Zách János Ferenc, Pasquich János és Tittel Péter Pál

2004. április 22, csütörtök

1607

Zách János Ferenc

Zách János Ferenc 1754. június 13-án született a pesti Károly-kaszárnyában (a mai Városháza épületében). Középiskoláit a jezsuitáknál végezte. Itt igen alapos matematikai tudást szerzett, de néhány – egész életét végigkísérô – ádáz ellenséget is. örökösen lázadó természete semmi béklyót nem tudott elviselni. Innen a bécsi Hadmérnök Akadémiára került, ahol ugyancsak magas szintû matematikai képzés folyt ebben az idôben. Itt tanulta meg elviselni a mostoha körülményeket és szokott hozzá a nagy fizikai erôfeszítést igénylô munkához: hónapokon át részt vett ugyanis az Osztrák Birodalom feltérképezéséhez szükséges földrajzi pontok meghatározásában páter Joseph Liesganig (1719-1799) vezetésével. A 70-es évek második felében a lembergi egyetemre került, a mechanika tanárának. Ott tanított Liesganig is. II. József azonban az egyetemet 1780-ban császári rendelettel megszüntette. Zách ekkor kevéske összegyûjtött pénzével Párizsba utazott. Az ottani csillagvizsgálóban Jerome de Lalande (1732-1807) és Pierre Simon Laplace (1749-1827) személyében igaz barátokra lelt, de tartós megélhetésre nem.

1783-ban Londonba utazott tovább, és itt – de Lalande ajánlásával – Szászország követének Moritz Brühl (1736-1809) grófnak a házában kapott munkát és lelt otthonra. A gróf, aki jeles mûkedvelô csillagász volt, nagy örömmel bizonyosodott meg arról, hogy Zách egyaránt jártas a felsô matematikában és a csillagászat gyakorlatában, és mint közeli barátját vezette be az angliai tudományos életbe.

Anglia akkori királya, III. György is német földrôl származott, s Augusta, az édesanyja szász-gothai hercegnô volt, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy kialakult Londonban egy kissé elszigetelten élô német ajkú elit. A kör vezetô személyisége Brühl gróf volt, de ide tartozott William Herschel is, aki 1781. március 13-án felfedezte az Uránusz bolygót, és ezzel egyszerre ünnepelt hôse lett a csillagászok társadalmának. "Ehhez a felfedezéshez semmi sem fogható a felfedezések történetében" – írta a berlini Astronomisches Jahrbuch.^4 Jutalma "a Király csillagásza" cím volt. Nôvére, a csillagászként is jelentôs Caroline Herschel naplójából tudjuk, hogy a király és felesége, továbbá ez utóbbinak a fivére gyakori látogatója volt Herschel otthonának és résztvevôje esti megfigyeléseinek.^5 Ebbe a társaságba került be – pártfogója segítségével – Zách Ferenc is. Brühl gróf ugyanis büszkén hordozta magával barátját, mint egy különleges kincset. Több közös kirándulást tettek vidékre is; egy ilyen útjuk nyomán vált ismertté Zách neve a csillagászok szélesebb köreiben.

Zách egy 1784-ben tett angliai körútja alkalmából Brühl gróf mostohafiának kastélyában érdekes kéziratokra bukkant. Sok más irat között rátalált egy különlegesen érdekes, már távcsô használatával készült észlelési anyagra, amely másodperc pontossággal készült a ma már Halley-üstökös néven ismert égitest 1607-es felbukkanásáról. Ez a megfigyelési sorozat, terjedelmében és pontosságában jóval felülmúlta az addig ismerteket. A kéziratok szerzôje neves matematikus volt, aki Oxfordban tanított. Zách szakismerete és bátorsága kellett ahhoz, hogy a Thomas Harriot (1560-1621) által egymás alá rótt számsorokat értelmezni tudja, és képes legyen a megfigyelési anyag azonosítására. Beszámolója a "Harriot-féle iratokról" az Astronomisches Jahrbuchban jelent meg.^6

A szász követ gazdag és tekintélyes úrnak számított Londonban, de súlyos betegségben szenvedett, ezért még egy nálánál is hatalmasabb urat keresett barátja számára. II. Ernô szász-gothai herceg, III. György király közeli atyafia, talán még barátjánál, Brühl grófnál is buzgóbban hódolt a csillagászat szenvedélyének. Brühl gróf ajánlására Gothába hívta Záchot, és megbízta egy újonnan létesítendô csillagvizsgáló megtervezésével és felépíttetésével.

Zách 1786 nyarán, közvetlenül Gothába való érkezése után szemelte ki a közeli Seeberget a jövendô obszervatórium helyéül. A csillagvizsgáló helyének csillagászati meghatározása 1787 szeptemberében történt meg… A csillagvizsgáló tervezésekor az Oxfordi Egyetemi Csillagvizsgáló szolgált példaként. Az alapokat 1788-ban fektették le, 1789-re készült el a csillagvizsgáló. A rendszeres megfigyelô munka 1792-ben kezdôdött el.^7

Lázas munkával töltött évek következtek. Az uralkodó segítségével Zách mindent megkapott, amirôl csak álmodni mert. Pompás csillagvizsgálót a Seeberg tetejére, mûszereket a legavatottabb kézbôl, a közeli baráttól, Jesse Ramsdentôl (1735-1800). Egymás után két értékes tudományos folyóiratot is útjára indíthatott, fórumot teremtve ezzel az általa szervezett tudományos programoknak. Az elsô, az Allgemeine Geographische Ephemeriden 1797-tôl 1799-ig jelent meg, és bár elsôsorban földrajzi lap volt, a csillagászatnak is bôséges hely jutott benne. Ezt követte a Monatliche Correspondenz, az elsô valódi csillagászati folyóirat. Ez utóbbi 1800-1814 között jelent meg, s nem lehet eléggé hangsúlyozni, micsoda jótétemény volt a csillagászok számára a folyóiratokban való közlés lehetôsége.

1798-ban az elsô nemzetközi csillagász találkozó is létrejött a Seeberg tetején. Zách errôl hazai barátjának, Schedius Lajosnak is beszámolt. "Az én bensôségesen szeretett barátom, a csillagászat nagypapája, de Lalande rövidesen Gothába érkezik… kissé korábban, mint ahogy vártam. Nagy sietségben vagyok, hogy addigra a mûszereket újra felállítsam, korrigáljam és mindent rendbe tegyek…"^8

C. F. Gauss

Több más híres vendége is volt Záchnak. Köztük a költészet koronázatlan királya, Goethe. 1801. augusztus 28-án együtt ünnepelték a költô születésnapját Gothában. A "Wilhelm Meister’; Wanderjahre" c. regényében valószínûleg a gothai csillagász és hercegnôje szerelme van megörökítve.^9

Az égbolt a csillagászok közös munkaasztala. Szervezett együttmûködéssel hihetetlen eredményeket lehet elérni. Zách folyóiratai mesterien hangolták egybe ezt a közös munkálkodást.

Az Uránusz megtalálása óta az esetleges újabb bolygók felfedezésének elôremozdítása volt az egyik legizgalmasabb közös feladat a csillagászok számára. Az elsô ún. kisbolygóra, a Ceresre Piazzi "véletlenül" bukkant rá 1801 januárjában, de a további kisbolygók felfedezésében és pályájuk kiszámításában már kiemelkedô szerep jutott Záchnak és Monatliche Correspondenznek. A lap révén bármely csillagász megismerkedhetett a legújabb matematikai módszerekkel, valamint társai folyamatosan végzett megfigyeléseinek eredményeivel.

A Seeberg a csillagászat Mekkája volt a XIX. század elején. Minden csillagász elzarándokolt ide, hogy használhassa a pompás új mûszereket és elsajátítsa Záchtól az észlelés magas szintû technikáját. A herceg, aki maga akart az égboltnak hódolni, gyakorta féltékeny is volt a szerinte túl sok vendégre.

A fiatal Gauss is vágyott ide. Zách azonban több levelét is válasz nélkül hagyta, noha szakmai közleményeit, kisebb értekezéseit mindig közzétette lapjában. Amikor pedig végül válaszra méltatta, így utasította el: "Többet én senkit sem láthatok vendégül a Seebergi Csillagvizsgálóban… Ez nem egy nyilvános megfigyelô állomás… a herceg nem szereti, ha az ô drága pénzén vásárolt mûszereivel kezdôk gyakorolnak… Nézzen rám, életreszóló szembetegségben szenvedek… Ön különlegesen tehetséges a számításokban, Ön a gyakorlati csillagászat elsajátításával értékes idôt pazarolna el… A csillagászati gyakorlatban jártasságot szerezni magának túl sok idôt igényel és a szemének is kárára van."^10 Ugyanebben az idôben Gauss Olbersnek egy levelében ezt írta: "Számomra a megfigyelési munka igen vonzó, és semmiben sem hátráltatja elméleti munkásságomat".^11

1803 nyarán a porosz király megbízta Záchot, hogy ô vezesse országában a földrajzi alappontok meghatározásának munkálatait. Zách 1803. július 29-én levélben fordult Gausshoz, és kérte a közremûködését. A megfigyelések 1803 augusztusában kezdôdtek a Brocken tetején. Innen mentek tovább Gothába, majd Gauss otthonába Braunschweigbe.

Elôzôleg az ifjú Gauss boldogan hencegett Olbersnek: "… amikor Zách elhagyja Brockent, engem is magával fog vinni Gothába".^12 Így az ifjú Gauss vágya végül mégis beteljesült. Együtt vizsgálhatta esténként az égboltot az általa" oly nagyra tartott Zách Ferenccel. Évekig tartó levelezés, élénk munkakapcsolat fûzte ôket egybe.

Zách vándorlásai

Két esztendô múlva Zách elhagyni kényszerült a Seeberget. Egy szerelem árát kellett megfizetnie. 1804-ben meghalt II. Ernô szász-gothai herceg. Ettôl fogva Záchnak nem volt többé helye az udvarban. Az utódok nem tûrték. Együtt kelt útra a hercegnôvel, mint annak személyes minisztere, saját vagyona nem lévén kitartottként élte további életét. Eleinte különbözô német tartományokban laktak, majd Franciaország következett, végül 1818-ban Genova. Itt huzamosabb ideig éltek együtt, állítólag össze is házasodtak. De ellenségeik üldözésétôl mindig tartaniuk kellett. Zách nem akart lemondani csillagászati kutatásairól, minden újabb helyen kis obszervatóriumot létesített, kisebb mûszereket is magával hurcolt megfigyeléseihez, de ezek persze nem voltak összevethetôk a seebergiekkel.

Zách természetétôl idegen volt a veszteség tudata. Nem akarta tragikusnak érezni sorsát, nem vallotta be magának sem, hogy mit vesztett. Példamutató méltósággal viselte zaklatott életüket, és még sokáig megmaradt a csillagászok koronázatlan királyának.

A Genovában általa kiadott Correspondence Astronomique jelentôsége sajnos nem mérhetô a Monatliche Correspondenzéhoz. Késôbb igen hírhedett szerep is jutott ennek a lapnak.

Pasquich János

Több mint két évet töltött el a Seebergen Zách honfitársa, Pasquich János. 1799-ben Lipcsében ismerkedtek meg. Közös barátjuk volt a pesti egyetem esztétikatanára, Schedius Lajos (1768-1847). Pasquich ettôl fogva állandó szereplôje Zách Schediushoz küldött leveleinek. Például: "Ô most is pokoli állapotban van. Meg akar nôsülni és protestáns lenni." "Amint ön is tudja a mi közös barátunk Pasquich itt lakik nálam… Nagyon rossz egészségi állapotban van… ha jobban lesz, majd ír Önnek…" "Nagy kár ezért a kiváló koponyáért. Nálunk ôt mindenki nagyra tartja, szereti és sajnálja. De sajnos az egészsége nem tud helyreállni."^13

Majd 1802 áprilisában: "Pasquich és Bürg elhagyott minket. Az elôbbi sehol sem fog békét és nyugalmat találni, csak talán a sírban. Kérdeztük hova megy, azt mondta nem tudja. Mi sem tudjuk. A baj az idegrendszerében van. Mi itt a tenyerünkön hordtuk. A hercegnô mindenben a kedvében járt, de hiába… Nem szívesen engedtük el, és kértük, hogy maradjon, a hercegnô különösen megkedvelte ôt, és mindent megtett gyógyulása érdekében, külön kertet létesített számára, elkísérte sétáira is, és ezer figyelmességgel látta el ôt. De mindezt hiába, egy percre sem tudott megnyugodni… Szerencsétlen ember!"^14

Pasquich János elsôsorban elméleti beállítottságú ember volt, akinek több kiváló matematikai és fizikai tárgyú könyve jelent már meg, mielôtt a Seebergen Zách-csal együtt dolgozott.^15 Egyidôsek voltak. Pasquich ekkoriban ott akarta hagyni katolikus papi hivatását, hogy megházasodhasson, de mindehhez hiányzott az elhatározás ereje. Csak a szenvedés és a lelkiismeret-furdalás maradt, egy egész életre. Bajairól csak két közeli barátjának vallott, Záchnak és Schediusnak. Zách menedéket adott neki a Seebergen, és gyöngéden tûrte nyavalygásait.

Pasquich János dalmát származású volt, az Adria-parti Zeng városkában született 1754. január 3-án. 1784-ben már felszentelt papként költözött Pestre, hogy matematikát tanítson az egyetemen. 1786-ban a budai csillagvizsgáló asszisztense lett. Majd három év múlva, 1789-ben kinevezték a felsô matematika egyetemi tanárának.

{mosimage}
A gellérthegyi csillagda korabeli ábrázolása

Pest-Buda fejlôdésének ebben az idôben az elôbb Budára, majd Pestre költözött egyetem is lendületet adott. Élénk társadalmi élet folyt a városban. Fôúri paloták, polgári lakások és kávéházak egyaránt otthont nyújtottak a társaságoknak. Szabadkômûves páholyok és olvasóegyletek mûködtek Pesten, de természetesen spiclik is, akik a császár rendôrségének mindent jelentettek. Martinovicsék is így kerültek rendôrkézre. Úgy látszik, Pasquich is veszélyt sejtett, és Németországba menekült, Lipcsébe, majd a Seebergre. Bécsben állandó rettegésben élt, panaszolta Lipcsébôl Schedius Lajosnak.^16 Zách így írt a bécsi viszonyról Gaussnak: "Güssmann, ez az ex jezsuita, ez egy Matador, akinek sok keze van… Egy inkvisitor, akit már rég ki kellett volna tiltani Bécsbôl… Ô az a fekete ember, aki nem hagyja békén Pasquichot és Bürgöt… Három fôellenségem volt: Liesganig, Metzburg és Güssmann, az elsô kettô már elutazott az ördöghöz, sajnos az utóbbi még nem égett el."^17

Pasquich a Gellérthegy tetején

Pasquichot meglepetésként érte, hogy barátai oly nagy szeretettel várták vissza Budára. Egy ízben a Duna-parton sétálva barátjával, Kitaibel Pállal megpillantotta a várbeli csillagvizsgálót és felsóhajtott: "Barátom! Most az én jövôbeli sorsom valószínûleg már el is dôlt". Másnap kérvényt nyújtott be József nádorhoz, és megpályázta a budai várpalota egyik tornyában mûködô^18 csillagvizsgáló frissen megüresedett másodcsillagász állását. 1806-ban igazgatóvá nevezték ki ugyanide. József nádor biztatására tervezetet adott be egy újonnan felállítandó gellérthegyi csillagvizsgáló érdekében.

Pasquich, aki oly sokáig érezte magát ûzött vadnak, oltalmat és biztonságot talált a nádori udvarban. A nádori család nôtagjait oktatta – a kor divatja szerint – matematikára és csillagászatra. Betegségei is elhagyták egy idôre. A nádor által melegen pártolt csillagda terve pedig – érthetô módon – igen fellelkesítette.

Ramsden idôközben meghalt Londonban, a csillagászati mûszerek készítésének fô központja Münchenbe tevôdött át. Itt mûködött a halhatatlan triász, Joseph Fraunhofer, Georg Reichenbach és Georg Utschneider: Pasquich már 1806-ban Münchenbe utazott, hogy tárgyaljon velük. De a napóleoni háborúk és egyéb dolgok miatt még évekbe telt, amíg megállapodhattak.

Reichenbach maga is katonatisztként harcolt a bajor hadseregben. Csak leszerelése után, már civil emberként kereste fel Pasquichot Budán, 1812-ben, s hozta magával a gellérthegyi csillagvizsgáló általa készített tervvázlatát. Ekkor ismerkedett meg a csillagda épületének Pollack Mihály által készített tervezetével.

Lassan már egész kis csapat gyûlt egybe a tervek kivitelezésére. 1813-ban az építkezés is elkezdôdött. 1814-ben Reichenbach újra meglátogatta az akkor már félig kész létesítményt. Maga a császár is megszemlélte a készülô obszervatóriumot, amely – mint hírlett – külsejében és mûszereit tekintve is különb lesz a bécsinél. 1815. október 15-én ünnepélyes keretek közt, a Szent Szövetség három császárának jelenlétében nyitotta meg kapuit az új csillagvizsgáló.

Pasquich szeme elôtt a Seebergi Obszervatórium lebegett példaként. Most elérte, hogy egy annál is szebb intézmény épült. Seeberg neve a hivatalos tervrajzban is szerepelt. Valóban már csak egyetlen dolog hiányzott, de az nagyon: egy csillagászati munkában jártas fiatal munkatárs, aki utódja lehetne. Pasquich tanácsért az akkor már csillagászatban is elismert mesterhez, Carl Friedrich Gausshoz fordult, aki a Göttingeni Egyetem tanáraként s az ottani csillagvizsgáló egyik igazgatójaként a tehetséges és igen képzett csillagászok egész kis hadát bocsátotta szárnyra. A mester legkedvesebb tanítványát, a majdan világhírû Johann Franz Enckét (1791-1865) ajánlotta, és errôl aztán hosszan leveleztek, míg meg nem egyeztek a legapróbb részletekben is. Sajnos gazda nélkül csinálták a vásárt. Pasquichnak utóbb rá kellett döbbennie, hogy a Helytartótanács csak hitegeti, és Bécsben soha nem fognak beleegyezni abba, hogy egy protestáns német csillagász jöjjön az újonnan felépült csillagvizsgálóba. 1813-ban még így írt Gaussnak:

"Képzelje el személyemet, egy 59 éves férfinak helyzetét, aki 8 éves korától kezdve egész életét a sorvasztó betegségek elleni folyamatos küzdelemben töltötte, s aki ennél fogva jelenleg igen gyengének érzi magát… Ön erre a feladatra Encke urat ajánlja, és ez elegendô számomra, hogy ôt elônyben részesítsem. Ön téved, ha azt gondolja, hogy az ô vallása akadály lenne a kinevezésnél… Tudom, hogy javaslatommal meg lesznek elégedve, és szívesen beleegyeznek abba, hogy ô itt a protestáns vallást gyakorolhassa…"

Részletek Encke 1814. július 26-án Hamburgban keltezett levelébôl:

"Gauss professzor szívességébôl szereztem tudomást a velem kapcsolatos elônyös tervekrôl. Egy olyan állás, aminôt az Ön közbenjárásával megkapni remélek, felülmúlja legmesszebbmenô várakozásaimat is… Ebben az évben, amely Németország számára fényes és örömteli, a hamburgiak számára azonban gyötrelmes, lehetetlen volt még csak gondolni is asztronómiára… Kötelességemnek tartottam, hogy a lehetôség szerint egészen ôszintén beszéljek helyzetemrôl és ismereteimrôl. Ehhez még csak azt fûzöm hozzá, hogy ha a tudomány szeretete és a tanulási vágy a hiányokat némileg pótolják, akkor engem nem egykönnyen gyôzhet le egyetlen vetélytárs sem."

Részlet Gauss 1814. július 30-i levelébôl:

"Nagyon örülök, igen tisztelt Professzor úr, hogy most végre egészen határozottan írhatok a fiatal Encke ügyérôl… Leszerelô levele ugyan még nincs meg, de ezt igyekszik a lehetô legrövidebb idô alatt megszerezni, hogy Göttingenbe jôve ismét bekapcsolódjék tanulmányaiba… Az észlelésekben is igen rátermettnek bizonyult, de általában mindig elégedetlen volt önmagával, akkor is, amikor én tökéletesen meg voltam elégedve munkájával. Természetesen most kissé kizökkent az ágyúkkal való foglalkozás miatt a csillagászati mûszerek kezelésébôl, azonban egyrészt kiváló szorgalma, másrészt természetes adottságai alapján meggyôzôdésem, hogy a tél folyamán kielégítô készségre fog szert tenni."^19

Encke meghívásából nem lett semmi. Helyette Joseph Littrowot (1781-1840), a Volga menti Kazanyban dolgozó osztrák csillagászt ajánlották Pasquichnak, s az levélben fordult jövôbeli társához. Sajnos ez a levél elveszett, de fennmaradt Littrow 1815 novemberében kelt válaszlevele, ebbôl idézek:

"Hogy egyenesen azon tárgyon kezdjem, mely önt arra vezette, hogy nekem írjon, ajánlatát legnagyobb örömmel elfogadom, azon reményben, hogy ön nem fogja megbánni ajánlatát, és én nem fogom megbánni ajánlata elfogadását… Ön ezt a csillagvizsgálót, mely Európa legjobb és legtökéletesebben felszerelt csillagvizsgáló intézetei közt foglal helyet, elôrehaladott korban a háború és pusztítás közepette alkotta. A derék magyar nemzet háláját tisztelt honfia iránt még akkor is el fogja rebegni, mikor már rég nem fog köztük élni… Ez a csillagvizsgáló, amelynek leírása engem teljesen megnyert, arra bír, hogy ajánlatát, minden további gondolkodás nélkül elfogadjam…

Kérem ne tanácsolja senkinek, hogy orosz egyetemre menjen, mind egy kaptafára valók… Ami itteni helyzetemet mint csillagászt illeti, ezt önnek leírni majdnem szégyen. Öt évi koldulás után végre kaptam egy kerti házat, melynek valami 12 négyszögláb a területe. Nevezett kerti házacskát különben császári csillagdának tekintik."^20

Kazany, ahol Littrow élt és dolgozott, épp akkoriban szinte teljesen a tûz martaléka lett. Az a ház is leégett, amelyben családjával együtt ô lakott… Megváltás volt neki, hogy Budára jöhetett. A jószándékú Pasquich még anyagilag is támogatta Littrow budai útját. De aztán nagyon kellett csalódnia.

Pasquich és Littrow

Littrow nem tudta megállani, hogy örömét ne közölje barátjával, a Berlinben élô neves csillagásszal, Johann Elert Bodevel. Nem gondolta, hogy levelét Bode le fogja közölni lapjában az Astronomisches Jahrbuchban, ezért a valóságot a saját vágyai szerint némileg átköltve, így adott hírt Pasquich meghívásáról: "Nemrégiben levelet kaptam Pasquich János professzortól Budáról, amelyben azt írta nekem, hogy öregsége és betegsége miatt megfigyeléseket többet nem tud végezni. Ezért a nádorhoz fordult, hogy ô számára egy utód kijelölését engedélyezze. Választása rám esett. Egy pillanatra sem haboztam ezt az állást elfogadni és rövidesen odautazni."^21

Ha csak egy kicsit is végiggondolja a helyzetet, neki magának is látnia kellett volna, hogy elképzelhetetlen, hogy valaki, aki évtizedekig dolgozott egy csodálatos terven, egy évvel a megvalósulás után elhagyja a maga új csillagvizsgálóját. Pasquich világosan megírta neki, hogy társat keres közös munkára, olyan csillagászt, aki majd alkalmas lesz arra is, hogy ôt az igazgatói székben kövesse. Majd!!!

Littrow úgy érkezett meg Budára, hogy mit sem sejtett a levele által kavart viharról. S mikor látta, hogy Pasquich mily felháborodottan lobogtatta kezében a bûnös cikket, még ô bántódott meg a rossz fogadtatás miatt. Elsô perctôl fogva úgy tekintett Pasquichra, mint öreg, tehetetlen, hisztériás emberre. Arra a kérdésre, hogy hogyan írhatott ilyen valótlanságot, csak annyit felelt a tûzvészre és házának elvesztésére célozva: "el tudja maga képzelni milyen lelkiállapotban fogtam hozzá a levélíráshoz". Bocsánatot nem kért, sôt nyilván már ekkor elhatározta, hogy minden eszközzel elûzi a Gellérthegy tetejérôl fônökét. Pasquich békülni szeretett volna. Littrow azonban ezt is csak álszentségnek tartotta. A Gellérthegyi Csillagda egyre inkább hírhedetté vált Pest-Buda vezetôi, a hatóságok és a polgárok szemében.

Littrow röpiratban foglalta össze Pasquich elleni vádjait. Felelôssé teszi a szerinte rossz helyválasztásért (farkasordító hideg a tetôn, nehéz a hegyet télen megközelíteni) és a mûszerek állapotáért. 1819-ben a Helytartótanácshoz fordult panaszával.

"A szél leszakította a gellérthegyi új csillagvizsgáló nagy ajtaját. Az ajtók, ablakok részben nem nyílnak, részben nem zárnak. A vakolat legnagyobb része lehullott, a konyhák füstje terjeng a helyiségekben. A falakat kiverte a salétrom, az eszközöket a rozsda. Mindenhová nedvesség, víz hatolt be. Már négy csillagászati óra nem jár. 1816 telén vastag jég borította a meridánkör-mûszert" és így tovább.^22

Pasquich a "Briefe an Hesperus" c. írásában hosszan és szellemesen válaszolt Littrow vádjaira. Részletesen felsorolta az egyes mûszerek beszerelési körülményeit és pillanatnyi állapotát, és visszautasította a vádakat. De azt ô sem tagadhatta, hogy az épület nem volt jól szigetelve, s ezért a mûszerek és maguk a csillagászok is ki voltak téve az idôjárás viszontagságainak.

Ezt a helyzetet valójában az értelmetlen takarékosság okozta. A Pollack Mihály-féle eredeti költségvetés 55 000 Ft-jából az Építésügyi Hivatal lecsapott 5 500 Ft-ot, melyet az épületek szigetelésére fordítottak volna. És még egy ostoba véletlen. A Szent Szövetség uralkodói 1815 ôszén Bécsben tartózkodtak. Ferenc császár velük együtt akarta megnyitni az új intézetet 1815. október 15-én. Hogy Budára látogatva már kész állapotban láthassák a csillagvizsgálót, az építkezés rohammunkában folyt, és a még nem teljesen kiszáradt épületekben azonnal minden mûszert felállítottak. Emiatt mindjárt az elején vékony rozsdaréteg futott a mûszerek fémrészére, ez azonban nem volt olyan fokú, hogy használhatóságukat rontotta volna.

Pasquich és Littrow nem tudtak megegyezni abban sem, hogy milyen tervek alapján és hogyan folyjanak a munkák a csillagvizsgálóban. A saját kívánságaiknak megfelelô javaslatokat terjesztettek be mindketten a felettes szerveknek. Ennek eredménye az lett, hogy azok semmiféle javaslatot nem fogadtak el.

Persze ilyen körülmények között nehéz lehetett dolgozni. Az ambiciózus Littrow, aki nagyon szeretett volna a Gellérthegyi Csillagvizsgáló egyedüli igazgatója lenni, 1820-ban feladta a harcot, és elfogadta a Bécsi Csillagvizsgáló igazgatói székét. Soha nem tudta meg, hogy kinevezését maga Pasquich járta ki a császárnál. Pasquich, aki nem szívesen beszélt a kettejük közti csatározásokról, csak akkor szólalt meg nyilvánosan ebben az ügyben, amikor külföldi barátaitól tudomást szerzett arról, hogy Littrow miféle rágalmakat terjeszt róla. 1822. április 22-i levelében a következôket írta Christian Schumachernek:

…"Mit is mondjak Önnek errôl igen tisztelt barátom, amikor Ön a köztem és Littrow közötti ellentétekrôl kérdez… Hát íme a történet: Littrow 1816 júliusában érkezett meg Kasányból. Télen külön lakást és ellátást biztosítottunk számára a városban.

2 000 Gulden jó évi járadék, amit kapott, hisz énmagam csak 1 500-ban részesülök. Fizettük útiköltségeit családjával együtt, s amikor megérkezett, és nagy anyagi szükségben volt, magam adtam neki száz aranyat a saját pénzembôl. Pest-Budán mindenki szeretettel fogadta, maga a fôherceg is különleges figyelemmel törôdött dolgaival. Sajnos már elsô napokban problémának mutatkozott az, hogy én nem akarom számára az igazgatóságot átadni. Nagyon fájt nekem az amit ô a Jahrbuchban írt, hogy az ’agg Pasquich idôs kora és betegségei miatt már csillagászati munkát végezni nem tud, ezért nekem adja át az igazgatóságot, és Budát rövidesen el fogja hagyni, amint megérkezem’. És Littrow valóban azt várta volna el tôlem, hogy én a csillagvizsgálót elhagyjam, menjek nyugdíjba, míg én ôt társnak, Sociusnak hívtam, és jövôbeli utódomnak…

Újra és újra megkértem ôt arra, hogy vessünk véget az erôt és idôt pazarló harcnak, de ô ettôl csak még szemtelenebb lett, és meghívó levelemre hivatkozva távozásra szólított fel. Végül is egy hozzá írt utolsó levelemben a legudvariasabban megkértem ôt arra, hogy további fenyegetô leveleket nekem ne írjon, én azokat felbontatlanul vissza fogom küldeni, ôt pedig bármit tesz is, kollégámnak és jövendô utódomnak tekintem mindaddig, míg a csillagdát el nem hagyom.

Biztosíthatom Önt arról, hogy én mindezeket a gyalázkodásokat most Littrow távozása után egyszerûen el akarom felejteni…"^23

Pasquich 1821-ben, egy a császárhoz küldött levelében boldogan ad számot reményeirôl, miszerint most nyugalmas munkával és eredményekkel gazdag évek következnek a Gellérthegyi Obszervatóriumban. Szegény, ekkor még nem tudta, hogy az igazi haddelhadd még csak akkor következik.

Kmeth Dániel (1783-1825), a Gellérthegyi Obszervatórium egykori adjunktusa Budáról eltávozván, már mint a Kassai Akadémia tanára, a Tudományos Gyûjtemény 1823-as kötetében egy Pasquichot gyalázó cikket jelentetett meg. Azt állította, hogy a fônöke által az Astronomische Nachrichten számára küldött üstökös-észlelés nem más, mint hamisítás, Pasquich saját adatait más csillagászok megfigyelési adataival összevetve, utólagosan kijavítva küldte el a folyóiratba. Íme egy részlet Kmeth minôsíthetetlen hangú írásából:

"Enke úr oly szerentsés lett, hogy Chevalier d’Angos otsmány tsalfaságát nem csak felfödözné, hanem tudákosan, és úgy bebizonyítaná, hogy a tsalfaság valósága eránt többé semmi kétségem volna… Pasquich a maga észrevételeit megvesztegette, és azért az említett Chevalier d’Angossal ugyan azon egy rendbe tartozik. Hagyott is idôt magának, ezen mesterkedése kigondolására és végrehajtására. Mert észrevételeit, más Tsillagvizsgálók szokása ellen csak majd csak nem egy egész esztendô múlva közlötte, minekutána az többi Tsillagvizsgálók már mindannyian megtették… Várnia kellett tudniillik mások észrevételeit, mindekutána feltette magában, hogy a maga észrevételeit azoké szerint fogja eligazitani. De boldog Isten!"^24

Ebben az ügyben Pasquich valóban vétlen volt. Annyit tett csupán, hogy jó csillagászként elküldött egy rövid üstökös-megfigyelési sorozatot az újonnan indult Astronomische Nachrichten címû csillagászati lapnak, amit Schumacher szerkesztett, aki ezt annak rendje és módja szerint le is közölte az elsô kötetben (No 2., 1823).

Kmeth gyalázkodó cikke teljesen váratlanul érte Pasquichot. Kmeth Kalibán volt, aki csendben gyûlölt és váratlanul támadott. Tettének indítéka az lehetett, hogy Pasquich, akinek soha egy rossz szava sem volt hozzá, arra nem tartotta méltónak, hogy mint utód kövesse ôt.

Littrow már a kezdeti idôkben jó társra lelt a rejtett indulatokkal teli Kmethben a Pasquich elleni csatározásokban, és ô volt az is, aki felbiztatta hírhedett cikkeinek megírására. Kmeth írása francia nyelven is megjelent a Correspondence Astronomique-ben, Zách lapjában, a szerkesztô nem nagy dicsôségére.^25 Ez az igen hosszú cikk épp oly mocskos hangú, mint a magyar, de tartalmában nem teljesen azonos. Van benne egy igen érdekes bekezdés, amely Kmeth Pasquich elleni indulatainak gyökereit fedi fel. A szerzô azt rója fel volt fônökének, hogy "széplélek", akinek fontos, hogy mások jónak tartsák, és aki csupán álszentségbôl mindig ki akar békülni. Legnagyobb vádja ellene az, hogy esténként észlelés helyett színdarabokat olvas. Hogy néha semmit sem csinál, csak ül és gondolkozik.

A csillagász társadalmat felháborította Kmeth viselkedése. Talán mindenki arra gondolt, hogy maga is áldozata lehet egyszer egy ilyen rágalomhadjáratnak. Ezért Gauss és barátai, Schumacher, Encke, Olbers, Bessel az agg csillagászt ártatlanul ért rágalmak miatt közös akcióba kezdtek, és tüzetesen megvizsgálták Kmeth vádjainak létjogosultságát. Vizsgálódásuk eredménye az Astronomische Nachrichten II. kötetében jelent meg Ehrenrettung címmel. A közös cikk végleges formájának kialakulását kiterjedt levelezés elôzte meg.^26

A rágalmazó végül is saját csapdájába esett. Gauss ugyanis bebizonyította, hogy Kmeth észlelései helyesen redukálva a Pasquich által publikált eredményeket adják. Gauss általános tanulságként határozta meg, hogy a nem teljesen jó állapotban lévô mûszerrel is lehet jó eredményekre jutni, ha az észlelô tisztában van a redukáláshoz szükséges matematikai módszerekkel.^27

Littrow is levélben fordult Schumacherhez. Azt írta Pasquichról, hogy nála aljasabb embert nem ismert a világon. Végül mégis magába kellett szállnia, és mivel nem akart kiközösített lenni a csillagászok társadalmában, az Ehrenrettungban Pasquichtól bocsánatot kellett kérnie. Littrow hangja mérsékelt és hûvös – Schumacher nem is volt megelégedve vele -, de benne van a lényeg, hogy ô a Pasquich iránti ellenszenvtôl befolyásolva és Kmeth iránti szeretettôl vezérelve bedôlt a kmethi vádaknak, és hogy igen szégyelli azt, hogy egy öreg ember meghurcolásában része volt, és ezért megköveti Pasquichot.

Az Ehrenrettung befejezô részében Gauss összegezte a tapasztalatokat. A maga zsenialitásával egzakt módszereket keresett és talált arra, hogyan lehet egy megfigyelés szavahihetôségét biztonságosan bebizonyítani. Legfôbb tanulságnak Gauss az Olbers által megfogalmazott tételt ismételte meg: "Minden csillagásznak kötelessége, hogy felháborodásának adjon hangot minden ilyent és ehhez hasonló teljesen alaptalan, rosszindulatú, szégyenteljes rágalmazási ügyben."^28

És mi lett ennek a szép rehabilitálási akciónak az eredménye? Semmi jó. Kmeth belehalt az izgalmakba. Pasquich nem tudott örülni a gyôzelemnek, mert fáradt volt, és már valóban öreg. Littrow fanyalogva bocsánatot kért ugyan, de véleményét egy jottányit sem változtatta meg Pasquichról. Hamar napirendre tért a dolgok felett és hozzákezdett az új Bécsi Obszervatórium felépíttetéséhez. Késôbb senki sem éreztette vele, hogy valaha haragudott rá.

Zách halálának körülményei

És mi lett Záchcsal? Ô még sokáig reménykedett abban, hogy még lesz része hasznos csillagászati tevékenységben és értékes tudományos eredményekben. 1814 óta viszonylagos békében éltek a hercegnôvel Genovában, de néha azért onnan is ki-kiruccantak Svájcba, ha üldözôik közeledtérôl hírt kaptak.

Hogy mire várt Zách Olaszországban? Talán a hercegnô halálára. Számolgatta saját hátralévô éveit. Párizsba készült az ottani Civiale nevû híres sebészhez, tôle várta, hogy fájdalmas köveitôl megszabadítja. Abban is reménykedett, hogy néhány békés, munkában töltött éve lesz még Franciaországban, régi barátai környezetében.

1827-ben meghalt a hercegnô. Zách elindult, hogy Frankfurtban régi barátjától Bernhard Lindenautól (1780-1854) megkapja azt a pénzt, amelyet a hercegnô unokája, Lujza hercegnô rendszeres évjáradékként biztosított számára. Zách végül is eljutott Párizsba, Civiale operációja is sikerült. Lujza hercegnô meg is látogatta az idôs csillagászt a francia fôvárosban. De sajnos Zách alighogy felépült, újra ágynak esett. A kolera áldozataként halt meg 1832-ben. Nevét a Hold látható felén kráter ôrzi.

Tittel Péter Pál

1824 szeptemberében Tittel Pált, az Egri Érseki Csillagvizsgáló vezetôjét nevezték ki a Gellérthegyi Csillagvizsgáló új igazgatójának, de Pasquich Jánost elfelejtették felmenteni ezen tiszte alól. Mindkettejük emberségét példázza, hogy igen békés esztendôt töltöttek el együtt az igazgatói székben. Pasquich, aki jogosan félt az új helyzettôl, hamarosan megnyugodott társának jóindulatát és kedvességét tapasztalva. Tittel Pál pedig örült annak, hogy a csillagvizsgálót avatott kézbôl, annak megalkotójától vehette át. Pasquich 1826-ban Budafokra költözött, hogy ott köszvényes tagjait kúrálhassa. Még egy békés évet töltött el itt, majd 1827-ben végleg elhagyta Magyarországot. Könyvtárát a Gellérthegyi Csillagvizsgálóra hagyta, pénzének egy jelentôs részét alapítvány formájában tehetséges fiatal magyar természettudósok jutalmazására hagyományozta. Ez az alapítvány egészen a II. világháború befejezéséig létezett. Így pl. Pasquich-dijas volt a neves fizikus, Zemplén Gyôzô is. Pasquich János Bécsben halt meg 1829-ben.

Tittel Péter Pál Pásztón született 1784. június 28-án. Apja kádármester volt a városban. Középiskoláinak elvégzése után Egerbe került. 1809-ben nevezték ki az egri lyceumban mûködô Érseki Csillagvizsgáló vezetôjévé. 1810-11-ben 10 hónapot töltött Bécsben, hogy az ottani csillagvizsgálóban a csillagászat elméletében és gyakorlatában jártasságot szerezzen. "Egerbe visszatérve éreznie és tapasztalnia kellett csillagászati tudásának hiányosságait… Azok a tudományos problémák, amelyeket az égitestek mozgásáról szóló halhatatlan mûben ennek szerzôje, Carl Friedrich Gauss fejtett ki, arra ösztönözték, hogy többek közt ennek a nagyhírû férfiúnak az iskoláját is fölkeresse."^29

1814. június 16-án Gausshoz küldött levelében Tittel az alábbi kéréssel fordult Gausshoz:

"…Szívemben a régi kívánság újraéledt: nyugalmas körülmények között fejleszteni szerény tudásomat, hogy – ha ön is beleegyezik, ó nagy tekintélyû férfiú – kollégiumait Göttingába az ön megelégedésére jól megérthessem. Úgy gondolom, hogy tanítványai körébe minden tanulni vágyó fiatalember beléphet, mégsem vagyok biztos benne. Mély tisztelettel kérem és erôsen remélem, hogy kegyesen bebocsát oda engem."^30

Tittel 1815. október 23-án érkezett meg Göttingenbe és másfél évet töltött a mester mellett. Szorgalma, szeretetre méltó egyénisége megnyerte Gauss rokonszenvét. Barátaihoz küldött leveleiben említést tett a kedves vendégrôl. "Ezen a télen még egy igen buzgó tanítványt kaptam, egy magyarországi papot, Tittel doktort, aki az egri csillagda élére van kiszemelve."^31 "Ma, igen keves Gerling, csak néhány szót, hogy önnek a levél átadóját, Tittel urat figyelmébe ajánljam, aki elsôsorban azért tesz egy kis kasseli kirándulást, hogy megismerhesse önt, mint ahogy ön is tapasztalni fogja, derék jellem, alapos ismeretekkel és forró szorgalommal."^32

Gauss annyira megkedvelte Tittelt, hogy 1816 áprilisában Joseph fiával együtt magával vitte öthetes bajorországi körútjára. Útjának célja Reichenbach müncheni mûszerkészítô üzemének meglátogatása volt. Itt készültek az új Göttingeni Csillagvizsgáló fôbb mûszerei, miként a Pasquich által a Gellérthegyi Obszervatórium számára rendeltek is.

Tittel Göttingenben írt cikkei a Zeitschrift für Astronomie und Astrophysik c. folyóiratban jelentek meg. Ezeken kívül Tittel egy kronológiai könyvecskét is kiadott Göttingenben.^33 Matematikai tanulmányainak érdekes dokumentumai azok a kéziratos feladatmegoldások, amelyek egyes Gauss-kötetekbe belekötve maradtak fenn a Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Kutatóintézetének könyvtárában.

Tittel rendszeres vendége volt a Gauss-háznak és buzgó látogatója az egyetemnek, majd 1817. március 4-én búcsút mondott Göttingának és Párizsba utazott. Párizsban Gauss ajánlólevelének segítségével könnyedén bejuthatott a tudományos élet központjaiba, és ott barátokra lelt. 1817. április 5-én érkezett Párizsba, másnap, épp húsvét ünnepén tisztelgett a nagyhírû férfiaknál – az Akadémián és a Bureau des Longitudes-ban. Engedélyt kapott arra, hogy a Párizsi Obszervatóriumot bármikor meglátogathassa és ott megfigyeléseket végezzen. 1818 szeptemberében Párizsból egy hónapra Angliába utazott. Innen visszatérve 1818. október 22-én mondott végképp búcsút a városnak.

Tittel három levélben számolt be Gaussnak utazásairól, legalábbis ennyi ôrzôdött meg a Göttingeni Egyetemi Könyvtárban. Mindhárom tele van tudománytörténeti érdekességekkel. Találkozásai híres tudósokkal, könyvújdonságok megjelenése és azok fogadtatása és még sok más fontos tudnivaló.

"Már csaknem minden itteni tudóst ismerek a matematikusok közül, egynéhányukat otthonukban kerestem fel, a többieket részben az Akadémia ülésén, részben a Bureau des Longitudes-ben láttam, legtöbbjükkel beszéltem is. Cuvier alig tudta a Göttinger Commentationem tartalomjegyzékét felolvasni, mert Laplace, Lacroix, Legendre, Poisson, Biot lázas mohóssággal csaptak le az ön cikkeire."^34

"A briteknél látottak közül – útjának célja hajlamai alapján – két dolog ragadta meg különösen, mindenekelôtt maga a Greenwich Csillagvizsgáló, melynek szerény épületében az egész világ legdrágább csillagászati mûszerei találhatók, örökös törvény biztosítja az elegendô létszámot, és rendeltetésének megfelelô szervezeti szabályzata van. A csillagda különleges értékének tekinthetô az a fali quadráns és függôleges szektor, amelynek segítségével Bradley az aberráció és nutáció jelenségeit észlelte" – Tittelnek a Tudós Társaság számára harmadik személyben készített önéletrajzából.^35

Tittel leveleinek bensôséges hangja a mester és tanítvány közeli kapcsolatáról árulkodik. "Szorongó szívvel vesztettem el szemem elôl a házat, amelyben ön lakik, és melyhez engem oly sok drága, szent emlék fûz." "Engedje meg nekem, igen nagyra becsült tanítóm, hogy magamat a jövôben is az ön tanítványának tekinthessem, és hogy idôrôl idôre tanácsért és egyéb instrukciókért folyamodhassak önhöz. Boldog új évet kívánok önnek, valamint az udvari tanácsosné asszonynak, az ön igen tiszteletreméltó feleségének, valamint reményteljes gyermekeinek, Josephet név szerint kiemelve. Maradok a legmélyebb hódolattal…"^36

Tittel Európai útjáról visszatérve csak elavult mûszereket és ellenséges kollégákat talált az Egri Lyceumban, akik a tetemes pénzt felemésztô utazásai miatt irigykedtek rá. önéletrajzában röviden így festi le a helyzetet: "Képességeihez mért próbálkozásai közönybe ütköztek, ezekrôl itt hallgatni illik."

Hat év után boldogan hagyta el Egert. Reménykedett abban, hogy Budán majd megfelelô körülmények közt kezdhet új életet. Olbers, aki 1816-ban Pyrmontban személyesen is találkozott Tittellel, ekképpen adta hírül Gaussnak az újságot: "Csodálkozik majd azon, hogy egykori tanítványát, dr. Tittelt, a budai csillagvizsgáló igazgatójává nevezték ki, mielôtt Pasquich megkapta volna a felmentését. Tittelt Pasquich igen jól fogadta, mindazonáltal úgy látszik, Littrow is a kinevezés érdekében mûködött"^37 – írta Schumachernek.

Tittel Pál 1810. szeptember 19-én Bécsbôl jövet találkozott elôször Pasquich Jánossal, és elsô látásra megkedvelték egymást. Tittel Fischer István egri érsekhez küldött levelében "… a mi büszkeségünk, Pasquich János úr felülmúlhatatlan Analízisének" beszerzését sürgeti.

A fennmaradt dokumentumok azt bizonyítják, hogy Littrow és Tittel jó viszonyban volt egymással, a Pasquich-Littrow csatározásokban ô Pasquichot pártolta, és hibáztatta Littrowot kíméletlen harci módszereiért. "Littrow ugyanis borzasztó elégtételt vett, amennyiben a budai viszonyokat Pasquich metszô és sokoldalú szidalmazásával szinte a császári trónig vitte. Ezt borzasztóan sajnálom, mert arra kell következtetnem, hogy mostantól fogva minden el van vágva a baráti kiegyezés elôtt."^38

De térjünk vissza a Gellérthegyi Csillagdába. 1825 júniusában Tittel Pál asszisztensként fogadta maga mellé az igen fiatal Montedegói Albert Ferencet (1811-1883). Tittel haláláig hû munkatársat talált benne. "Ernyedetlen szorgalommal éjjel nappal folytatván a csillagászati észleleteket. Ezek rövid idô alatt sok ívrétû nagy köteteket töltöttek be, és volt idô, hogy sem Tittel maga, sem én le nem vetkeztünk s rendesen nem aludtunk, hanem a csekély számú és csillagászati észleletek által minduntalan félbeszakított szûnóráinkban csak felöltözve és széken ülve szundikáltunk. Sokat, felette sokat észleltünk, számoltunk s e szakadatlan munkásság között Tittel megsebzett keble üdült, lelkébe a béke angyala a csendes megnyugvás édes érzetét hozta."^39

Kettejük harmonikus viszonya miatt a Gellérthegyi Csillagvizsgáló újra kedvelt találkozóhelye lett Pest-Buda szellemi és politikai kiválóságainak.^40

Vajon miben rejlett Tittel közkedveltségének titka? "Tittel magas, széptermetû, nyúlánk ember volt, kinek arcvonásaiból nemes érzés és kiváló jószívûség szólottak."^41 De népszerûségéhez az is hozzájárult, hogy világlátott ember volt, akit külföldi utazásai alkalmával a legjelesebb tudósok is méltónak tartottak barátságukra.

A Gellérthegyi Csillagda 1825 után a béke és szeretet otthona lett. De a nyomasztó pénztelenség mégis megrontotta kedvüket. A szinte még gyermek Albert eleinte ingyen alkalmazott volt, ellátásáról Tittel gondoskodott. Tittel maga is vagyontalan ember volt, akinek igazgatói fizetésébôl özvegyen maradt édesanyját és János testvérének három árváját is el kellett tartania.

Tittel jól tudta, hogy mekkora jelentôsége van annak, ha csillagászok észleleteiket rendszeresen közre tudják adni, ôk hiába észleltek, megfigyeléseiket nyomtatott formában ki nem adhatták. De leszegényedett maga a csillagda is, a harcos idôkben sok támogatóját veszítette el. Tittel látta, közelrôl tapasztalta, hogy külföldön milyen körülmények közt dolgoznak a tudósok, és össze tudta mérni ezeket a gellérthegyiekkel. Nagy problémát jelentett a folyóiratok és a könyvek beszerzése is. Néha fára sem jutott, pedig a Gellérthegyen farkasordító hideg tudott lenni. Persze nem volt elkeseredve, 1824-ben mindössze 40 éves volt.

Tittelt különlegesen boldoggá tette, hogy a matematikusok közt elsôként ôt sorolták be az újonnan létesült Tudós Társaság tagjai közé. Már a lelkesen és lázasan folyó elôkészületekben is részt vett és eközben sok új barátra tett szert. A Gellérthegy magánya után élvezte a nyüzsgô tudományos életet. Különben nyájas természete miatt az akkor egyre szaporodó polgári társadalmi életben is közkedvelt személyiségnek számított. Döbrenteivel, az Akadémia elsô titkárával különleges szeretet kapcsolta ôket egybe.

De a kolera nemcsak az agg Zách reményeinek vetett véget, Tittelt is megakadályozta abban, hogy mint tervezte, ô legyen az elsô igazi magyar csillagász, aki e nyelven irt köteteivel megalkotja a csillagászat magyar szaknyelvét.

Ô volt a Tudós Társaság elsô halottja. Társai a járvány ellenére elkísérték társukat utolsó útjára. Vörösmarty Mihály versben búcsúzott el tôle:

"Téged, egek s csillagkoronák éjféli barátját,
A föld fellegein túl rideg sorsú lakót,
Hogy közelebb jutnál, a csillagok ôsura, téged
Tittel! ohajtásid tûzseregéhez emelt;
Ah de utánad gyász maradott. Most felmegy az útas,
S nem leli, melyet várt, lelke az égi gyönyört:
Puszta halommá lôn az imént meglelkesedett szirt,
S néma jegy a csillag, mely megyen orma fölött."
A szeretett tanítvány, Albert Ferenc így örökítette meg halálát:

"Midôn 1831-ben a cholera öldöklô démona kezdett elôször dühöngni Európában és különösen hazánkban, Tittelt rémület fogta el a veszélyes vendég elôl és több ízben is nyilatkozott elôttem, miként tudja, hogy ô is e félelmes betegség áldozatául fog esni. S az annyiszor megcsalódott ember ezen egy sejtelmében fájdalom! nem csalódott. 1831-dik évi augusztus 12-én vele együtt ebédeltem I. Ferencz nevû gôzhajón, melynek kapitánya, John Andrews neki kedvelt jó barátja volt, s onnan délután hazaérkezvén, mutatkoztak rajta a kolera elsô nyomai… ki is menekült a tulajdonképpeni cholerából, de csakhamar következett be a hagymáz, mely ôt a jobb világra vitte. Augusztus 26-án 1/2 8 órakor lehelé ki szép lelkét karjaim közt."^42

Tittel halálakor Albert mindössze húszéves volt, ezért sajnos nem lehetett igazgatója a csillagvizsgálónak. Az új fônököt se Magyarország, se a csillagda nem érdekelte. Mayer Lambert cseh ember volt. Amikor 1849-ben a forradalomban az intézet a tûz martaléka lett, fejvesztetten menekült el onnan. Amit ma még ôrzünk e szépséges obszervatóriumból az emlékén kívül – régi mûszereket, könyveket -, azt mind Albert Ferenc mentette meg számunkra a lángokból. Köszönet érte!

A Gellérthegyi Csillagvizsgáló dicsôséges és szomorú szellemi hagyatéka nemrég jelent meg a Csillagászati Kutatóintézet kiadványaként.^43

Zách János Ferenc nemzetközi elismertségét bizonyítja, hogy az Astronomische Gesellschaft 1998-as Tavaszi találkozóját az elsô csillagászati konferencia centenáriuma alkalmával Gothában rendezte meg.

IRODALOM:

1 Gauss Werke XI/2, Hrsg. von Martin Brendel. (Göttingen 1924-1929) 8-32 o.
2 Vargha Magda-Patkós László: St. Gellért’s Hill Observatory’s Chronicle. Budapest, 1996. 59-72.
3 Astronomische Nachrichten Bd. 3. Nr. 53. 1825.
4 Astronomisches Jahrbuch für das Jahr 1784. Hrsg. von Johann Elert Bode. Berlin, 1781. 210. o.
5 Caroline Herschelós Memorien und Briefwechsel. Berlin, 1877. 77. o.
6 Astronomisches Jahrbuch f. d. J. 1788 (1785), 152. o.; 1794 (1791), 207. o.
7 Astronomisches Jahrbuch f. d. J. 1792 (1789), 164. o.
8 Brosche, Peter-Vargha Magda: Briefe Franz Xaver von Zach in sein Vaterland. Budapest, ELTE, 1984. 53-54. o.
9 Brosche, Peter: Gotha 1798. Vorder-und Hintergründe des ersten Astronomenkongresses. Photorin 5. (1982), 53. o.
10 Gauss Werke XI/2 10-12. o.
11 ibid. 17. o.
12 ibid. 26. o.
13 Brosche – Vargha, 67., 71., 77. o.
14 ibid. 87-88.o.
15 Compendiaria euthymetriae instituiot. Graeciü, 1781., Versuch eines Beytrages zur allgemeinen Theorie von der Bewegung und vortheilhaftesten Einrichtung der Maschinen. Leipzig, 1789. Unterricht in der mathematischen Analysis und Maschinenlehre. Leipzig, 1790, 1798 (1-2), Elementa analyseos et geometriae sublimioris. Lipsiae 2 vol. 1799.
16 Vargha – Patkós, 10-12. o.
17 Brosche – Vargha: 85. o.
18 Pasquich, Johann: Briefe an Hesperus. (A szerzô kiadása) Ofen 1821-1822. 2. Brief.
19 Vargha – Patkós, 61-73. o.
20 ibid. 78-81. o.
21 Astronomisches Jahrbuch f. d. J. 1819 (1816), 259. o.
22 Jelitai József: Levéltári adatok a csillagászat hazai történetében. Csillagászati Lapok 2., 1939., 20. o.
23 Vargha – Patkós, 172-178. o.
24 Kmeth Dániel: Az Üstökös-tsillagok’ vizsgálatjának új módjáról. Tudományos Gyûjtemény 1823/6, 98-111. o.
25 Correspondence Astronomique (Genua) T. 9. 1824, 240-265. o., T. 10. 1824, 155-160. o.
26 Briefwechsel C. F. Gauss und H. C. Schumacher (Hrsg. Christian August Friedrich) Hildesheim – New York, 1975. 365-401. o.
27 Vargha – Patkós, 167. o.
28 ibid. 168. o.
29 Vargha Domokosné – Kanyó Sándor: …csillagkoronák éjféli barátja. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 16. o.
30 Vargha – Kanyó, 101-102. o.
31 Wilhelm Olbers, Sein Leben und seine Werke (Hrsg. C. Schilling) Bd. Briefwechsel mit Gauss. Springer, Berlin, 1900. 618. o.
32 Briefwechsel zwischen Carl Friedrich Gauss und Christian Ludwig Gerling. (Hrsg. Clemens) Otto Elsner, Berlin, 1927. 136. o.
33 Tittel, Paul: Methodus technica, brevis, perfacilis ac perpetua construendi Calendarium Ecclesiasticum. Göttingen, 1816.
34 Vargha – Kanyó, 103. o.
35 Ibid. 17. o.
36 ibid. 102., 106. o.
37 Küssner, Martha: Gauss magyar tanítványa, az egri és budai Csillagvizsgáló igazgatója: Tittel Pál. in: Csillagászati Évkönyv 1982. Gondolat, Budapest, 1981. 332. o.
38 Vargha – Kanyó, 106. o.
39 ibid. 30. o.
40 ibid. 32-33. o.
41 ibid. 35. o.
42 ibid. 34-35. o.
43 Vargha Magda – Patkós László, 1996, St. Gellert’s Hill Observatory’s Cronicle; Konkoly Observatory Monographs, No. 2., 240. o.