nap irányába, és
    részben ezért jelöltek ki hosszú, egyenes
    vonalakat a pre-inka indián kultúrák népei
    a perui Nazca-fennsíkon. Az i. e. 3. évezred közepe
    táján épített nagy gizehi piramisok
    alapélei mind pontosan észak-dél, ill.
    kelet-nyugat irányában épültek. Így
    az utóbbiak segítségével az óegyiptomiak
    szinte napra pontosan ki tudták jelölni a tavaszi és
    az őszi napéjegyenlőség idejét.

    A 3500-4000 éves dél-angliai
    Stonehenge kőkör által kijelölhető a nyári
    napforduló ideje. Az ekkor – június 21-én –
    kelő Nap irányába néz a kőépítmény
    tengelye

        Az első csillagászati
    „obszervatóriumokban” elsősorban csak a Nap és a
    Hold járását, kelését-nyugvását
    figyelték. Az akkori csillagászok papok voltak.
    Tudományuk szerves része volt a vallási
    tanoknak, amelyeket képviseltek. Minthogy megfigyeléseiktől
    és az azokat követő rendelkezéseiktől,
    kihirdetett utasításaiktól függött a
    vetés, az aratás és a többi földművelő
    munka ideje, tevékenységük a nép életében
    rendkívüli fontosságú volt.

        A Nap és a Hold mellett azonban
    más égitesteket, csillagokat és
    csillagcsoportokat is figyelemmel kísértek az ókori
    csillagászpapok. Könnyen megérthetjük, hogy
    miért.

        A növényvilág
    életritmusát a napév adja. Leegyszerűsítve
    azt mondhatjuk, hogy egy év az az idő, amely alatt a Föld
    egyszer megkerüli a Napot. Ez jóval hosszabb idő, mint a
    Föld tengelyforgási ideje, a nappal és éjjel
    váltakozása, a nap. Egy nap alatt a Föld csak
    keveset halad a Nap körüli pályáján.

        Azokat a csillagokat és
    csillagképeket a Földről nem lehet látni, amelyek
    előtt a Nap látszólag elvonul a nappálya
    mentén. A Nap ugyanis erős fényével oly
    mértékben megvilágítja a Földet
    burkoló levegőréteg gáz- és poranyagát,
    hogy amidőn a látóhatár felett tartózkodik,
    szórt fénye elnyomja a csillagok sokkal gyengébb
    fényét. Estétől reggelig azonban a Föld
    túlsó oldalát világítja meg, így
    tőlünk nézve láthatók a csillagok.
    Minthogy a Nap lassan eltolódik a csillagok között,
    mindig más és más csillagok fényét
    nyomja el a nappali égen, és mindig más és
    más csillagok és csillagképek láthatók
    este és éjjel.

        Minden évszaknak megvan tehát
    a maga csillagos égboltja. Ezért kísérték
    nagy figyelemmel a régi népek csillagászai a
    csillagos eget, a csillagok és csillagképek helyzetét
    is.

        Tavaszi alkonyatok után az Orion
    már a nyugati horizonthoz közel, lenyugvóban van.
    Még jól látszanak az Ikrek fejét alkotó
    csillagok: a Castor és a Pollux. Igazi tavaszi csillagkép
    a nevéhez méltó alakú Oroszlán.
    Sötétedés után bukkan fel a keleti
    látóhatár fölé a Szűz és a
    Mérleg.

        Nyáron három csillagkép
    legfényesebb csillaga alkotja az ún. Nagy Nyári
    Háromszöget: a Lant a Vegával, a Hattyú a
    Denebbel, a Sas az Atairral. Jellemző nyári csillagkép
    még az Északi Korona, a Bootes (Ökörhajcsár)
    és a Herkules. A Déli látóhatár
    közelében a Skorpió és a Nyilas csillagai
    látszanak.

        Ősszel látszik az Andromeda
    mondakör minden csillagképe: az Andromeda, közelében
    a Cassiopeiával és a Cepheusszal, a Perseus és a
    Pegasus, keleten a Cet. Ha napnyugta után a keleti égen
    feltűnnek a Fiastyúk csillagai a Bika csillagképben,
    tudhatjuk, hogy közeledik a hideg tél. Népünk
    ezért Fagyhozónak nevezte el ezt a kis
    csillagcsoportot.

        A téli éjszakák
    ragyogóan fényes csillagok és szép
    csillagképek látványával kárpótolnak
    minket a vacogtató hidegért. Tündöklik a Bika
    vörös szeme, az Aldebaran, a Szekeresben a Capella, az
    Ikrek két fényes csillaga, a Kis Kutyában a
    Procyon. Talán a legszebb csillagkép a télen
    látható Orion – nálunk Kaszás. A Kaszás
    derekát alkotó három csillag a Nagy Kutyában
    levő Siriusra, az egész égbolt legfényesebb,
    legragyogóbb csillagára mutat. Ezt a csillagot különös
    gonddal figyelték a régi egyiptomi papok, mert amidőn
    napkelte idején megpillanthatták a látóhatár
    szélén, abban az időben kezdett áradni a Nílus,
    és pár hónapig elborította a
    termőföldeket, majd elvonulva rajtuk hagyta termékenyítő,
    fekete iszapját. Az áradásra tehát fel
    kellett készülni Egyiptomban, sőt az ezt jelző
    Sirius-kelés az ún. ünnepi naptár újéve
    volt.

        Vannak olyan csillagok és
    csillagképek, amelyek egész évben látszanak,
    csak helyzetük, irányuk változik az évszakok
    során. Ilyen ún. cirkumpoláris csillagképek
    közé tartozik a Nagy Medve, amelynek hét
    legfényesebb csillagát már Homérosz is
    Szekérnek nevezi. Ez nálunk a Göncöl szekere.
    Két hátsó kerekét jelző csillaga
    vonalában találjuk a Kis Medve legfényesebb
    csillagát, a Sarkcsillagot. Ennek közelében van a
    forgó égbolt látszólag mozdulatlan
    pontja, az Északi Pólus, amely kijelöli az északi
    irányt.

        Aki ismeri a csillagokat és
    csillagképeket, alkonyat után az égre pillantva
    megmondhatja, milyen évszak van, hol járunk a napévben.

    A mintegy 4500 éves egyiptomi
    gizehi piramisok lapjait és alapéleit a fő égtájak
    irányába építették. A
    kelet-nyugati élek segítségével
    kijelölhetők a napéjegyenlőség napjai

        A régi babilóniaiak első,
    hozzávetőleges méréseik alapján úgy
    vélték, hogy 360 nap eltelte után látszanak
    ugyanúgy a csillagok, mint egy évvel azelőtt. Ez az
    eredmény jól beleillett számolási
    rendszerükbe, minthogy ők a 60-as számrendszert
    használták. Ezt a számot őrzi napjainkban is a
    teljes körben levő fokok száma, noha pár év
    alatt a babilóniaiak előtt is nyilvánvaló lett,
    hogy ennél néhány nappal több van egy
    évben.

        Az év mindenképpen sok
    napból áll, és a régieknek bizonyára
    nehéz volt ennyi napot megszámlálni, észben
    tartani vagy feljegyezni. Olyan időegységre volt szükség,
    amely hosszabb, mint a nap, amelyből jóval kevesebb van az
    évben, amelyet tehát könnyebb megszámolni
    és megjegyezni.

        Ilyen időegység a holdhónap.

    Napévek – holdhónapokkal
    mérve

        A régebbi kőkorokból:
    30, sőt 50 ezer éves múltból maradtak ránk
    „feljegyzések”, amelyek bizonyíthatják, hogy
    az ősember figyelemmel kísérhette a Hold változásait,
    és napról napra véset alakban megörökítette,
    hogy milyennek látszik. Legalábbis erre utalnak
    bizonyos csontlapok furatszerű, faragott pontsorai.

        A Hold fény- és
    alakváltozása valóban feltűnő és
    kényelmesen megfigyelhető égi jelenség. Mintegy
    30 napig tart, amíg az egyik holdfázis – például
    holdtölte – után ugyanazt az alakot mutatja a Hold. Az
    első földművelő társadalmak ennek megfelelően ilyen,
    kb. 30 napos időkörökkel, holdhónapokkal osztották
    fel az évet.

        Első megfigyeléseik szerint 12
    holdváltozás múlva térnek vissza az
    évszakok, vagyis az évben 12 holdhónap van. De
    már néhány éven belül rá
    kellett jönniük arra, hogy ez a megállapítás
    pontatlan. Egy napév ugyanis valamivel több, mint 365
    nap, 12 holdhónap pedig csupán kb. 354 nap. Ha tehát
    az egyik év a tavaszi napéjegyenlőség napjával
    kezdődött, 12 holdhónap eltelte után a napkelte
    pontja a látóhatáron még nem ért
    vissza a pontos keleti irányhoz. Három év múltán
    pedig már több mint egy teljes hónapra nőtt az
    elcsúszás. Ezt már Hammurapi, Babilónia
    megalapítója és első uralkodója (i. e.
    17. sz.) is észrevette, és úgy intézkedett,
    hogy ha niszannu hónapban, az év első – tavaszi –
    hónapjában még nincs tavaszi napéjegyenlőség,
    akkor a nyári ululu hónap után egy másik
    ululut kell beiktatni a hónapok sorába.

        Hammurapi nem intézkedett
    afelől, hogy mely évek legyenek 13 hónapos szökőévek.
    Később egy 8 éves ciklust alkottak, amelyben 3 év
    volt 13 hónapos szökőév. De ekkor
    szisztematikusan elcsúszott a naptár éve a
    holdhónapokhoz képest. Nyolc év után
    ugyanis már nem újholdra esett a naptári
    „hold”-hónapok kezdete. Ezért már az i. e.
    1. évezred első felében olyan 19 éves ciklust
    alkottak és használtak, amelyen belül 12 év
    közönséges, 12 holdhónapos, hét év
    pedig 13 holdhónapos év, vagyis szökőév
    volt. Ezt a ciklust az i. e. 5. században a görögök
    is átvették Metón csillagász nevéhez
    kapcsolva.

        Hasonló naptárt használ
    az izraelita egyház. Az ilyen, részben a holdhónapokat,
    részben a napévet is figyelembe vevő naptárakat
    idegen szóval luniszoláris naptáraknak nevezzük.
    Ilyen módon érhetik el használói azt,
    hogy a naptár eltérése a napév megfelelő
    szakához viszonyítva mindig egy holdhónapnál
    kisebb legyen. Ezt figyelhetjük meg néhány ázsiai
    nép – például a vietnami – naptárában,
    amelyben az újév mindig vagy január vagy február
    hónapban van.

    Mohammed naptára

        A régi arab nép
    állattenyésztéssel és kereskedéssel
    foglalkozott, tehát nem volt élete olyan szorosan az
    évszakokhoz kötve, mint a földművelőké.
    Ehhez még azt is hozzá lehet venni, hogy a régi
    arab törzsek mind a szubtropikus égöv alatt éltek,
    amelyben az évszakok nem válnak el olyan élesen,
    mint nálunk, a mérsékelt égövben. A
    6. és 7. sz. fordulóján élt Mohammed, az
    iszlám vallás megalapítója nem tudott
    írni-olvasni, így kereskedőútjai során
    csak hallomásból értesült a naptár
    kérdéseiről. Nem értette, mert nem érthette,
    miért kell időnként szökőhónapokat vagy
    szökőnapokat iktatni az évbe, ezért vallási
    vezetővé válása után megtiltotta ezeknek
    a rendkívüli időszakaszoknak a használatát.
    Elfogadta a természettől adott holdhónapokat, és
    kijelentette, hogy ezek száma csak 12 lehet. De – mint
    láttuk – 12 holdhónap csak kb. 354 nap, vagyis
    mintegy 11 nappal rövidebb a napévnél. Ezért
    a mohamedánok évének minden hónapja
    évenként 11 nappal eltolódik, és
    átvándorol minden évszakon. Körülbelül
    34 év múlva kerül vissza az újév a
    napévnek arra a helyére, ahol volt. Közben azonban
    csak 33 napév telt el. Minthogy a mai naptári évünk
    a napévvel azonos hosszúságúnak vehető,
    a szerintünk 33 éves mohamedán magát 34
    évesnek mondja, mert rövidebb évekkel méri
    a korát, mint mi.

        A Hold két ugyanolyan fázisa
    között eltelt idő kb. 29 és fél nap. A
    mohamedánok évében a hónapok felváltva
    29 és 30 naposak. Minthogy a holdhónap hossza 29,5
    napnál valamivel több, a holdfázisokhoz képest
    a naptárban a hónapok „sietnek”: háromévenként
    kb. egy egész napot. A mohamedán holdhónapok
    kezdete az a nap, amidőn naplemente után első ízben
    lehet megpillantani a vékony holdsarlót. De három
    év múlva csak a naptár szerinti hónap
    kezdődik: a Hold csak a következő napon látszik. Hat év
    múltán az eltérés már két
    nap – és így tovább. A régi arab
    csillagászok jó módszert alkottak az eltérés
    kiküszöbölésére: 30 éven belül
    11 évben a rendszerint 29 napos utolsó hónaphoz
    még egy napot adtak. Így a mohamedán naptár
    3000 éven át egy napon belüli hibával
    együtt jár a holdváltozásokkal. A napévvel
    azonban nem, ezért a mohamedán évszámítási
    rendszerben megadott éveket csak megfelelő eljárásokkal
    lehet átszámolni a mi naptárunk adataira. A
    mohamedánok különben 622-től, Mohammed Mekkából
    Medinába való átköltözése
    (hidzsra) idejétől számítják éveiket.

     
    A mohamedánok szent könyve,
    a Korán 9. fejezetének 36-37. verse tartalmazza a naptárra vonatkozó
    szabályokat. Ezek szerint a hónapok száma Allah törvénye szerint 12.
    A közölt szövegrész tartalma: „Szökőhónapok
    beiktatása az évbe a hitetlenség
    műve. Ebben a hitetlenek tévednek. Ők megengedik ezt az
    egyik évben és nem engedik meg
    a másikban … és megengedik azt, amit Allah
    megtiltott…”

    A Nap fontosabb, mint a Hold

        A növények nem a Hold,
    hanem a Nap látszó járásához
    igazodnak: az évszakok szerint vethetők és arathatók.
    Igaz, a délebbi, szubtropikus vidékeken a gabona előbb
    érik be, mint nálunk: valamivel a tavaszi
    napéjegyenlőség utáni időben. Palesztinában
    ezért az újholddal kezdődő tavaszi holdhónap
    közepén – vagyis holdtöltekor – kezdődött
    az aratás. A tavaszi hónap pedig az volt, amelyikbe a
    tavaszi napéjegyenlőség napja esett. Az aratás
    kezdete tehát olyan ünnep volt, amelynek helyét az
    évben csillagászati jelenségek idejével
    rögzítették. Ez az ősi palesztinai aratáskezdő
    ünnep a peszah – vagyis a húsvét. Hogy mikor van
    az évben, azt ma is az ismert szabály adja: március
    21-ét (vagyis a tavaszi napéjegyenlőséget)
    követő holdtölte utáni első vasárnap a
    húsvétvasárnap. Ez a keresztény vallási
    életben ma is érvényes szabály tehát
    még őrzi az egykori holdhónapokkal számoló,
    ősi palesztinai naptár nyomát.

        Az egykori közel-keleti népek
    a napév gazdaságilag fontos határnapjait,
    amelyeket egyszerű csillagászati megfigyelések útján
    tudtak meghatározni, ünnepnek jelentették ki, és
    minden évben gondosan számon tartva megülték.
    Sok ilyen ősi ünnep maradványa található
    az európai keresztény népek naptárában
    is.

        Az égitestekre és azok
    megfigyelésére, továbbá a földművelő
    népek életében fontos időpontok, vagyis az
    ünnepek közötti összefüggésre utalnak
    a Biblia első fejezetének szavai, amelyeket a mitikus
    „teremtéstörténet” negyedik napjának
    leírásánál olvashatunk (Károli
    Gáspár fordításában):

    „És monda Isten: Legyenek
    világító testek az ég mennyezetén,
    hogy elválasszák a nappalt az
    éjszakától, és legyenek jelek, és
    meghatározói ünnepeknek, napoknak és
    esztendőknek. És legyenek világítókul
    az ég mennyezetén, hogy világítsanak a
    földre. És úgy lőn. Teremté
    tehát Isten a két nagy világító
    testet: a nagyobbik világító testet,
    hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító
    testet, hogy uralkodjék éjjel; és
    a csillagokat.”

     

        Az idézetből kiderül, hogy
    a régi emberek szerint az égitestek kizárólagos
    célja az ember számára hasznos feladatok
    végzése: világítás, évek,
    napok és ünnepek meghatározása.

        Az első nép, amely rájött
    arra, hogy a földművelés terén a Nap fontosabb,
    mint a Hold, az egyiptomi volt.

     
    A papság által használt
    egyiptomi ünnepi naptár. A 12, egyenként 30 napos
    hónap után pótnapok száma öt,
    négyévenként hat

        Az óegyiptomiak már az i.
    e.-i harmadik évezredben szakítottak a holdhónapok
    használatával. Évükben a Hold csak a
    hónapok számát, a 12-t adta, de a hónapok
    hossza független volt a holdváltozások
    időtartamától. Minden hónap kereken 30 napot
    számlált. Minthogy nyilvánvaló volt, hogy
    360 nap kevés, az évek végéhez öt
    pótnapot – ünnepnapot – adtak.

        Már a Sinusnál
    említettük, hogy milyen gondosan figyelték az
    egyiptomi csillagászpapok ezt a csillagot. Így nem volt
    nehéz észrevenniük, hogy négy év
    múlva a Sirius kelése már egy napot késik.
    Százhúsz év múlva az eltérés
    már egy teljes hónapot tett ki, és csak mintegy
    1460 év múltán esett ismét a Sirius
    Nappal egyidejű kelésének ideje a naptári
    újévre. A földművelés szempontjából
    oly fontos Nílus-áradás – látszólag
    – a Sirius szerint, a nép által használt 365
    napos év újévétől függetlenül
    érkezett minden évben. Ezért a papok a külön
    naptárukat, az ún. ünnepi naptárt
    használták, amelyben minden negyedik év egy
    pótnapot kapott. Ennek újéve a Sirius Nappal
    egyidejű kelésének napja volt, és a nép
    naptárának újéve minden négy évben
    egy további nappal távolabb tolódott. Egyiptom
    hosszú történelme folyamán két ízben
    is összekerült a kétfajta naptár újéve.
    Ezt nagy vigalommal ünnepelték a Nílus-völgy
    egykori lakói.

    Miért olyan nehéz a
    naptárkészítés?

        Az időt egyenletesen megismétlődő
    események közötti időszakaszok megszámolásával
    mérhetjük. A természet, az égitestek járása
    több ilyen eseménysorozattal szolgált az embernek.
    A nappal és az éjjel váltakozása adta a
    napot, a holdváltozások a hold hónapot, és
    a Nap változó kelési-nyugvási iránya
    és delelési magassága, az időjárás
    nagy váltakozási periódusa a napévet.
    Ezekből a különböző hosszúságú
    időegységekből kellett őseinknek használható
    időbeosztási rendszert, naptárt alkotniuk. A feladat –
    mint már láttunk rá több példát
    – egyáltalán nem könnyű.

        A nehézséget az okozza,
    hogy ezek az időkörök nincsenek meg egymásban egész
    számsor. Egy év nem kerek 12 holdhónap, egy
    holdhónap nem kereken 29 vagy 30 nap, és egy év
    napjainak száma is több, mint 365, de kevesebb, mint 366
    nap. Az időegységek, amelyeket a természet adott,
    össze-mérhetetlenek. Ha elosztjuk a nagyobbakat a
    kisebbekkel, olyan számokat kapunk, amelyeknek tizedes tört
    jegyei tetszőlegesen szaporíthatok aszerint, hogy milyen
    pontosan mértük az egyes időegységeket. Nézzünk
    néhány példát:

    1 év = 12,368265… holdhónap
    és
    = 365,242199… nap;
    1 hó = 29,530588… nap;
    12 hó = 354,367056… nap.

        Ezeket az össze nem illő
    időegységeket szervesen összefüggő rendszerbe
    foglalni, vagyis naptárt alkotni valóban nem könnyű.
    De a régiek e három természetes időkör
    mellé egy negyediket is csatoltak: a hetet.

        Az óegyiptomiak tíznapos
    időközökre – görögösen dekádokra –
    osztották hónapjaikat. Görögországban
    és a római birodalomban nyolcnapos „heteket”
    használtak. A keleti eredetű hét már a
    Bibliában is szerepel. A már idézett héber
    teremtéstörténet szerint Isten hat nap alatt
    teremtette a világot, a hetedik napon pedig megpihent. Ezért
    ez a – héber nyelven sabbat – nap szünnap.

        A sabbat és általában
    a hét valószínűleg összefügg a
    Babilóniában használt holdhónapokkal és
    a holdtöltére használt umu sapattu nevű
    szünnappal, amely később minden holdfázisra
    kiterjedt. Egész napokkal kifejezve valóban ennyi nap
    telik el két holdfázis – például első
    negyed és holdtölte – között. Minthogy négy
    hét nem ad ki egy teljes holdhónapot, a két-két
    sapattu közötti időszakok, a hetek elszakadtak a Hold
    járásától, és megszakítatlan
    időkörláncot alkottak, amelyhez a régi keleti
    alapokon nyugvó vallások ma is ragaszkodnak.

        A görög-római
    kultúrkörben a nap minden órájának
    megvolt a maga védő bolygója, azaz istene. A Nap, a
    Hold és az öt látható bolygó a
    Földtől mérhető képzelt csökkenő
    távolságuk szerinti sorrendben védték az
    egyes órákat: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Nap, Vénusz,
    Merkur és Hold. Ha az egyik nap első órája
    például a Holdé volt, a következő nap már
    nem a Hold, hanem a Mars órájával kezdődött,
    a harmadik nap Merkuréval – és így tovább.
    Valószínű, hogy a hét napjai az illető nap
    első órájáról kapták latin
    nevüket. Ez az elnevezés aztán a legtöbb
    európai nyelvben megmaradt. Ahol nem, ott a heti napok
    többnyire sorszámok neveit kapták. A mi keddünk
    például a második („kettedik”), csütörtökünk
    és péntekünk a szlávból átvett
    negyedik és ötödik értelmű sorszámot
    kapta.

        A német kedd a „szolgálat
    napja”, a szerda a „hét közepe”. A német és
    angol nyelvben a csütörtöki és a pénteki
    nap neve a régi északi germán népek
    Donnar vagy Thor, ill. Freyja vagy Frya nevét őrzi, mert ezek
    az istenségek a római Jupiternek, ill. Venusnak
    feleltek meg.

        Néhány európai
    nyelvben a hét napjainak neve: 

     Latin  Spanyol Olasz

    Dies Solis
    Dies Lunae
    Dies Martis
    Dies Mercurii
    Dies Jovis
    Dies Veneris
    Dies Saturni

    Domenigo
    Lunes
    Martes
    Miércoles
    Juéves
    Viérnes
    Sábado

    Domenica
    Lunedi
    Martedi
    Mercoledi
    Giovedi
    Venerdi
    Sabato

    Francia  Német Angol

    Dimanche
    Lundi
    Mardi
    Mercredi
    Jeudi
    Vendredi
    Samedi

    Sonntag
    Montag
    Dienstag
    Mittwoch
    Donnerstag
    Freitag
    Samstag

    Sunday
    Monday
    Tuesday
    Wednesday
    Thursday
    Friday
    Saturday

        A hét valóban kedvező
    ütemben szakítja meg pihenőnapjaival a munkanapok sorát,
    de tovább bonyolította a naptáralkotás
    kérdését, mert csak napokban kifejezve ad egész
    számot, különben összemérhetetlen a
    napév és a holdhónap hosszával is:

    1 év = 52,177457… hét,
    1 hó = 4,218655… hét.

        A három természetes és
    az egy mesterséges időkör közül a naptár
    alapjául csak kettőt lehet elfogadni. Ha a holdhónapot
    – és természetesen a napot – választjuk
    alapnak, akkor a napév háttérbe szorul. Ha a
    napév az alapegység, akkor a holdhónapok
    használatával kell felhagynunk. Az első megoldásra
    a mohamedán naptár, a másodikra a mi naptárunk
    lehet a példa. És most már rátérhetünk
    annak a kérdésnek megválaszolására,
    hogy

    Hogyan alakult ki a mi naptárunk?

        Naptárunk a római
    naptárból fejlődött ki. Története
    valóban érdekes.

        A hagyomány szerint a rómaiak
    eredetileg 10 hónapos évekkel számoltak. Az év
    márciussal kezdődött és decemberrel végződött.
    Az új év a mezőgazdasági munkákkal,
    tavasszal kezdődött, és azok befejeztével
    végződött. A szeptembertől decemberig tartó
    hónapok ma is őrzik az eredeti számneveket: septem,
    octo, novem, decem ui. hét, nyolc, kilenc és tíz
    latinul. Állítólag Numa Pompilius, a legendás
    második római király csatolta a januariust és
    a februariust a hónapokhoz. A hagyományok szerint a
    hónapok hossza erősen változott a földművelő
    munkáknak megfelelően.

        A naptár további
    fejlődése során a rómaiak áttértek
    a holdhónapok használatára. A hónapok a
    holdsarló napnyugta utáni első láthatósági
    idején kezdődtek. Ennek a napnak neve Kalendae volt. A hónap
    közepén, a telehold idején volt az Idus.

        Bizonyára nem sok idő múlva
    észrevették a rómaiak, hogy 12 holdhónappal
    számolt éveik eltolódnak az évszakokhoz
    képest. Ezért szakítottak a holdhónapokkal,
    és elvileg helyes, érdekes módot választottak
    a naptári év és a napév együttfutásának
    biztosítására. Hónapjaikat vagy 31 vagy
    29 nappal számították, mert egy régi
    római babona szerint numero deus impare gaudet, vagyis az
    isten a páratlan számoknak örül. Csak az
    utolsó hónap, a február volt a 28 napos. Ez a
    holdnaptárból kialakult év csak 355 napos volt –
    több mint tíz nappal rövidebb a napévnél.
    Ezért a rómaiak minden második évben egy
    22, ill. 23 napos szökőhónapot adtak az évhez.

    A régi római naptár

        A rómaiak jól tudták,
    hogy a Nap minden hónapban más csillagcsoporton halad
    át. A babilóniai-egyiptomi elnevezéseket ezekre
    a csillagképekre a rómaiak is átvették,
    sőt hexameteres formában örökítették
    át a középkorra:

        Sunt Aries, Taurus, Gemini, Cancer,
    Leo,
        Virgo, Libraque Scorpius, Arcitenens, Caper,
    Amphora, Pisces.

        Vagyis a jól ismert ún.
    állatövi csillagképek: Kos, Bika, Ikrek, Rák,
    Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak,
    Vízöntő, Halak. (Még magyarul is mondták
    hexameteres sorokban:

        Kos, Bika, Kettős, Rák, az
    Oroszlán és arató Szűz,
        Mérleg után Ollós,
    Nyilas és Bak, Kanta Halakkal.

        Az Ollós a Rák, a Kanta a
    Vízöntő széles szájú korsója.)
    A hónapoknak megfelelően 12 állatövi csillagkép
    van, és a rómaiak aggódtak, hogy a csaknem
    teljes hónap hosszúságú szökőhónap
    beiktatásával felborítják az égi
    rendet, s ezért az istenek megharagudhatnak rájuk.
    Ezért a mercedonius nevű szökőhónapot
    elrejtették az utolsó hónap, a február
    napjai közé. Február 23. napja után –
    szökőévekben – a mercedonius első napja következett,
    majd sorban a többi egészen ennek utolsó – 22.
    vagy 23. – napjáig, és csak ezután jött
    február utolsó öt napja.

        A szökőhónapokat beiktató
    papság azonban észrevette, hogy a leggondosabb eljárás
    esetén is „siet” a naptár éve, és 30
    év múlva már egy teljes hónappal jár
    a naptár a természet előtt.

        Könnyen utánaszámolhatunk,
    hogy megtudjuk, mi volt a hiba. Vegyünk egy négyéves
    ciklust. Az első évben 355 nap volt, a másodikban 355
    + 22, vagyis 377. A harmadik megint 355 napos közönséges
    év volt, míg a negyedik 355 + 23, vagyis 378 nap. Ez
    összesen 1465 nap. Négy napév viszont csak –
    megközelítőleg – 1461 nap, ezért évenként
    átlag egy nap felesleg adódott a római
    naptárban.

        De nem ez volt a legnagyobb hibaforrás.
    A köztársaság új kormányzóit,
    a konzulokat a népgyűlés január 1-jén
    választotta. A konzulok hivatalukat mindig egy évre
    foglalták el. A kölcsönt és a kamatokat az év
    vége előtt kellett megfizetnie az adósnak. A leendő
    konzuloknak az állt érdekükben, hogy minél
    előbb kezdődjék az év – az addigiaknak pedig az,
    hogy tartson még tovább. Ilyen eltérő volt az
    uzsorások és az adósok érdeke is. A
    papság – elsősorban apontifex maximus, a főpap – jó
    pénzért hagyta magát megvesztegetni, és a
    többet fizető kívánsága szerint vagy nem
    iktatott szökőhónapot az évbe, bár kellett
    volna, vagy szabályellenesen meghosszabbította. A
    naptár és a természet között megszűnt
    az összhang: az i. e. 1. sz. közepén már 90
    nappal előbb jöttek el a naptári ünnepek, mint azok
    a mezőgazdasági munkák, amelyekre vonatkoztak. Tehát
    az aratási ünnepek idején a gabona még
    alighogy kisarjadt, a szüreti ünnepek napjaiban a
    szőlőfürtök még sehol sem voltak láthatók.
    A helyzet tűrhetetlenné vált, a naptárt
    gyökeresen meg kellett változtatni.

        A naptárreformot az első római
    egyeduralkodó. Julius Caesar hajtotta végre i.e.
    46-ban. Egyiptomi tartózkodása során bizonyára
    megismerte az ottani ünnepi naptárt, a 365 napos és
    négyévenként egy pótnapos évfajtát.
    Arról is hallhatott, hogy Egyiptom történelme
    során nem egyszer akarták ezzel felváltani a
    pontatlanabb, kerek 365 napos évet, amelyet a nép
    használt. Caesar ezért megbízta a
    görög-egyiptomi Szoszigenész csillagászt,
    hogy dolgozza ki a naptárreformot.

        Szoszigenész az egyiptomi öt
    – vagy négyévenként hat – pótnapot
    egyenletesen elosztotta az év hónapjai között.
    Az évet Caesar rendelkezése folytán ezentúl
    hivatalosan is januariusszal kezdték, és a hónapok
    felváltva lettek 31 és 30 naposak. Csak az egykori
    utolsó hónap, a februarius volt 29 napos, és
    csak minden negyedik évben kapott egy szökőnapot. Ezt a
    napot azonban továbbra is a hó 23. napja után
    iktatták az évbe. Ez a kétezeréves
    hagyomány mindmáig fennmaradt: mi is a február
    23-a után következő napot, nem pedig az utolsót
    nevezzük szökőnapnak a szökőévekben.

    A Julius Caesar által i. e.
    46-ban bevezetett naptár

        A Julius Caesar által bevezetett
    naptári év sematikus rajzából jól
    látható, hogy ennek az évfajtának milyen
    egyenletes volt a beosztása. Számunkra szokatlan, hogy
    ebben szeptember és november 31 napos, míg októberben
    és decemberben a napok száma csak 30.

        A reformnak azonban előbb vissza
    kellett állítania a napévben elfoglalt helyére
    a naptár évét. Ezért Caesar elrendelte,
    hogy a reform kihirdetése évében – tehát
    i.e. 46-ban – november és december között két
    rendkívüli hónapot iktassanak a naptárba.
    Minthogy ez az év amúgy is szökőév volt,
    abban az évben a napok száma 445 volt. A tavaszi
    napéjegyenlőség így visszakerült eredeti
    helyére, martius hó 24. vagy 25. napjára.

        Caesart i.e. 44. martius idusán
    – március 15-én – meggyilkolták.
    Szökőszabályát a papság – talán
    szándékosan – félremagyarázta, és
    36 éven át nem négy-, hanem háromévenként
    tartottak szökőévet. A naptári év ismét
    kezdett elcsúszni a természet évéhez, a
    napévhez képest.

        A naptár szerencséjére
    az első római császár, Augustus Octavianus
    tudósai felhívták az uralkodó figyelmét
    arra, hogy már három fölösleges nap van a
    naptárban. A császár, hallgatva tanácsadóira,
    i.sz. 8-ban elrendelte, hogy 12 éven át ne tartsanak
    szökőéveket. Így tűnt el aztán a három
    nap eltérés. A szökőévek ez után
    mindig négyévenként következtek.

    Az Augustus Octavianus által
    megzavart harmóniájú ún. julián-naptár

        Augusztus annyira büszke volt
    rendelkezésére, hogy az addig sextilis („hatodik”,
    voltaképpen nyolcadik) nevű hónapot saját
    magáról neveztette el. Az ezt megelőző – eredetileg
    quintilis nevű – hónap akkor már Julius Caesar nevét
    viselte. Minthogy júliusban 31 nap van, Augustus azt kívánta,
    hogy ilyen hosszú legyen az ő hónapja is. Elvétetett
    hát egy napot a közönséges években
    amúgy is a többinél rövidebb februárból,
    és ezt a napot csatolta augusztushoz. Ekkor azonban három
    31 napos hónap került volna egymás mellé.
    Ezért szeptemberből egy napot októberhez, novembertől
    egyet pedig decemberhez adott, tehát megcserélte az év
    négy utolsó hónapjának hosszát.

        Így alakult ki olyan naptári
    év, amelynek beosztását változatlanul ma
    is használjuk – és amely magán viseli a
    kétezer éves császári hiúság
    zavaró nyomait.

        A megreformált római
    naptár azonban ilyen kis szépséghibákkal
    is egységesítette az egész római
    birodalom területén az időszámítást,
    kiszorítva az addig helyileg használt, kevésbé
    tökéletes naptárakat. Így ez maradt az
    ókorból az egyetlen és egyetemesen használt
    naptár, amely aztán alapja maradt a keresztény
    időszámításnak is a középkorban és
    az újkorban.

    A Gergely-féle naptárreform

        A Julius Caesarról
    julián-naptárnak nevezett év átlagos
    hossza a négyévenkénti egy szökőnapjával
    365,25 nap. A napév azonban ennél valamivel: 11 perc 14
    másodperccel rövidebb. Az eltérés valóban
    kicsi, évenként csak egy nap 128-ad része. A kis
    eltérés azonban 128 évenként már
    egy teljes napra nő. És ezt pár évszázad
    múlva már észre kellett venni. A Julius
    Caesar-féle naptárreform bevezetésének
    évében a tavaszi napéjegyenlőség március
    24-ére esett, de lassan eltolódott a naptárban.
    A 4. sz. elején már március 21-én
    bekövetkezett.

        A 325-ben tartott nikaiai – vagy
    niceai – zsinat is foglalkozott ezzel a naptári kérdéssel.
    A húsvét ugyanis keresztény ünneppé
    lett, és előre számításához
    szükség van a tavaszi napéjegyenlőség
    idejének ismeretére. A zsinat rögzítette
    ezt a napot március 21-ére.

        A zsinati határozat ellenére
    ez a naptári nap lassan eltávolodott a tavaszi
    napéjegyenlőség idejétől. A tavaszi
    napéjegyenlőség egy idő múlva március
    20-ra, majd 19-ére esett, és 128 évenként
    egy-egy nappal tovább hátrált a naptár
    napjai között.

        A csillagászok és más
    tudósok aggodalommal figyelték ezt a lassú,
    megállíthatatlannak látszó jelenséget.
    Még az irodalomban is megjelent ennek a gondnak kifejezése.
    Az univerzális műveltségű Dante a 14. sz. elején
    írt Isteni Színjátékban így említi
    a kis naptári eltérést:

    „De mielőtt január nyárba
    fordul
    a számba-nem-vett századnap
    miatt…”

    (Babits Mihály ford.)

        A középkorban neves tudósok
    tettek javaslatokat a további elcsúszás
    megakadályozására. IV. Sixtus pápa
    kezdeményezett egy reformot, de a tanácsadóul
    meghívott Regiomontanus 1476-ban bekövetkezett halála
    megakasztotta a munka érdemi folytatását. X. Leó
    pápa 1515-ben Kopernikuszt kérte fel egy naptárjavítási
    terv kidolgozására, de a nagy lengyel csillagász
    azzal hárította el a megbízatást, hogy a
    napév hosszát még nem ismerik kellő
    pontossággal ahhoz, hogy egy végleges naptárt
    lehessen összeállítani a következő
    évezredekre.

        A 16. század második
    felében már tíz nap elcsúszás
    mutatkozott a naptári év és a természet
    éve között: a tavaszi napéjegyenlőség,
    amely a niceai zsinat évében – 325-ben – március
    21-ére esett, XIII. Gergely pápa idejére március
    11-ére tolódott. Az 1570-es években egy
    matematikával és csillagászattal is foglalkozó
    perugiai orvos, Luigi Lilio – latinosan Aloysius Lilius –
    ésszerűnek látszó, elfogadható
    változtatást javasolt a julián-naptáron.
    Első feladat a felgyűlt 10 nap eltolódás eltüntetése,
    vagyis a tavaszi napéjegyenlőség idejének
    visszahozása március 21-ére. Ezért a
    naptárban valamikor 10 napot egyszerűen ki kell hagyni,
    vagyis az egyik évet 10 nappal meg kell rövidíteni.
    Ezenfelül gondoskodni kell arról, hogy ezután ne
    léphessen fel eltolódás a naptár éve
    és a napév között.

        Liliusnak több adat is
    rendelkezésére állt a napév hosszára.
    A 13. sz. közepéről származó ún.
    Alfonz-féle táblázatok szerint a napév
    365 nap, 5 óra, 49 perc és 24 másodperc.
    Kopernikusznak az 1500-as évek első feléből származó
    megfigyeléseiből ennél 8 másodperccel rövidebb
    idő adódott. Lilius a két érték számtani
    közepét vette számításai alapjául,
    tehát szerinte a julián-év a napévnél
    10 perc és 40 másodperccel hosszabb. A többletpercekből
    egy napra való 135 év alatt gyűlne össze. Az lett
    volna Lilius szerint a megoldás, ha a julián-naptár
    minden 135. évéből egy napot elvennének. Ehhez
    közelálló érték jön ki, ha
    egyszerűen megjegyezhető szabály szerint minden 400 éves
    időszakaszból három napot elhagynak – vagyis átlag
    133 1/3 évenként egyet. Lilius azt javasolta, hogy a
    szökőévek napjaiból hagyjanak el három
    ízben egyet-egyet 400 év alatt: ne legyenek szökőévek
    az évszázadok utolsó – két nullával
    végződő – évei közül azok, amelyek nem
    oszthatók 400-zal. Az 1600-tól 2000-ig terjedő
    időszakaszban tehát ne legyen szökőév az 1700,
    1800 és az 1900. Így 400 évenként 100
    szökőnap helyett csak 97 lesz.

     

    A XIII. Gergely pápa által
    1582-ben elrendelt naptárreform változatlanul hagyta a
    julián-naptár évbeosztását. Ezt az
    ún. Gergely-naptárt használjuk ma is

        Lilius nem érhette meg
    tervezetének valóra válását.
    Reformját azonban elfogadták – főként Clavius
    német csillagász és matematikus felvilágosító
    munkája eredményeképpen, aki meg tudta
    magyarázni a tudósokból és magas papi
    méltóságokból álló
    bizottságnak a naptárreform lényegét és
    előnyeit. XIII. Gergely pápa az 1582. február 24-i
    rendeletével így írta elő a reform
    végrehajtását: 1582. október 4-e –
    csütörtök – után mindjárt 15-e –
    péntek – következzék; az évszázadok
    utolsó évei közül csak az legyen szökőév,
    amely 400-zal osztható.

        A katolikus államok csakhamar
    elfogadták a Gergely-félének nevezett
    naptárrendszert – hazánk 1587-ben. A protestáns
    államok sokáig ellenálltak a pápáról
    elnevezett és általa elrendelt naptár
    átvételének. Angliában például
    hosszú viták után csak 1752-ben kezdték
    használni. A görög-keleti egyházak által
    befolyásolt államok is továbbra a julián-naptárt
    használták. Oroszországban csak a Nagy Októberi
    Szocialista Forradalom utáni hónapokban került sor
    a Gergely-naptár átvételére: Lenin 1918.
    január 25-én írta alá a rendeletet, hogy
    abban az évben január 31-e után mindjárt
    február 14-ét kell írni. Addigra ugyanis már
    13 napra nőtt az eltérés a julián-naptár
    és a napév között.

     
     

    A julián- és a
    Gergely-naptár hibájának grafikus ábrázolása.
    Látható, hogy a julián-év
    hibája a XX. sz. elejére már 13 napra nőtt

        Ez a 13 napos ugrás ma is
    észlelhető egy feltűnő naptári különösségen.

        Mindenki tudja, hogy az Októberi
    Forradalom első győzelme, az egykori főváros, Petrográd
    bevétele 1917. október 25-én történt.
    Ez a dátum azonban csak az akkor használt régi
    orosz – vagyis julián-naptár, szerint esett erre a
    napra. A Gergely-naptár szerint akkor már szerte a
    világon november 7-ét írtak. Így a
    novemberi dátumra csúszott egykori október 25-e
    csak nevében őrzi a nagy győzelem dátumát.
    Azóta mindig akkor – november 7-én – ünnepeljük
    ezt a napot, amidőn a Föld olyan helyzetben van Nap körüli
    pályáján, mint volt 1917. október 25-én.

        Gergely pápa tudós
    tanácsadói – közöttük Clavius – jól
    sejtették, hogy az elfogadott évhossz valószínűleg
    eltér egy kissé a napév valódi, akkor még
    nem ismert hosszától, de tudták, hogy a kicsi
    különbség csak évezredek múlva nő fel
    egy teljes napra. Valóban: a napév pontos tartama 365
    nap, 5 óra, 48 perc és 46 másodperc, vagyis 26
    másodperccel hosszabb a Gergely-naptár événél.
    A kis különbség csak mintegy 3300 év alatt
    tesz ki egy teljes napot. De nincs értelme már most
    rendelkezést hozni arról, hogy késői utódaink
    hogyan szabaduljanak meg attól az egy fölösleges
    naptól. Legyen ez az ő gondjuk. Nekünk elegendő
    megnyugvást adhat az a tudat, hogy addig a naptári év
    egy nap pontossággal együtt fut a napévvel. Nem
    kell attól tartanunk, hogy a naptári év
    elcsúszik az évszakokhoz képest, hogy „január
    nyárba fordul”.

    Újabb naptártervek. A
    Világnaptár

        Minthogy kb. 4900-ig egy napnyi hibán
    belül pontos a Gergely-naptár, csillagászati
    szempontból véglegesen elrendezett időbeosztási
    rendszernek tekinthető. Más kérdés, hogy
    mindenben célszerű-e, és alkalmas-e az emberiség
    mostani és jövőbeli élete szükségleteinek
    kényelmes kielégítésére?

        Már annyira megszoktuk naptárunk
    tökéletlenségeit, hogy szinte észre sem
    vesszük. Vegyük csak sorra jelenlegi naptárunk
    szembeötlőbb hátrányos tulajdonságait:

        – az év első fele rövidebb
    a másodiknál;

        – a negyedévek eltérő
    hosszúságúak;

        – a hónapokban nem azonos
    számú munkanap van;

        – 31 napos hónapok kerülnek
    egymás mellé.

        Mindezekért a félévi,
    negyedévi és havi termelési és egyéb
    statisztikai adatok csak helyesbítő számítások
    elvégzése után vethetők össze egymással
    pontosan.

        Felhozhatjuk azt is, hogy a
    Gergely-naptárban a húsvét időpontja évenként
    erősen változik: március 22. és április
    25. közötti 35 napos időközön belül mozog
    előre hátra – a hozzá kapcsolódó
    szünnapokkal és mozgó ünnepekkel együtt.
    Ha korán van húsvét, még a farsang is
    rövidebb.

        Sokkal zavaróbb azonban az a
    körülmény, hogy a meghatározott dátumú
    napok évenként a hét más napjaira esnek.
    Ezért nem jelölhetünk ki állandó
    dátumot az országgyűlés vagy más
    ülésszak és rendezvény kezdetéül,
    mert az a nap a következő évek valamelyikében
    bizonyosan vasárnapra vagy más szünnapra fog esni.

        Évről évre
    tapasztalhatjuk, hogy ha a kötött dátumú,
    tehát mindig más heti napra eső ünnepeink közül
    valamelyik vasárnap közelébe – pl. keddre vagy
    csütörtökre – esik, felborul, megcserélődik
    a munkanapok és a heti pihenőnapok sorrendje. Mindez
    kényelmetlenséget, zavart – és sokszor
    költséget okoz.

        Idei naptárunk csak 28 év
    múlva használható ismét. Ez azért
    van így, mert 365 nem osztható 7-tel: 52 hét
    csak 364 nap. Így az újév dátumában
    évenként egy-egy nap ugrás tapasztalható
    – sőt, ha szökőévből indulunk ki, két
    heti-napi ugrást tesz az újév napja.

        Öröknaptárt, vagyis
    olyan naptárt, amelyben az azonos dátumú napok
    minden évben ugyanazokra a heti napokra esnek, csak valami
    ravasz fogással lehetne létrehozni tehát: egy –
    ill. szökőévben két – napot ki kellené
    vennünk a naptár napjai közül, vagyis ezeknek a
    napoknak nem adnánk heti napnevet és havi napsorszámot.

        Több naptártervezet
    született már, amely ilyen nevezetlen, sorszámozatlan
    nap segítségével valósítaná
    meg az öröknaptárt. A legforradalmibb tervben 13,
    egyenként 4 hétből, vagyis 28 napból álló
    hónap alkotna egy évet. Ez összesen csak 364 nap,
    ehhez jönne az egy – szökőévben két –
    kiegészítő nap. Ez a naptár azonban minden
    látszólagos kényelmessége ellenére
    nem találna széles támogató táborra.
    A 13 – törzsszám lévén – nem osztható
    más számmal – így nem lenne félév
    és negyedév sem.

        Sokkal rokonszenvesebb a múlt
    század közepén Mastrofini apát által
    elgondolt öröknaptár, amelynek tökéletesített
    változatát Elizabeth Achelis 1930-ban tárta a
    nyilvánosság elé. Ez az ún. Világnaptár.

        Ebben a forradalmi naptárreformtervben
    az év végén volna a különös, a
    héthez nem tartozó nap, az ún. világnap.
    A Világnaptár január 1-jén vasárnappal
    kezdődne és december 30-án szombattal végződne,
    de a világnap nem lenne sem szombat, sem vasárnap, sem
    pedig december 31-e.

        Vegyük szemügyre a
    Világnaptár előnyös tulajdonságait.

        Minden negyedév első hónapja
    vasárnappal kezdődő 31 napos, öt vasárnapos,
    második és harmadik hónapja négy
    vasárnapos, 30 napos hónap lenne, így minden
    negyedév azonos felépítésű három
    hónapból, 13 teljes hétből, vagyis 91 napból
    állna. Minden hónapban a munkanapok száma
    azonosan 26 lenne. A félévi, negyedévi és
    havi termelési statisztikai adatok közvetlenül
    összehasonlíthatók volnának. A decemberi
    pótnap a világbéke és a népek
    barátsága ünnepnapja lévén nem lenne
    zavaró a termelési statisztikákban.

        A Világnaptár
    leglényegesebb előnye azonban az, hogy öröknaptár.
    Ezért az egyszer kiadott naptárak minden további
    évben használhatók lennének. Néhány
    éven belül fejben is meg lehetne jegyezni a negyedévek
    hónapjaiban a napok dátumát és heti
    napnevét, hiszen a négy negyedév azonos
    felépítésű. Az azonos dátumokhoz tehát
    azonos heti napok tartoznának. Április 4-e és
    május 1-je például mindig szerdára,
    karácsony pedig minden évben hétfőre esne.

        A húsvét vasárnap
    dátumát egyszer s mindenkorra április 8-ra
    lehetne rögzíteni.

        A szökőévek szabálya
    nem térne el a Gergely-naptári szökőszabálytól
    – tehát ez is jó lenne az ötödik évezred
    végéig. Szökőévekben azonban a
    Világnaptárban az első félév végén,
    június 30-a után is lenne egy héthez nem tartozó
    világnap – de minthogy ezt is ünnepnapnak tervezik, a
    munkanapok száma júniusban sem változna.

        Az emberiség valószínűleg
    hamar beleszokna a decemberi és szökőévekben a
    júniusi világnap használatába. (Bizonyára
    könnyebben, mint abba, hogy a Gergely-naptárban négyféle
    hosszúságú hónap váltogatja
    egymást.) Ezeknek a napoknak csak betűjele volna. Például
    DW és JW (W a World Day – világnap angol kifejezés
    rövidítése).

        A Világnaptár olyan
    években lenne bevezethető, amely vasárnappal kezdődik.
    Ilyen évek még századunkban 1984, 1989 és
    1995. Kizárólagos használatra bevezetni viszont
    csak a világ államainak előzetes beleegyezése
    után lehetne.

    {mosimage}

    A Világnaptár
    évbeosztása. Pirossal a heteken kívüli
    „nevezetlen” napokat jelöltük

        Az Egyesült Nemzetek Szervezete
    már nem egy ízben tárgyalta a naptár
    megreformálásának ügyét. A
    Világnaptár bevezetése már az 50-es
    években is szóba került. Ekkor elvben
    beleegyezésüket adták olyan államok, mint a
    Szovjetunió és India. Más államok – pl.
    az Egyesült Államok – vallási okokra hivatkozva
    utasították el az új naptár bevezetésének
    gondolatát.

        A Világnaptár elleni fő
    kifogás a régóta használt hetek
    folytonosságának megszakítása. A
    keresztény, az izraelita és a mohamedán
    vallásban nagy szerephez jutott ez a mesterséges
    időkör. Minden heti napnak megvan a maga vallási
    jelentősége. Vannak minden vallásban olyan ünnepkörök,
    amelyekben különleges szerepe van egy-egy heti napnak.
    Ilyen nem valós kifogások már sok ésszerű
    újítás megvalósulását
    tették lehetetlenné a történelem folyamán.

        Az ENSZ azonban nem csüggedt, és
    csaknem kétszáz naptártervezetet vizsgált
    meg használhatóság szempontjából.
    A legalkalmasabbnak a Világnaptár bizonyult. Az ENSZ
    Gazdasági és Szociális Tanácsa újból
    azon fáradozik, hogy ismertetés, népszerűsítés
    útján lehetővé tegye ennek az egységes,
    korszerű naptárnak valamikori bevezetését az
    egész világon. Kétségtelen, hogy a
    kényelmi és gazdaságossági szempontokon
    felül ennek a reformnak bevezetése a népek közötti
    egyetértésnek előmozdítója és
    jele is lehetne.

        A Vatikán már a húszas
    években kinyilvánította, hogy a húsvét
    rögzítésének nincs akadálya, de a
    „nevezetlen” napok bevezetését a katolikus egyház
    elutasítja. Hasonló értelemben foglalt állást
    a naptár kérdésében a II. római
    zsinat (1962–65) is. Remélhető azonban, hogy a várható
    sok előny megtöri a még ellenálló államok
    idegenkedését a kényelmes, egységes
    naptárral szemben.

        Az 1982-ben 400 éves
    Gergely-naptár véres, mozgalmas események között
    született. Az oszmán birodalom terjeszkedése, a
    reformáció és ellenreformáció
    nemcsak szellemi síkon folyó harcai adták a
    keretet a kultúra kiemelkedő eseményéhez.

        Az emberiségnek napjainkban
    különösen sok nehézséget kell legyőznie,
    világméretű problémákat kell megoldania.
    A világnézeti ellentétek is minden területen
    össze-összecsapnak. Szorító, világméretűvé
    duzzadó gondok azonban másfelől összekovácsolják
    a haladó szellemű embereket és népeket. Ezért
    bízunk abban, hogy az emberiség sorra megoldja
    valamennyi problémáját, köztük az
    ésszerű, a mindennapi élet követelményeinek
    leginkább megfelelő időbeosztási rendszernek
    bevezetését és használatát.

        És szeretnék bízni
    abban, hogy mindez még a mi életünkben valóra
    válik.

    Forrásmunkák:

        Balázs–Fényes–Géczy–Horváth:
    Mi az idő? Gondolat, Budapest, 1980.

        Hahn István: Az időszámítás
    története. Gondolat. Budapest. 1960.

        Ponori Thewrewk Aurél: Naptárunk
    története. Planetáriumi előadás szövege.

        J. I. Sur: Elbeszélések a
    naptárról. Kossuth, Budapest. 1964.

    A "Naptárunk története, Megjelent a Gergely-féle naptárreform 400. évében" című könyv másodközlése

    Ez a bejegyzés Naptártörténet és kronológia kategóriában van. Link könyvjelzője.
    • Magyarország megújul