• csillagaszat.hu
    csillagászat.hu
    Csillagászati hírportál
    bdsm forum

    A germánok holdkultuszáról I-II.







    Sirmium megszállása azonban végzetes politikai ballépés volt, mert a rómaiak csak az alkalmat várták, hogy a gepidákat innen (de akár az egész Kárpát-medencéből) kiűzhessék. Ez az alkalom érkezett el hamarosan a longobárdok megjelenésével, akiknek vezére Audoin 545-546 körül szövetséget kötött Justinianus császárral a gepidák ellen. A következő évben ki is tört a háború, amelynek hatására Thurisind gepida vezér két év fegyverszünetet kért. Két év múlva újabb háborúra készülődtek. Nézzük meg, hogyan és mit ír erről a csatáról Prokopius „Bellium Goticum" című művében.

    1. ábra
    Lándzsahegyek Gáspár Aladár rajza „Die Germanen" nyomán

    „ Bár a gepidák a longobárdokkal fegyverszünetet kötöttek, de a vitás kérdéseket nem tudták velük tisztázni, és csakhamar arra gondoltak, hogy ismét fegyverhez kell nyúlniuk. Így vonultak föl aztán a gepidák Thurisind, a longobárdok pedig Audoin vezetésével. Mindkettő a legelkeseredettebb küzdelmet hirdette meg a másik ellen. Mind a két vezért sok ezer férfi követte. A két sereg már megközelít ette egymást, de még nem voltak látótávolságban, amikor mindkét népnél pánifélelem tört ki. Minden ok nélkül hátat fordítottak, elvonultak úgy, hogy vezetőik csak saját kíséretükkel maradtak vissza. Ezek ugyan megkísérelték az embereiket visszatartani, de sem a jóindulat. sem a könyörgő beszéd, sem pedig a fenyegetés nem használt.

    2. ábra
    Szoláris jelek egy korabeli rajzon. (A Nordén nyomán)

    Amikor Audoin látta, hogy övéi zűrzavaros menekülésben szétszóródtak, nagy aggodalomba jutott, mivel nem tudta, hogy az ellenségnél is ugyanez történt. Ezért kíséretének egyik tagját az ellenséghez küldte,  hogy békét kérjen. Ezek, amint a gepida vezérhez értek, és látták, hogy ott mi történt, megértették, hogy az ellenséges táborban ugyanaz zajlott le, mint náluk. Amikor összetalálkoztak Thurisinddel, megkérdezték, hogy az öt kísérő tömegek hol szóródtak szét a világban. Mire Thurisind anélkül, hogy titkot csinált volna az ügyből, bevallotta, hogy senki sem üldözte őket, mégis valamennyien elszaladtak. A követek azt mondták: – Ugyanez történt a longobárdoknál is, és mivel te ennyire szereted az igazságot király, mi sem akarjuk a nálunk történteket elhallgatni. Mivel most már az isten nyilvánvalóan nem akarja, hogy népeink megsemmisüljenek, ezért a csatarendet feloszlatta, amikor megmentésükre pánikot küldött. Mi mást tehetnénk, mint megegyezünk. Így kötöttek aztán még két évre szóló fegyverszünetet."
    Mi lehetett az az esemény, amelyet mind a két sereg közel egy időben észlelhetett, bár egymástól látótávolságon kívül helyezkedtek el? Mi lehetett az a jelenség, amelyet a katonák észlelnek, de vezérük és kíséretük nem? Mi késztethette mind a két sereget fejvesztett menekülésre? Mindezek azt mutatják, hogy a jelenségnek feltűnőnek kellett lennie, és valószínű, hogy sötétedés után zajlott le, amikor a vezérek és kíséretük már a sátraikban mulatoztak, és oly mértékben lerészegedtek, hogy sem megérteni, sem pedig követni nem tudták katonáikat.
    H. Sevin – aki a gepidák történetét feldolgozta -művében az 549, évet választja a csata időpontjául (bár erre nincs bizonyíték), és a korábbi állításokkal ellentétben Ginzelre hivatkozva megállapítja, hogy napfogyatkozás ebben az évben nem volt látható a Kárpátmedencéből. Elveti egy fényes üstökös fölragyogását is, mivel szerinte az nem ad elég fényt ahhoz, hogy ilyen rémületet keltsen. Azzal egyetért, hogy a leírások egyértelműen valamilyen természeti tüneményre utalnak. Ő földrengésre vagy esetleg az ún. Elmo-tüzekre gyanakszik Prokopiusra hivatkozva, aki a vandál háború leírásakor beszél a dárdahegyen táncoló apró lángokról. A lehetséges természeti események sorába nem számították bele a holdfogyatkozást, pedig a germánok ősi mitológiáját, tanulmányozva, véleményem szerint ez válthatta ki belőlük a páni rémületet.
    Bizonyítékul először Caesart és Tacitust hívom segítségül. Caesar szerint a germánok „isteneik sorába csak olyanokat számítanak, akiket, amiket látnak, vagy akik segítségét kézzel foghatóan tapasztalják, így Solt, Vulcanust meg Lunát" – tehát a Napot, a Tüzet, a Holdat. (Caesar, A gall háború, 1917)
    Bár Caesar adata nem pontos – mert tudjuk, hogy a germánok más istenségeket is tiszteltek – mindenesetre megjegyzése azt jelzi, hogy számára úgy tűntek fel, ezek a legfontosabbak. A Hold szerepéről két másik helyen is említést tesz, amikor megjegyzi az Ariovistussal vívott döntő csata előtt, hogy a germán vezér azért halogatta a csatakezdést, mivel „germán szokás szerint a családanyák döntik el különféle sorsjelek és jóslatok alapján, vajon érdemes-e megütközniük vagy sem", és ők úgy nyilatkoztak, hogy a végzet nem engedi meg a germánokat diadalmaskodni, ha újhold előtt bocsátkoznak harcba. Fegyvereikre mágikus jeleket véstek, hogy a harcban győzelemre segítse őket. A Köveiből és Müncheber-Dahmsdorfból előkerült két lándzsacsúcson lévő mágikus jelek között esetleg megtalálhatjuk a Hold jelét is. (1. ábra) Caesar második megjegyzéséből pedig gyaníthatjuk, hogy korai időszámításuk során a holdjárást vehették alapul, „az idő múlását, nem a napok, hanem az éjszakák számával mérik". Ezt megerősíti Tacitus is, sőt tovább hangsúlyozza a holdfázisok fontosságát; „összegyűlnek, ha véletlen és váratlan esemény nem jön közbe, meghatározott napokon újholdkor vagy holdtöltekor, mert azt hiszik, hogy ügyeik intézésére ez a legáldásosabb kezdet. Nem napok szerint számolnak, mint mi, hanem éjszakák szerint. Úgy tűznek ki határnapokat, és úgy beszélik meg az egyes időpontokat, hogy mindig éjszakával kezdődik a nap." (Tacitus, Germania Agricola,1943)

     3. ábra
    Gotland szigeti (Svédország) ábrázolás. (Késmárkiy Rita rajza R. Broby-]ohansm nyomán)

    Ginzel kutatásaiból durva képet nyerhetünk az ógermánok időszámításáról is. Kiderítette, hogy a természetes éven belül a napokat a holdváltozás, azaz a holdhónap szerint számolták. Erre utal a hónap neve is: Monat. A nap járásához való egyeztetést szökőhónappal oldották meg. A hétnapos hét még a kereszténység felvétele előtt kezdett elterjedni. A későbbi továbbfejlesztett időszámítás során a 13. századtól széles körben elterjedt ún. rúna-naptár használatakor továbbra is alapproblémát jelentett az újhold kezdetének valóságos és számított ideje közti eltérés korrigálása.
    Vizsgáljuk meg ezek után, mit tudhatunk még meg a germánok mitológiájából a Holdról. A régi germánok mitológiája hézagos, korán áttértek a kereszténységre, és ez jelentős változással járt. A skandináv mitológia tovább őrizte a régi hagyományokat, mivel itt a kereszténység később terjedt el. Legtovább Izland szigetén, az ún. izlandi reneszánszig megmaradt (kb. 13. század), ahol. féltő gonddal óvták a kereszténység előtti kulturális hagyományokat.

    4. ábra
    A germán csillagmotívumokközül a "félbevágottak" akár Holdszimbólumok is lehetnek. (A rajz N. Åberg nyomán készült)

    A germán-skandináv vallás kezdetei a messzi régmúltba nyúlnak vissza. Skandinávia szerencsésnek mondható ebből a szempontból, hiszen sziklarajzai a bronzkortól, az i.e.II. évezred második felétől kezdve megőrizték az indoeurópai behatolók termékenységi és halottkultuszának nyomait. A rengeteg különféle hajót, szántást, kocsit, embereket, állatokat stb. ábrázoló jel között (2. ábra) számos olyan jelet láthatunk, amelyet „szoláris jelek" gyűjtőnévvel illet a kutatás. Ezek különböző formája, alakja lehet, hogy stílusbeli eltérés csak, vagy a különböző időpontokhoz (napszak, hónap, évszak stb.) tartozó Nap különböző megjelenési formája, de elképzelhetőnek tartom, hogy a sokfajta jel közül némelyik esetleg a Holdnak tulajdonítható.
    Példaként egy Gotland szigeti követ említenék az 5-6. századból, amely egy nagyobb és alatta két kisebb körbeforduló spirálist, és egy hajót ábrázol. A két kisebb kör közül a jobb oldali hét darab spirálist és hét darab hármas vonalcsoportot tartalmaz, a bal oldali hatot-hatot. A jelképtár a hetet mint szent számot a Napnak tulajdonítja, a hatot viszont, a Holdnak, így hát a bal oldali kör esetleg holdjelkép lenne?
    Német régészek összegyűjtötték és tipologizálták azokat a 3-7. század közti germán fibulákat, amelyeknek lábát asztrális (csillagmotívumnak nevezett) szimbólumok díszítik. Ezek többsége német területről származik, de a Skandináv tájakról is van néhány. Csillagmotívumként kiemelik a legdíszesebbeket, – a többit pedig bepecsételt díszítményként, egy kalap alá veszik. (Lásd 4. ábra) Ezek között (az ábrán az 1-4. szám) a sziklarajzokról jól ismert napszimbólumok találhatók, míg 5-9. szám alatt ugyanezek, vagy hasonló napszimbólumszerű jelek, csak kettévágva. Ezek Holdszimbólumok is lehetnek.

    5. ábra
    Häggeby templomának sziklaképe. (Késmárkiy Rita rajza R. Broby-]ohansm nyomán)

    A skandináv mitológiában a Hold (Mani-Maane) mint a Nap (Sol) fivére szerepel. Két földi gyermeket nevel föl (talán a Holdon látható foltok?). Fontos szerepe van, ö irányítja a csillagok járását. A kultuszban elfoglalt jelentőségére utal számos ábrázolás, így pl. a häggebyi templomban található sziklakép is, amelyen holdas fejdíszű mének viaskodnak egymással. (5. ábra) Bár a kereszténység a lóhúslakmározást – mint pogány áldozati szokást – szentségtörésnek tartotta, Hél alvilági istennő lovának kijárt a régi tisztelet, így kapott helyet a templomban. A ló különben is sajátos helyet foglal el az indoeurópai mitológiában a gazdaságban, és a régi indoeurópai népek vándorlásaiban betöltött szerepe miatt. A Föld és a vizek mélyének, az éjnek, a Holdnak, a szexualitásnak, a halálnak, mágiának stb. jelképe. Számtalan lóábrázolást ismerünk, egészen a legkorábbi időktől kezdve.

    II. RÉSZ

    PÁSZTOR EMÍLIA
    Az előző részben a régi skandináv – Holddal kapcsolatba hozható – ábrázolásokat tekintettük át.
    Nézzük most meg, hogy milyen egyéb forrásokat használhatunk még föl arra, hogy kiderítsük mi volt a szerepe a Holdnak a germán törzsek mitológiájában, vallási életében.
    A Kárpát-medencei leletek gazdagságban és szépségben nemigen tudnak versenyre kelni a germán vagy skandináv leletekkel, sőt figurális vagy jelképes ábrázolás is alig van rajtuk. Bár az ősi vallásnak több nyoma van a sírokban (amulettek stb.) mint a kereszténységnek, mégis a régészeti leletek többségét a sírokból előkerült tömegcikkszerű fibulák (ún. germán I-II. állatstílussal díszítve), csontfésűk, kerámiatárgyak stb. alkotják. A gazdagabb sírok között szerencsére akad kivétel. Ezek közé tartozik a dunapataj-bakodpusztai fejedelmi sírok csodálatos nyakláncai, apró vörös kővel kirakott félhold csüngőivel.

    Tangendorf-fibula, dísztű (F. Schlette nyomán)

    A régebbi vagy verses Eddában, a Vaftrudnin-énekben és az újabb vagy prózai Eddában egyaránt találunk utalást arra, hogy Észak-Európa régi germán lakosai hogyan képzelték el a világ kezdetét és végét, és ekkor milyen szerepet szántak a Holdnak. Gylfi király kalandos útja során megtudhatta, hogy „a Tűz Országából fölfogott szikrákból lett a Nap, a Hold és a csillagok. Csakhogy ezek eleinte nem tudták még, hogy milyen úton kell járniuk, egészen addig, amíg az istenek pályát nem szabtak nekik."
    A király azt is megtudta azonban, hogy az Azok (istenek) hatalma nem tart örökké. Eljön az idő… „a tél győzedelmeskedik a nyár felett, a farkasok elrabolják a Napot és a Holdat, a csillagok pedig lehullanak az égből." E világvégét (óizlandi ragnarök) jelző farkasok egyike, talán Fenrir farkas lehet, aki a három alvilági szörny egyike, s akit Löki isten nemzett a mitológia szerint. Mivel minden jóslat értelmében Fenrir az istenek pusztulására teremtetett, varázsláncra kötötték. Kutya (farkas?)-szerű alakot láthatunk asztrális jelek között egy tangendorfi korongfibulán. Talán Fenrir lenne? Biztosan ő az viszont egy oslói faragáson. Odin istennel viaskodik a végítélet napján. Mind a verses, mind pedig a prózai Eddában megtalálhatjuk annak a leírását, hogyan tépi le magáról a láncokat Fenrir a világvége előtt.
    J. C. Houzeau kutatásai kiderítették, hogy a görög és római írók is számtalan említést tesznek arról a tartós szokásról, hogy holdfogyatkozáskor nagy zajt ütöttek, mely hangokról azt hitték, hogy elűzi a gonosz szellemeket. Tacitus írja, hogy Tibérius alatt a pannóniai katonák, kiket lázadásuk közepette egy holdfogyatkozás lepett meg, éktelen zajt ütöttek.
    A közép-eurázsiai népek mitológiájában is ismeretesek azok a kutya-farkasszörnyek, akik enni készülnek a Holdat, s ezzel nemcsak a rendszeres fogyása, hanem a fogyatkozása is magyarázatot kap. A nyivhek (giljakok) szerint a Holdat meg akarja enni a rajta élő kutya, ezért fogyatkozás alkalmával úgy akarják elijeszteni, hogy vasholmit csörgetnek, nyíllal, puskával lőnek rá. Az eddig felsorolt ismeretek birtokában úgy érzem, nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy holdfogyatkozás lehetett az oka annak, hogy a csata elmaradt. Könnyen okozhatott páni rémületet a katonák között, hiszen számukra ősi hitük szerint ez a világvége kezdetét jelezhette, de egy szerencsétlen csata kimenetelét biztosan.
    Megvizsgálva a lehetséges holdfogyatkozásokat, a legvalószínűbbnek az 549. évi tűnt, amely 549. június 25-én 23 óra 53 perckor kezdődött és 1 óra 47 percig tartott a teljes része. Az éjfél körül kezdődő és 1-2 óra között tetőzött jelenséget nagyobb valószínűség szerint többen látták.

     Pusztabakodi lelet (Hampel nyomán)

    Skandináv területen a holdkultusz utolsó, de egyben ijesztő továbbéléséről adnak tudósítást a régi szövegek és Bremi Adam 1075-ben írt krónikája. Minden nyolcadik évben az emberek összegyűltek a közép-svédországi Uppsalaban közös áldozati ceremóniára. Az esemény mindig teliholdkor történt január 28-a és február 26-a között. Ekkor kilenc napon át mindennap egy embert és hét hímnemű háziállatot öltek meg, majd akasztottak fel egy szent fa ágára.

    Az Androméda 1993/7-8. és 1993/ 9. számaiban megjelent cikkek internetes változata

    Ez a bejegyzés Ókor csillagászata kategóriában van. Link könyvjelzője.
    • Magyarország megújul