Művelői szerint az archaeoasztronómia olyan interdiszciplináris tudomány, amely azt kutatja, hogy az égi jelenségek milyen hatást gyakorolhattak a különböző kultúrákra, és ez a hatás hogyan tükröződik az anyagi maradványokban, a régészeti leletekben. Akik érdeklődnek az archaeoasztronómiai kutatások iránt a rendszeresen megrendezésre kerülő konferenciákon (SEAC, EAA stb.) és szakmai folyóiratok lapjairól gyarapíthatják tudásukat és cserélhetik ki ismereteiket.
Az európai archaeoasztronómiai kutatásokat kezdetben csak a Nyugat-Európában található megalitikus építmények tanulmányozása jelentette, ezeknek köszönhette a tudományág a felvirágzását is. Ilyen névvel illetjük az álló magányos köveket, a nagy kövekből álló hosszú sorokat, vagy köröket, de a nagy kövekből épített síremlékeket is. Ma már tudjuk, hogy szerte a világon találhatók ilyen robosztus építmények, amelyek nem jelentenek sem vallási, sem társadalmi közösséget. Általában temetkezési és/vagy vallási célokat szolgálhattak és titokzatosságukat csak növelte az a tény, hogy egyes esetekben kapcsolatot mutattak ki az építmény szerkezete és bizonyos égi-csillagászati jelenségek között. A megalitok alapos és lázas tanulmányozása vezetett el egy új, interdiszciplináris tudományág, az archaeoasztronómia megszületéséhez. A régészek döbbent csodálkozással és kétkedéssel fogadták, hogy létezhetnek olyan építmények, melyek segítségével már i.e. 3-4000 évvel meg tudták határozni a felkelő vagy lenyugvó Nap és Hold irányát olyan nevezetes napokon, mint pl. a nyári vagy téli napforduló vagy a tavaszi-őszi napéjegyenlőség napja. Az építők becsalták a felkelő vagy lenyugvó nap fényét a sírkamrák mélyébe is, hogy az említett napokon a kamrák belsejét, falait az általuk szakrálisnak tartott fény megvilágítsa.
Alexander Thom angol mérnök, akit az archaeoasztronómiai terepkutatások úttörőjeként tartanak számon, munkásságának nagy részét arra fordította, hogy bebizonyítsa, a megalit építményeket csillagászati megfigyelő helyként is használták építőik. Bár a több ezer, tízezer mérési eredményekből levont következtetései és elméletei nem minden esetben állták ki az idő próbáját, munkásságával arra hívta fel a figyelmet, hogy a kutatók a régészeti leletek újszerű tanulmányozásával képesek olyan területről is információt szolgáltatni, melyet addig nem is reméltek. A régen élt embereknek az őket körülvevő természeti környezetről, e környezetben lezajló természeti jelenségekről felhalmozott empirikus tudásának nyomai leggyakrabban a "kultusz-gyanús" maradványok közt nyomozhatók le.
Az égbolton lezajló olyan jelenségek, mint pl. a Hold különböző fázisai, a csillagok kelte és nyugta, de az olyan légköri események is, mint pl. a villámlás, mennydörgés, szivárvány, halo stb. mindig is mély benyomást gyakoroltak az emberekre. Nincs olyan nép, amelynek ne lenne mítosza, meséje a Napról, a Holdról vagy a csillagos égről. Benépesítették az eget is isteneikkel, furcsa lényeikkel, melyek még a középkorban készült csillagtérképeken is megtalálhatók.
Ezt a folyamatot nézve, az archaeoasztronómia a múltbeli emberek gondolatvilágát kutató kognitív régészet társtudománya. Ha elfogadjuk, hogy az emberek gondolatvilágát ezek a jelenségek foglalkoztatták, megjelenésükre magyarázatot igyekeztek találni, miért ne tekinthetnénk természetesnek az olyan irányú kutatási törekvéseket is, melyek a régészeti leletekből az égi jelenségekre utaló információkat próbálnak nyerni?
Az archaeoasztronómia helyzetét, teljes elfogadását, azonban számos tény nehezíti. Művelői még nagy többségben csillagászok, így a kutatómunkák nagy részéből hiányzik a régészeti szemlélet. Ez a vizsgálandó problémát egy matematikai formulával megoldandó feladattá ’degradálja’ és az eredmény minőségét a ’pontosságtól’ teszi függővé. Komoly nehézséget jelent továbbá az is, hogy korunk természettől elrugaszkodott embere számára a csillagos ég is újból misztikummá vált. Vajon hány régész tudja, hogy hol kel fel a Nap, és mikor kel föl keleten a Nap? Azt is tudják-e vajon, hogy a szivárvány nem véletlenszerűen tűnik föl az égen? Az emberek az oktatás dacára elvesztették azt a képességüket, hogy a csillagos égen tájékozódni tudjanak, az égbolton lezajló eseményeket tudományos módon értelmezni tudják. Szimbólumokat alkotó és szerető lények lévén az emberek szívesebben fogadják el a fantázia filmek ajánlotta megoldásokat a ’titokzatos’ régészeti objektumok értelmezésére, mint a tudományos kutatások kevésbé izgalmas, kevésbé szenzációhajhász eredményeit. Mindezek befolyásolják a régészeket is. A matematikai formuláktól idegenkednek, és mivel az égi jelenségek nem ’kézzel’ megfogható, laboratóriumban megvizsgálható leletek, így az archaeoasztronómiai kutatások eredményeként – a lehetséges magyarázatok egyikeként – felajánlott értelmezést, mint puszta spekulációt, gyakran elutasítják.
Az archaeoasztronómiai kutatások a kognitív régészet két területén tudnak segítséget nyújtani: a mérés – ezen belül az időmérés – szimbólumainak tanulmányozásában, valamint az emberek természetfölötti, transzcendentális világhoz fűződő kapcsolatainak kutatásában. A vallás és kultusz régészete az egyik legnehezebb ága a kognitív régészetnek. A vallásos elképzelések nem mindig nyomozhatók le egyértelműen az anyagi kultúrában. Nehéz felismerni a szertartások bizonyítékait, a megmaradt jelek, szimbólumok értelmezése a megváltozott gondolatvilágú kutatók számára pedig gyakran megoldhatatlan feladat. Mindezek tudatában nem szorul további bizonyításra, milyen nagy segítséget jelenthetnek a kultuszok rekonstruálásában az archaeoasztronómiai kutatások. Az égi jelenségek az ősi kozmológia részeként nemcsak egy-egy épület, hanem akár egy város létrehozását is befolyásolhatták, a közép-amerikai és távol-keleti civilizációkból jól ismert példák szerint.
Az archaeoasztronómiai kutatások feladata nemcsak a vizsgált objektum(ok)ban ’rejtőzködő’ kitüntetett irányok felkutatása, hanem a tájolások lehetséges okaira, azok értelmezéseire is választ keresni. Ez a feladat azonban mindenképpen összetett, csoportmunkát kíván. A szerző Curt Roslunddal, a svéd Göteborgi Egyetem interdiszciplináris tanszékének vezetőjével hosszú évek óta folytat archaeoasztronómiai kutatásokat és terepméréseket, melyeket a svéd egyetemeken kívül a magyar Soros Alapítvány és a Magyar Tudományért Alapítvány is támogatott. Kutatási eredményeik az őskori Európa hitvilágának néhány új vonására hívták fel a figyelmet: pl. a Mecklenburg- Vorpommern területén található megalit síremlékek tájolásait vizsgálva talán egy a hitvilágban bekövetkező változást sikerült tetten érniük. A négy, egyúttal kronológiai folyamatosságot is mutató típusba sorolható építmények kora a korai neolitikumtól a középső neolitikumig terjedt. A legkorábbi dolmen építők számára a tájolás nem lehetett fontos. A korai dolmenek tengelye, bejáratának iránya szinte alig mutat szabályosságot. A következő fázisokba tartozó "nagyobbított dolmenek" bejáratai pedig egyre hangsúlyozottabban mutatnak a délkeleti irányba, a téli napforduló környékére. A legkésőbbi időszakba tartozó folyosós sírok bejáratai viszont a déli irányt részesítették előnyben. Ebben az irányban éri el a Nap a mozgása során a legmagasabb pontot az égen.
Igazi interdiszciplináris – régész, csillagász, vallástörténész és építész- csoportmunka eredményeként született meg egy svéd kora viking felvonulási út tájolására felállított értelmezés. Eszerint Stockholm közelében, a Maleren tó partján található ősidők óta szent területként tisztelt Rösaring nevű helyen található kb. 450 m hosszú ’útdarabot’ szándékosan tájolhatták a déli irányba. Ez az az irány, ahol a Napot a legmagasabban látjuk az égen a napi látszólagos mozgása során. Ez a magasság azonban egyre változik az év folyamán, és a legalacsonyabb magasságot pont a téli napfordulókor éri el a Nap, ami itt, ezen az északi tájon alig 6 fok. A Nap téli erőtlensége miatt aggódó északiak egyik legfontosabb ünnepe volt a 12 napig eltartó téli napfordulós Juletide ünnep. Talán egy ekkor rendezett felvonulási ceremónia helyszíne volt a Rösaring felvonulási út? A termékenység kultuszban fontos szerepet játszó Maleren tó felett 6 fok maximális magasságban megjelenő Nap kevesebb, mint 20 percig borította csak fényárba a hóval fedett utat, majd újból letűnt a fák mögött. Nem zárható ki azonban egy másik égi jelenség sem a lehetséges okok közül. A szivárvány, amely fontos szerepet játszik az ősi skandináv mitológiában, szintén magyarázata lehet e különös út tájolásának. Ha nyári napforduló tájékán, eső után, amikor a Nap már lemenőben van, kiderül az ég, az útról nézve egy ilyen szivárványnak a jobb lába éppen pontosan az út déli végén található halom fölött lebeg. Erősíti a szimbolikus jelentést, hogy amikor a Nap közel van a horizonthoz, a szivárvány földhöz közelebbi része vöröses fényben izzik, és gyakran sokkal ragyogóbb, mint a többi.
A rösaringi útnál lejátszódó érdekes fény-árnyék játék késztette a kutatókat arra, hogy megvizsgálják, vajon a fény-árnyék játék/kapcsolat játszhatott-e szerepet őskori kultuszokban. Ennek tanulmányozására legkézenfekvőbbnek a dél-angliai Stonehenge vizsgálata tűnt. A régészek által is elfogadott, hogy Stonehenge valamilyen kultusz színhelye volt. Olyan szent hely, melynek tisztelete századokon, évezredeken át alig változott. Az építmény szerkezete elfogadtatta azt a feltevést is, hogy a nyári/téli napforduló fontos szerepet játszhatott az itt lezajló szertartásokban. A világ leghíresebb kőkörét ezért az eddigi feltételezések szerint úgy és azért építették, hogy belsejéből ez a jelenség megfigyelhető legyen. Ez az esemény azonban csak a külső sarsenkör és az általa körülölelt patkó alakú belső tér szimmetria tengelyén állva figyelhető meg. Megtartva a nyári napforduló napkeltéjének fontosságát a szerzők javaslata szerint fordítsuk meg a megfigyelés irányát. Ne azt kutassuk, hogy milyen természeti jelenségek voltak láthatók a felvonulási út mentén a kör belsejéből, hanem vizsgáljuk meg, hogy a hatalmas kőoszlopokon milyen fény-árnyék játékot/mozgást hoznak létre az első napsugarak a nyári napforduló hajnalán. Egyetértve azzal a feltételezéssel, hogy Stonehenge patkó alakú részének rendeltetése részben az lehetett, hogy elkülönítse a szertartás konkrét helyét a templomon belül — központi, kiemelt helyet biztosítva a szertartást vezetőnek, mint a mai templomok apszisa is — a szerzők állítása szerint ennek a célnak az érdekében a patkó alakú részt úgy tervezték, hogy a (nyári napforduló napkeltéjekor születő) szakrális fény különlegesen mozgó fény-árnyék játékával élővé varázsolhassa a trilitonok által bezárt teret. Ezt támogatja az a megfigyelés is, hogy ilyen, kora reggeli súroló fény kell ahhoz, hogy a trilitonok lábain található vésetek láthatóvá váljanak. Ezért fedezték fel a régészek azokat oly sokára.
A szándékos tájolások oka azonban nem feltétlenül égi jelenség, mint ahogy a szerzők a máltai dolmenek tanulmányozásával ezt be is bizonyították. A dolmeneket a bronzkorban állították föl a bennük talált leletek tanúsága szerint. A kutatás bár csontmaradványokat nem talált bennük, mégis temetkezési emlékeknek tartotta a más területen is előforduló hasonló építmények miatt. Tájolásukat megmérve kiderült, hogy a szélrózsa minden irányába mutatnak. A terepmunka során azonban feltűnt, hogy gyakran találhatók patakok partján, tengelyükkel követve a meder irányát. A sziget régi vízrajzi térképén feltüntetett már kiszáradt, vagy csak időszakosan élő patakok medervonulataival összehasonlítva a feltételezés beigazolódott. A dolmeneket úgy építették, hogy szimmetria tengelyük párhuzamos legyen a víz folyásával. Így a dolmenek feltehetően a vízkultuszban játszottak szerepet, talán áldozatot mutattak be rajtuk, a szigeten oly fontos víz érdekében
A Kárpát-medencére térve, nehéz feladatot jelent meggyőzni a régészeket az archaeoasztronómia fontosságáról. Nincsenek ősi, hatalmas kövekből álló építmények, melyek természetes módon ilyen irányú kutatások tárgyául szolgálhatnának. Ezek hiánya azonban nem jelentheti automatikusan azt, hogy a kárpát-medencei őskor embere számára közömbösek voltak az égi jelenségek. Tudjuk, hogy pl. a bronzkor folyamán megszaporodott azoknak a jeleknek, díszítő motívumoknak a száma, melyeket a kutatás közös néven szoláris szimbólumoknak nevez. Ez a jelenség mindenképpen azt jelzi, hogy valamilyen változás, átalakulás (?), történhetett a hitvilágban.
Vajon, valóban beszélhetünk napkultuszról, a Nap szerepének megerősödéséről a bronzkori hitvilágban? Játszik-e valamilyen szerepet a halottkultuszban? (pl. a különböző régészeti "kultúrák" tájolási szokásai, a tájolások és a természeti-földrajzi környezet esetleges viszonya, a tájolások/asztrális szimbólumok és az egyéb sírleletek lehetséges kapcsolata (szín, forma, anyagválasztás, funkció, pozíció stb.)). Jelent-e gondolatátadást, közös hitvilág elemet a Kárpát-medencén kívüli területeken is megtalálható díszítő motívumok/szimbólumok hasonlósága?
Ezek a kérdések is mind válaszra várnak.
A Magyar Múzeumok 2003/1. számában megjelent cikk másodközlése
