• csillagaszat.hu
    csillagászat.hu
    Csillagászati hírportál
    bdsm forum

    A „Fényi”- jelenség: Fényi Gyula és a jezsuita csillagászat
    I. rész







    Fényi Gyula esetében a kultúrtörténeti vizsgálódás különösképpen
    indokoltnak tűnik. A kiegyezés utáni Magyarországon, a gazdasági és
    kulturális fejlődés részeként és következményeként a magyar szellemi
    életben is jelentős változások történtek. Így csökkent a magyar kultúra
    egyoldalú humán orientáltsága, s egyre nagyobb hangsúly tevődött a
    műszaki tudományokra és a természettudományra. Mindennek talán
    legszembetűnőbb jele a Budapesti Műegyetem megalapítása volt, amely
    hamarosan Európa egyik rangos felsőfokú intézményévé vált. Ez a
    dinamikus fejlődés azonban elsősorban Budapestre koncentrálódott, s ha
    a századforduló Magyarországának szellemi életére utalunk, akkor – az
    előbb említettek miatt joggal – főképpen Budapestre gondolunk. A
    kiegyezés utáni fejlődés e sajátossága következtében már ekkor, a
    Trianon előtti Magyarországon kialakult az ország egyoldalú
    Budapest-központúsága, s különösen így volt ez a természettudományok és
    a műszaki tudományok területén.

    Ezt a sajátosságot figyelembe véve
    Fényi Gyula munkássága különös kontrasztként tűnik elénk. Hiszen Fényi
    egy közepes méretű, lehanyatlóban lévő vidéki mezővárosban, Kalocsában
    tevékenykedett és itt érte el az egyetemes csillagászattörténet
    szempontjából jelentős eredményeit. E kontraszt még élesebbé válik, ha
    figyelembe vesszük, hogy Kalocsa még az olyan Budapesttel szemben
    háttérbe szoruló, de mégis egyetemi-főiskolai, tudományos múlttal bíró
    városokhoz képest is igen szerény szellemi hagyományokkal rendelkezett
    mint Pozsony, Nagyszombat, Debrecen vagy Kolozsvár.

    Ám Fényi
    munkássága más szempontból is sajátos színfoltot jelent a századforduló
    magyar szellemi életében. Bármennyire ellentmondásos volt a kiegyezés
    utáni magyar kapitalizácó, Budapest fejlődése szükségképpen a feudális
    struktúrák meggyengülésével, széttöredezésével, az egyházak és a vallás
    háttérbeszorulásával járt, s ennek következtében a századforduló
    Budapestjét az anti-feudális értelemben vett haladó, szabadelvű
    szellemiség jellemezte. Általánosan elfogadott, hogy az akkori
    Magyarország szellemi teljesítményei ebben a haladó, liberális
    környezetben születtek meg, s ez még akkor is igaz, ha a politikai
    konzervativizmus szükségképpen jelen volt. Gondoljunk pl. csak arra,
    hogy Ady Endre konzervatív ellenpólusa, gróf Tisza István a Szabadelvű
    Párt vezető politikusa volt. Így Fényi Gyula munkássága vidékiségén túl
    azért is figyelmet érdemel, mert kifejezetten konzervatív-vallásos
    intézményi és szellemi környezetben, e környezet által meghatározottan
    tevékenykedett, s vált a korszak egyik kiemelkedő magyar
    természettudósává.

    Azt a tényt, hogy Fényi a századforduló
    Magyarországán, egy lehanyatlóban lévő vidéki mezővárosban konzervatív
    intézményi-szellemi föltételek között tudománytörténetileg jelentős
    természettudományos eredményeket ért el – akkor, amikor az alapvetően
    haladó-liberális szellemiségű Budapest már egyoldalúan az ország
    szellemi és kulturális centrumává vált – a következőkben röviden a „Fényi-jelenség”-nek fogom nevezni. [4]

    II. Az előadás tárgya

    Előadásomban
    azt a kérdést vizsgálom, hogy mi tette lehetővé a „Fényi-jelenség”-et”.
    Kicsit sarkosabb megfogalmazásban, s tekintetve véve azt, hogy a
    dinamikus fejlődés ellenére Budapest és Magyarország mégiscsak mind
    tudományos mind szellemi szempontból az európai centrum peremén maradt,
    e kérdést a következőképpen is megfogalmazhatjuk: mi tette
    lehetővé, hogy Fényi a „periféria perifériáján”, konzervatív-feudális
    szellemi és intézményi feltételek között az egyetemes
    csillagászattörténet szempontjából jelentős természettudományos
    eredményeket érjen el?

    Látni fogjuk, hogy a Fényi-jelenség
    két eleme közül az egyik – a konzervatív intézményi és szellemi
    meghatározottság – kulcsul szolgál a másik megértéséhez, ahhoz, hogy
    miképpen lehetett sikeres Fényi a „periféria perifériáján”.
    Vizsgálódásunk eredménye azzal a csillagászat történetén messze
    túlmutató tanulsággal szolgál, hogy szemben az általánosan uralkodó
    fölfogással, egy korszakváltás során a letűnő korszak továbbélő
    szellemisége és intézményei is elősegíthetik szellemi értékek és
    tudományos sikerek megszületését.

    Vizsgálódásom ugyanakkor nem
    csupán Fényi felől, a „Fényi-jelenséget” lehetővé tévő tényezők
    megismerése szempontjából érdekes. A XIX- XX. század fordulója, s a XX.
    századi századelő a magyar gondolkodástörténet egyik legizgalmasabb
    korszaka. A magyar kultúrában hagyományosan vezető szerepet játszó
    költészetben ekkor kezdi alkotói pályafutását a fiatal Ady Endre és
    a nyugatos nemzedék, s – a filozófiától idegen magyar szellem
    mítoszának mintegy cáfolataként – ekkor írja első filozófiai tárgyú
    műveit az irodalomtudomány és az irodalmi esszé területén már magának
    elismerést szerző Palágyi Menyhért, az első nemzetközileg is
    respektált magyar filozófus. A társadalomtudományok területén ekkor
    bontogatja szárnyait az a generáció, amely oly neves gondolkodókat
    adott a világnak, mint Polányi Károly, Hauser Arnold, Mannheim Károly (s
    természetesen a későbbi kommunista fordulata miatt mára
    szalonképtelenné vált és hívei által is elhallgatott, de kétségtelenül
    említésre méltó filozófus, Lukács György). S ekkortájt, itt kezdi pályafutását a később Nobel-díjat kapott neves kémikus, Hevesi György,
    s itt ismerkednek meg a természettudományokkal s kapják meg egész
    életükre szóló indíttatásukat azok a fiatalemberek, akik később a
    század neves fizikusaiként válnak világszerte ismertté, így Wigner Jenő, Szilárd Leó, Neumann János, Gábor Dénes, Teller Ede …

    A
    természettudós-csillagász, Fényi tudományos teljesítménye ugyancsak
    ezen időszakhoz (a XIX. század végéhez és az ezt követő
    századfordulóhoz) kapcsolódik. Ezért, ha a „Fényi-jelenség” kifejezés
    bevezetésével egyik oldalról arra utaltunk, hogy Fényi munkássága több
    vonatkozásban is sajátos kontrasztként tűnik elénk korának
    szellemi-kulturális hátteréhez képest, akkor másik oldalról Fényi
    munkássága, s a „Fényi–jelenség” integráns része is e korszak magyar
    szellemi életének. Ezen korszak magyar gondolkodás- és
    kultúrtörténetével foglalkozó egyetlen munka sem lehet teljes anélkül,
    hogy ne vetne legalább egy rövid pillantást Fényire – még akkor is, ha
    nem kifejezetten a természettudomány áll középpontjában. Hiszen Fényi
    tudományos munkássága és a Fényi-jelenség – Fényi „vidékisége” és
    jezsuita volta – a magyar természettudomány történetének részeként
    egyúttal a magyar szellem, a magyar kultúra történetének is figyelmet
    érdemlő mozzanata.

    Bár magát a Fényi-jelenséget a XIX. század
    végi, Budapest-centrikusággal jellemzett magyar gondolkodás- és
    kultúrtörténet összefüggésében definiáltuk, Fényi munkássága
    gondolkodástörténetileg egyúttal ennél egyetemesebb kontextusba is
    ágyazódik. A francia fölvilágosodás óta makacsul meghonosodott az a
    hit, hogy a vallás, az egyház, egyik oldalról, s a természettudomány és
    a természettudományos kutatás intézményei, a másik oldalról, szemben
    állnak egymással, s a vallásos kutatók is mintegy csupán a vallásos
    meggyőződésüket háttérbe szorítva lehetnek eredményesek a
    természettudományokban. Ez a mítosz a XIX. században különösen erős
    volt, de ma is makacsul tovább él, s jelen van olyan nagy
    népszerűségnek örvendő természettudományos ismeretterjesztő művekben
    is, mint pl. Dawkins „A vak órásmester” című könyvében [5], vagy Stephen Hawking „Az idő rövid története” című
    bestsellerében. [6] Anélkül, hogy egy adott időpont hivatalos vallásos
    doktrínája és az új fölfedezések (Galilei, Darwin, stb.) közötti
    konfliktusok megtörténtét tagadnunk kellene, könnyű belátni, hogy ez az
    általánosan elterjedt hit hamis, s a természettudomány és a vallás
    ellentéte nemcsak hogy nem szükségszerű, de nem is alapvető. A
    közfelfogásban tévesen ugyancsak a természettudományos haladással
    szembenállónak tekintett jezsuita rendhez tartozó, mélyen vallásos
    Fényi tudományos tevékenysége, eredményei élő és hatásos cáfolatát adja
    e hamis mítosznak.

    Végül – tekintettel az alapvetően
    természettudományos műveltségű hallgatóságra – hangsúlyozni szeretném
    azt a fontos módszertani mozzanatot, hogy a szigorú ok-oksági
    természettudományos gondolkodással szemben a kultúrtörténeti
    vizsgálódások csak ritkán lelhetnek szigorú oksági
    meghatározottságokra, s azok emellett sem érvelhetnek a
    természettudományok módjára. Jelen esetben pedig ilyeneket nem is
    keresek: célom azoknak a gondolkodás- és kultúrtörténeti összetevőknek
    a megmutatása, melyek lehetővé tették a Fényi-jelenséget.
    Ezek bemutatásával, illetve az ezekre való utalással semmiképpen sem
    szeretném azt állítani, hogy ezek Fényi sikeres tudományos
    munkásságának okai volnának, vagy önmagukban magyarázatul
    szolgálhatnának Fényi tudományos elhivatottságára, munkamódszerére és
    eredményeire. [7]

    III. A Fényi- jelenség kulturális, intézményi és gondolkodástörténeti háttere.

    A Fényi-jelenséget lehetővé tévő gondolkodástörténeti-kulturális mozzanatokat jellegük szerint három nagy csoportba sorolhatók:
    1. A pénzügyi-kulturális háttér
    2. Az intézményi háttér
    3. A gondolkodástörténeti- tudományos háttér

    A következőkben – az adott keretek korlátozottsága miatt – csupán röviden fogom ismertetni e tényezőket.

    1. A pénzügyi-kulturális háttér: a reformkori hagyományokat továbbfolytató magyar nemesi tudománypártolás

    A
    pénzügyi és kulturális háttér egymáshoz kapcsolása első pillanatra
    talán furcsának tűnhet, hiszen a pénz és a kultúra világa gyakran
    ellentétként viszonyul egymáshoz. A jelen esetben azonban e kettő
    összefonódik, hiszen a kalocsai csillagvizsgáló megalapításának ötlete
    Haynald Lajos (1816-1891) bíboros érsektől származott, s az alapítás
    pénzügyi hátterét, valamint a csillagvizsgáló későbbi működésének
    pénzügyi fedezetét is Haynald érsek biztosította. Haynald érsek széles
    látókörű, természettudományosan képzett főnemes volt, aki
    tudománypártolói tevékenységével az elsősorban Széchenyi István nevével
    fémjelzett reformkori nemesi hagyományt, mint kulturális tradíciót
    folytatta tovább. Ez a fajta hagyomány a magyar nemesség fokozatos
    gazdasági és pénzügyi térvesztésével, a társadalmon belüli helyzetének
    és politikai viselkedésének megváltozásával a századfordulóra
    fokozatosan eltűnik, s Haynald érsekben – aki maga is kiváló botanikus
    volt, s akit ezért nemcsak a közért való cselekvés politikai eszméje,
    hanem a természettudományok iránti őszinte érdeklődése is vezetett
    tudománypártolói tevékenységében – e tradíció egyik utolsó jeles
    képviselőjét tisztelhetjük. [8]

    De a reformkori nemesi
    tudománypártolói tevékenység mint kulturális hagyomány jelenik meg
    Konkoly Thege Miklós szerepvállalásban is, aki Haynald kérésének eleget
    téve szakmai tanácsadással és közreműködésével támogatta kalocsai
    csillagvizsgáló megalapítását, s aki mint saját – ógyallai -
    csillagdájának alapítója és egyben gyakorló csillagász a magyar nemesi
    rend másik kiváló tudománypároló személyisége volt az adott korszakban.
    [9] A kalocsai csillagvizsgáló létrejöttében igen fontos és szerencsés
    körülmény volt e két kiváló személyiség összetalálkozása – még akkor
    is, ha a kalocsai műszerválasztás tekintetében Konkoly Thege talán nem
    a legszerencsésebb módon járt el.

    2. A kalocsai csillagvizsgáló intézményi-szervezeti háttere: a katolikus egyházi hierarchia és a jezsuita rend

    Haynald Lajos főnemesi
    rangja a katolikus egyházi hierarchián belül elfoglalt méltóságából
    származott. Bár a kalocsai csillagvizsgálót magánvagyonából támogatta,
    nyilvánvaló, hogy tudománypártolói tevékenysége elképzelhetetlen lett
    volna a katolikus egyházi intézményrendszerben elfoglalt pozíciója
    nélkül. Ennyiben a kalocsai csillagda megalapításkor közvetve, a
    háttérben ott volt a katolikus egyház. E tényező pedig már érthetőbbé
    teszi Kalocsa szerepét a történetben. Ha a XIX. századvégi
    Magyarországon Kalocsa csupán egy vidéki – még csak egyetemi
    hagyományokkal sem rendelkező –, jelentőségét egyre inkább elveszítő
    mezővárosnak tűnt, az egyházi hierarchia szempontjából kitüntetett
    város: érseki központ volt. Ez persze önmagában még nem tette
    szükségszerűvé, hogy bármilyen értelemben is tudományos vagy szellemi
    centrummá váljon. Ám az az ellentét, mely a város egyházi
    kitüntetettsége s fokozatos politikai és gazdasági térvesztése között
    feszült ebben az időszakban, meghatározta közérzetét, s lakossága e
    térvesztést oly módon törekedett ellensúlyozni, hogy megpróbált -
    Kerkai György szavaival – a „szellem és a lélek” városává válni. [10] A
    város ezen közérzetéhez és törekvéshez jól illett Haynald felajánlása a
    csillagvizsgáló alapítására és támogatására, mint amiképpen ugyanezen
    törekvés érződik a korábbi érsek, Kunszt József (1790-1867) azon
    döntésében is, mellyel a csillagvizsgálót később befogadó intézmény, a
    jezsuita rend kalocsai megtelepedését támogatta és lehetővé tette. [11]

    S nemcsak Kalocsa oldaláról volt meg a befogadó készség. Ha
    egyik oldalról Kalocsa mint érseki város gazdasági hanyatlását a
    szellem és a kultúra területén próbálta meg ellensúlyozni, másik
    oldalról a jezsuita rend tradicionálisan törekedett arra, hogy a
    politika, a gazdaság és a szellem virágzó központjai mellett a kevésbé
    fejlődő vidékeken, a perifériákon is jelen legyen. Mindezek nyomán, ha
    nem is volt szükségszerű, nem volt teljesen esetleges sem, hogy a
    Magyarországra, Nagyszombatra történő 1853-as visszatértük után a
    jezsuiták egyik rendházukat és iskolájukat éppen Kalocsán hozták létre
    1860-ban. (XIV. Kelemen pápa francia befolyásra 1773-ban föloszlatta a rendet, s a hazánkban Oláh Miklós, esztergomi érsek támogatásával 1561-ben megjelenő jezsuitákat ennek nyomán Magyarországról is kiutasították.)

    Persze
    a Haynald érsek támogatásával létrehozandó csillagvizsgáló működhetett
    volna minden intézménytől függetlenül, vagy a város – esetleg egy nem
    jezsuita egyházi vagy világi gimnázium – kezelésében is, s az sem
    zárható ki, hogy ezen esetben is jelentős tudományos eredmények
    születtek volna a csillagda falai között. Ám akkor, ott Kalocsán a
    jezsuita intézményhálózat adott otthont a csillagvizsgálónak, s az ezen
    intézményhálózat keretében vált Európa egyik neves napkutató
    obszervatóriumává. S mint a következőkben látni fogjuk,– a vallásnak és
    különösen a vallási rendekben uralkodó szigorúan vallásos élet- és
    szemléletmódnak tévesen tulajdonított tudományellenességgel szemben – a
    jezsuita meghatározottság, s a jezsuita intézményi hálózat által
    közvetített jezsuita szellemiség nem csupán nem akadályozta, hanem
    kifejezetten segítette, hogy e csillagvizsgáló ne maradjon meg csupán
    egy középiskolai bemutató csillagvizsgálóként, hanem Haynald érsek
    törekvésének megfelelően tudományos centrummá váljék.

    3. A gondolkodástörténeti-tudományos háttér: a jezsuita szellemiség és a jezsuita természettudományos tradíció

    A jezsuiták rendje – legalábbis az olyan régi rendekhez képest mint a bencések vagy a ferencesek rendje – viszonylag fiatal: Loyolai Szent Ignác (1491-1556) 1540-ben
    alapította. A rend azonban megalapítása után hihetetlenül gyorsan
    fejlődött, s pár évtized alatt a keresztény világ legbefolyásosabb,
    legaktívabb, iskolahálózatában a legkiterjedtebb, az oktatás
    tekintetében a leginkább elismert rendjévé vált. A rend
    iskolarendszere, erős egyházi és világi befolyása sokak csodálatát – s
    persze egyúttal sokak gyűlöletét – fölkeltette. Ám a rend dinamikáját,
    teljesítményét, sikereit senki sem tagadhatta. A jezsuitákkal
    foglalkozó irodalom gyakran találgatja a jezsuiták sikereinek titkát, s
    azt gyakran a rend szigorú belső, katonai jellegű szervezetében,
    fegyelmében leli meg, mely arra vezethető vissza, hogy az alapító
    Loyolai Szent Ignác korábban katona volt. Ám a jezsuita rend szigorú
    szervezete csupán a fölszín. Úgy tűnik számomra, az igazi titokhoz René Fülöp-Miller került
    közelebb „A jezsuiták hatalma és titka” című művében. [12] Fülöp-Miller
    a jezsuiták sikereinek magyarázatát nem annyira a szervezetben, mint
    inkább a jezsuita szellemiségben véli fölfedezni. A hagyományos
    középkori fölfogás szerint a földi embernek Istenhez való viszonya
    végső soron kívül van a személy hatókörén. Amit tehetünk, az csupán a
    remény jegyében történő passzív, Isten megnyilvánulásának befogadására
    fölkészülő várakozás, maga a várt esemény azonban a személy tudatos
    akarata és cselekedetei szempontjából csupán esetlegesen: Isten
    kiismerhetetlen akaratának függvényében következhet be, vagy maradhat
    el. A jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác viszont határozottan
    szakított e fölfogással, és kifejezetten hangsúlyozta, hogy az ember
    Istenhez való viszonya, Isten megtalálásának lehetősége a személy
    tudatos akaratán s racionális törekvésén múlik, s mindenki eljuthat
    Istenhez, aki ezt értelmével tudatosan akarja, és tudatosan hajlandó
    erőfeszítéseket tenni e cél érdekében. Azaz Loyolai Szent Ignác szerint
    a hit értelmében vett földi boldogság nem csupán isteni kegyelem,
    melynek érdekében a földi ember a várakozáson és a reményen túl semmit
    sem tehet, hanem a hívő ember azt akaratlagos törekvésével, aktív
    cselekedetekkel elérheti. A dolog egyedül azon múlik, hogy a személy
    törekvése során célszerűen használja-e föl természetes képességeit. „Istent bármikor megtalálhatom, ha akarom” – nyilatkozott egyszer erről rendtársai előtt. [13]

    Mármost
    az az emberkép, mely az embert a saját sorsa és a világ fölött
    befolyással bíró, saját életéért, szelleméért és erkölcséért felelős
    lényként jeleníti meg, a reneszánsz és a humanizmus új s meghatározó
    mozzanataként alakult ki, s mindmáig lényeges összetevője a modern
    európai kultúra szellemi-erkölcsi beállítódásának. A jezsuita rend
    szellemisége tehát a hittel való összhangot megőrizve, ugyanakkor a
    hivő ember és Isten viszonyának újszerű fölfogásával mintegy integrálta
    magába a kibontakozó újkori európai kultúra e meghatározó elemét.

    E
    szellemiségből logikusan következett a világ iránti fokozott
    érdeklődés, hiszen az általa megkövetelt aktív életvitel a világ
    ismeretét föltételezte. S e szellemiségből érthető meg a jezsuita
    oktatás hatékonysága és sikere is: ha az Istenhez vezető helyes út
    megmutatható, s alapvetően nem Isten kiismerhetetlen kegyelmén, hanem a
    személy tudatos, akaratlagos törekvésén múlik annak meglelése, akkor
    ebből szükségképpen következik a példamutatásnak, a nevelésnek
    kitüntetett szerepe.

    A jezsuiták új szellemiségének fontos
    részét képezte a természettudományok iránti fogékonyság. Egyrészt a
    rend intellektuális beállítódása miatt elkerülhetetlen volt, hogy
    legkiválóbb szellemi képviselői között legyenek olyanok, akik
    kifejezetten érdeklődnek az új természetfilozófiai és
    természettudományos elméletek iránt. Másrészt a rend világosan
    fölismerte azt is, hogy a természettudományos igazság új, minden
    tekintélyt elutasító ideája alkalmas az egyházi tekintély, a Szentírás
    és a hitbéli tanítás aláásására. E veszélyre azonban a jezsuiták nem a
    konzervatív egyházi körökre jellemző merev tagadással reagáltak, hanem
    éppen ellenkezőleg: a rend intenzíven a természettudomány felé fordult,
    s az új eszmékhez és elméletekhez alkotó módon viszonyulva arra
    törekedett, hogy azokat a hit és az egyház szolgálatába állítsa. [14] A
    francia felvilágosodás óta elterjedt népszerű fölfogással szemben tehát
    (amelyet magyar nyelvterületen pl. Száva István: „A hiúz a
    Napba néz” című, Galileiről szóló népszerűsítő regénye is követ), a
    jezsuiták nem voltak „peripatetikusok”. Éppen ellenkezőleg: a Loyolai
    Szent Ignác által alapított, s a merev egyetemi hierarchián kívül álló Collegio Romano a
    kor jelentős matematikai és fizikai fellegvárává vált, amely a
    skolasztikus természettudomány legjobb hagyományait folytatva
    hozzájárult az ekkora már megmerevedett, dogmatikussá váló egyetemi
    arisztoteléniánus természettudomány meghaladásához – többek között
    éppen a fiatal Galileire gyakorolt meghatározó szellemi befolyásával.
    [15]

    Vekerdi László következőképpen idézi föl a jezsuita oktatás és tudományosság ezen időszakát Így él Galilei című könyvében:

    „A
    jezsuiták képviselték ugyanis a kor pedagógia avangárdját. Loyola nagy
    fölismerése, hogy az Egyház ügyének föllendítése elképzelhetetlen a
    korszerű tudományos ismeretek elsajátítása és fölhasználása nélkül,
    ekkora bőven kamatozott. A jezsuiták nevelőintézeteiben a „hét szabad
    művészet” középkori biflázásait gondolkozásra szoktató élénk szellem
    váltotta föl, s már csak ezért is nagy szerep jutott itt a matematika
    oktatásának, matematikai föladatok megoldásának. A csillagászat és a
    fizika oktatásában már óvatosabbak voltak a jezsuiták, hisz ügyelniök
    kellett, nehogy bármilyen formában összeütközzenek a Szentírás
    szövegeivel; ámde a matematika elválaszthatatlanul összefonódott akkor
    a csillagászattal és a fizikával, s így az atyák között mindig akadtak
    kiváló matematikusok, akik éppen a csillagászatban és a fizikában
    jutottak valami szép fölfedezésre. A nagy rend nemzetek fölötti
    egységes szervezete pedig úgyszólván magától és akkoriban
    egyedülállóként megteremtette a modern tudományos munka egyik
    alapföltételét, az eredmények gyors és széleskörű cseréjét. A jezsuiták
    méghozzá nem a világtól elszigetelve működtek, hanem neveltjeiken
    keresztül bekapcsolódtak a mindennapi élet forgatagába, ám előkelő
    egyháziakként mindig megőrizve a kívülállás távlatos rálátását.” [16]

    Ennek
    a Vekerdi álltal fentiek szerint jellemzett jezsuita „avangárd”-nak
    legfontosabb intézménye a már említett római „Collegio Romano” volt,
    melyet nem sokkal a rend alapítása után, 1551-ben maga Loyolai Szent
    Ignác hozott létre, s amely szinte azonnal a kor természetfilozófiai,
    matematikai és természettudományos kutatásainak színvonalas központjává
    vált. Szemben a régi egyetemek merev intézményi struktúrájával, mely
    konzerválta a peripatetikus arisztoteliánus tradíciót, a Collegio
    Romano-t, mely új intézmény volt, s nem tagolódott be a régi egyetemi
    struktúrába, a nyitottság és a merev arisztoteliánus tradícióval
    szembeni kritikus szemléletmód jellemezte. Persze ez nem jelentette
    azt, hogy a Collegio Romano-n belül ne Arisztotelész állt volna a
    természetfilozófiai-természettudományos tanulmányok középpontjában.
    Arisztotelész nélkül abban a korban e tudományterületek
    elképzelhetetlenek voltak – s nemcsak tekintélyi, hanem tartalmi okok
    miatt is. E vizsgálódások kiindulópontját és alapjait ekkor még
    Arisztotelész filozófiája, fizikája és logikája nyújtotta, s ez nem
    csupán a Collegio Romano-ra igaz: Arisztotelész nélkül Galilei fizikája
    sem jöhetett volna létre, aki maga is számos ponton élete végéig
    arisztoteliánus maradt. A tudományos konzervativizmus és a tudományos
    haladás kérdése nem Arisztotelész kiiktatásán vagy elfogadásán múlott,
    hanem azon, hogy alkotó, kritikai módon vagy csupán passzív, az
    arisztotelészi szövegekhez minden tekintetben mereven ragaszkodó
    befogadóként közelített-e valaki Arisztotelészhez.

    Galilei
    korai írásaiban egyértelműen látszik, hogy a fizikus gondolkodásának
    formálódásában – így különösképpen az új, Galilei-féle mechanika
    kialakulásában – jelentős szerepet játszottak a középkori skolasztikus
    természetfilozófusok. A tudománytörténészek kezdettől fogva sejtették,
    hogy Galilei nem olvasta e szerzők eredeti műveit, s így sokáig
    kérdésként vetődött föl, hogy milyen közvetítésen keresztül jutottak el
    e „filozófus fizikusok” Galileihez. Az utóbbi évtizedekben – elsősorban
    William Wallace amerikai tudománytörténész kutatásai nyomán –
    úgy tűnik, megoldódott ez a rejtély: kiderült, hogy a fiatal Galilei a
    jezsuita Collegio Romano tagjainak tanulmányaiban és tankönyveiben
    találkozott e korábbi gondolkodókkal. [17]

    Wallace azt is
    megmutatta, hogy a Collegio Romano hatása nem korlátozódott csupán a
    passzív közvetítő szerepére. A Collegio-n belül – elsősorban a kor
    kiváló matematikusa és természettudósa, Clavius (1537-1612) munkássága
    révén – a matematika és a természetfilozófia, a matematika és a fizika
    viszonyának új koncepciója alakult ki, mely előkészítette a matematikai
    eszközökkel dolgozó új természettudományt, s alapvetően befolyásolta a
    Claviust mélyen tisztelő, s vele intenzív levelezést folytató fiatal
    Galileit. De a jezsuita Clavius hozzájárult a fiatal Galilei
    szellemének formálódásához azáltal is, hogy miután Galileinek egyik
    hozzá – mai kifejezéssel: „tiszteletpéldányként” – eljutatott írásában
    logikai hibát fedezett föl, ezt ismertette Galileivel és az ilyen hibák
    elkerülése érdekében az arisztotelészi logika tanulmányozására hívta
    föl a később tudós óriássá vált tehetséges fiatalember figyelmét.
    Galilei megfogadta a tanácsot, s Arisztotelész logikája meghatározó
    hatással bírt későbbi gondolkodására, érvelési stílusára és írásai
    logikai fölépítésére. Ami pedig egy jellegzetesen galileánus témát, a
    zuhanó tárgyak mozgását illeti, az e tárgykör iránti érdeklődésének
    fölébredésében és a tárgyak esésének arisztoteliánus elméletétől való
    fokozatos eltávolodásának előkészítésében ugyancsak meghatározó szerepe
    volt a Collegio Romano jezsuita tudósainak. [18] A fiatal Galilei
    szellemi nyitottsága, kreativitása s tehetsége többek között éppen
    abban mutatkozott meg, hogy a tanulmányainak teret adó egyetemek
    tanárai mellett jó érzékkel rátalált a távoli Collegio Romano-nak a
    jövő természettudományát előkészítő kiváló tudósaira, s a peripatikus
    egyetemi tanárok helyett a jezsuita Clavius jelentette számára a
    követendő példaképet, tőle és társaitól várt szellemi útmutatást. Ezt
    figyelembe véve talán nem túlzás, ha a fiatal Galileit nem annyira
    egyetemi tanárainak, hanem a Collegio Romano tanítványának – vagy
    legalábbis a Collegio Romano tanítványának is – tekintjük.

    Ám
    nemcsak a fiatal Galilei, hanem a későbbi sikeres és elismert tudós
    fizikus is intenzív kapcsolatot tartott a Collegio Romano-val. Így
    tudománytörténeti fordulópontot jelentő első távcsöves csillagászati
    megfigyeléseinek összefoglalását, az 1910 március 10-én megjelenő Siderius Nunciust
    (a „Csillaghírnök”-öt vagy „Csillagos üzenet”-et ) [19] eljuttatja az
    általa mélyen tisztelt Clavius atyának, s a fölvilágosodás
    Galilei-mítoszával ellentétben – Claviusnak egy minden bizonnyal
    valóban elhangzott epés megjegyzése ellenére [20] – a kezdeti kétely
    után (amely Galilei fölfedezéseinek meglepő volta mellett elsősorban az
    első Rómában használt távcsövek gyenge minőségére volt visszavezethető)
    a Collegio tagjai nem csak elismerik Galilei megfigyeléseinek
    helyességét, hanem fölfedezéseinek egyik fő hirdetőivé válnak. [21] Így
    amikor az egyház hivatalos hitbéli tanítása tekintetében az akkori
    legfőbb tekintély, Bellarmino bíboros a Collegio Romano-tól kér
    véleményt a Galilei által leírt távcsöves megfigyelések
    valóságosságáról, illetve arról, hogy azok mennyiben egyeztethetők
    össze a hittel, a Collegio igazolja a megfigyelések helyességét, s
    kifejti azon véleményét, hogy a hit tanításával sincsenek
    ellentmondásban. [22] Mindez pedig gyökeresen ellentétben áll azon
    nézettel, mely szerint az egyház képviselői arisztoteliánus alapon
    elutasították volna Galilei csillagászati megfigyeléseit. Valójában az
    ég változatlanságának és tökéletességének arisztotelészi tana abban az
    időben már az egyházi körökön belül sem volt általánosan elfogadott és
    vitathatatlan tanítás.

    Ami a Galilei elleni első egyházi eljárást, és Kopernikusz tanításának
    hivatalos elítélését jelenti, az ehhez vezető folyamat nem a
    jezsuitáktól, de nem is az egyház fölső köreiből, hanem konzervatív
    egyetemi tanároktól indult ki, s a dominikánus rend konzervatív
    szárnyának megnyerése után jutott el Rómáig. A hivatalos római körök Bellarmino bíboros (1542-1621)
    vezetésével sokáig szerették volna elkerülni, hogy formális
    processzusra kerüljön sor. Abban, hogy mégsem így történt, a
    dominikánusok nyomása mellett szerepet játszhatott az is, hogy Galilei
    hibásan mérte föl az egyházon belüli erőviszonyokat, vagy egyszerűen
    kopernikánus propagandája során – meggyőződésének igazában bízva – nem
    akarta azokat figyelembe venni. Ma már nem tudjuk, hogy a szintén
    jezsuita Bellarmino bíboros, amikor a hivatalos eljárás elkerülésére
    törekedve Kopernikusz elméletével szemben kételyeit fogalmazza meg, s
    Galileit Kopernikusz kapcsán visszafogottságra kéri, mennyiben őszinte
    meggyőződésből jár el így, mennyiben törekszik az egyház tekintélyének
    rossz értelemben vett védelmezésére, s mennyiben enged jobb
    meggyőződése ellenében a konzervatív egyházi körök nyomásának. Az
    azonban bizonyos, hogy Bellarmino itt a fizika és a matematika
    különbségére hivatkozva megadja azt a formulát, amelynek keretei között
    Kopernikusz elméletével – azt hipotézisnek tekintve – tudományos
    szempontból háborítatlanul lehetett volna foglalkozni, s amit
    természetesen Galilei kopernikánus meggyőződése miatt nem tudott
    elfogadni. [23] Bellarmino szerepe ebből a szempontból ambivalens.
    Egyrészt a dominikánusokkal szemben fölvilágosult, Galileivel szemben
    megértő és barátságos. Másrészt nyilvánosan hirdetett álláspontjával
    tragikusan elzárta az utat annak lehetősége előtt, hogy az egyház
    semlegesnek nyilvánítsa magát a Kopernikusz elmélete körüli vitában, s
    ezzel – minden bizonnyal akaratán kívül – hozzájárult a második Galilei
    elleni pert megalapozó anti-kopernikánus egyházi álláspont
    megmerevedéséhez. Azt, hogy minden tekintélye ellenére egyáltalában
    lett volna-e lehetősége Bellarminónak a semleges álláspont
    elfogadtatásában, s ha igen, ő maga törekedett volna-e ilyenre, ma már
    eldönthetetlen.

    A Galilei és a Jezsuita Rend közötti jó
    kapcsolat Galilei munkásságának kései időszakára jelentősen megromlik,
    ám ebben az egyház hivatalossá vált anti-kopernikánus álláspontja csak
    közvetve és részlegesen játszott szerepet. A Galilei által annyira
    tisztelt Clavius atya 1612-ben, a Galileivel szemben anti-kopernikánus
    álláspontot képviselő, de vele jóindulatú, és segítőkész Bellarmino
    1921-ben meghal, és a Collegio Romano személyi összetétele fokozatosan
    kicserélődik. Ebből azonban még nem következett volna a jó viszony
    megromlása: ebben Galilei két igen szerencsétlen, vitatható föllépése
    játszott meghatározó szerepet.

    Az egyik ilyen föllépés az
    1619-1623 közötti üstökös-vitában történt. 1618-ban három új üstökös is
    megjelent az égen, melyek közül a harmadik különösen fényes volt. Az új
    üstökösök kapcsán a Jezsuita Rend a kiváló matematikus és építész –
    ugyanakkor egyházpolitikailag határozottan konzervatív – Horatio Grassi vezetésével
    és a rend földrajzilag nagy területet átfogó hálózatának segítségével
    (kétségen kívül anti-kopernikánus motivációtól vezettetve) az addigi
    tudománytörténetben példátlan megfigyelési programot szervezett az
    üstökös égi pályájának bemérésére. Ennek során az 1572-es szupernóva és az 1577-es üstökös vizsgálatakor a Tycho de Brahe által,
    majd az 1604-es szupernóva kapcsán Galilei által is használt módszert
    fölhasználva Európa különböző helyein figyelték meg az üstökösöket, és
    végeztek méréseket, hogy a mért pozíciók összevetésével az üstökös égi
    helyzetét meghatározzák. A Galilei és Newton (de még talán Herschel)
    korában is jellemző individuális megfigyelésektől eltérő, a modern
    tudomány számára példaértékűen megszervezett megfigyelésrendszer
    keretében az anti-kopernikánus indítatás ellenére korrekt mérések
    történtek és a parallaxis világosan észlelhető hiánya alapján Grassi –
    bár nem egészen korrekt érvekkel, de végeredményben – helyesen vonta le
    azt a következtetést, hogy az üstökösök a Hold fölötti szférában
    mozognak.

    A megfigyelések ezen eredménye összhangban volt Tycho
    de Brahe korábbi ilyen eredményeivel, s azáltal, hogy így a kiváló
    megfigyelő csillagász tudományos tekintélyét növelte, a jezsuiták
    számára a Tycho de Brahe-féle földközéppontú rendszer tudományos értéke
    melletti közvetett érvként is szolgált. A programban részt vett
    jezsuiták ezért kíváncsian és várakozással tekintettek Galilei
    véleményére. Galilei azonban az akkor tudományos szempontból még
    egyáltalában nem elvetendő Tycho de Brahe-féle elmélet elleni
    ellenszenvétől vezetve rábírta tanítványát, Mario Guiduccit, hogy
    elleniratot írjon az üstökössel kapcsolatos vizsgálódásokat
    összefoglaló jezsuita művel szemben, melyet a Collegio Romano jegyzett,
    s amelyet minden bizonnyal maga Grassi fogalmazott meg. Ebben Guiducci
    kifejezetten negatívan viszonyul Tycho de Brahe rendszeréhez, s a
    jezsuita mérések eredményének ellenére kiáll azon arisztoteliánus nézet
    mellett, hogy az üstökösök a Hold alatti szférához tartoznak. Galilei
    kritikája (mert Guiducci művét mindenki Galilei álláspontja
    tolmácsolásának tekintette) mélyen megsértette a jezsuitákat, s személy
    szerint Grassit. A jezsuiták úgy érezték, hogy Galilei akár az elavult
    arisztoteliánus nézetekhez is kész ragaszkodni, minthogy legalább
    részben nekik adjon igazat. E Galilei irányában megváltozott jezsuita
    érzületről Giovanni Ciampoli 1619 július 12-i, Galileihez írt levelében a következőképpen ad hírt: „…
    mélyen meg vannak sértve, és készülnek a válaszra, és bár ismerem és
    méltányolom e tekintetben Kegyelmed következtetéseinek józanságát,
    mindezzel együtt fájdalom, hogy annyira megcsappant körükben a
    jóindulat és az elismerés, mellyel egyébként övezni szokták a nevét.”
    [24] (Kiem: Sz. L.) Guiducci vitairatára Grassi „Sarsi” álnéven válaszolt Libra Astronomica (Csillagászati
    Mérleg) című művével, mely igen éles hangnemű, sértődött stílusban
    íródott, és tudományon kívüli, a kopernikuszi tanítás tiltására
    vonatkozó hatalmi-tekintélyi érveket is fölvonultat. (Ciampoli előbb
    idézett levelében ennek készülődésére utalt.) Végül a négy évvel
    később, 1623-ban megjelent Az aranymérleg (Il Saggiatore) című
    művével Galilei saját nevén is bekapcsolódott a vitába, s sziporkázó,
    ugyanakkor a másik fél érzékenységével nem törődő éles vitastílusban
    újból elutasította a jezsuita csillagászoknak az üstökösök Hold fölötti
    pályájára vonatkozó állítását. Az üstökös-vitával megromlott a
    jezsuiták és Galilei közötti korábbi jó kapcsolat, s ettől kezdve a
    vérmesebb jezsuiták köreiben egyre inkább elterjed Galilei kapcsán a
    fordulat: „meg kell semmisíteni.” [25]

    Az Aranymérleget sokan Galilei fontos módszertani összegzésének tekintik, amely előkészíti öregkori nagy művét, a Párbeszédeket a két világrendszerről. Az
    is kétségen kívül igaz, hogy az érvelési mód és a részletek
    tekintetében Grassival szemben Galileinek számos ponton igaza volt.
    Ugyanakkor a vita tulajdonképpeni tárgyának szempontjából – azaz
    annak tekintetében, hogy az üstökösök a Hold pályája fölötti égi
    jelenségek-e, vagy a Hold pályája alatt, pl. a légkör fölső köreiben
    keletkeznek-e –
    Galileivel szemben kétségen kívül a jezsuitáknak
    volt igaza, s ezen igazságuk a mai tudomány szempontjából is korrekt
    megfigyeléseken alapult. S arról sincs értelme vitatkozni, hogy vajon
    Guiducci első írásának jellege, stílusa vagy az abban foglaltak valóban
    okot adtak-e a jezsuiták sértődésére és Grassi ingerült reagálására. A
    lényeg az, hogy itt Galilei a jezsuiták természettudományos méréseivel,
    s az ezen a méréseken alapuló helyes következtetésével szemben egy
    téves arisztoteliánus álláspont mellett állt ki, s ennek során nem
    annyira tudományos megfontolások vezették, mint inkább a Tycho de
    Brahe-féle rendszer iránti ellenszenve. Tycho de Brahe rendszerét pedig
    Galilei éppen azért nem szerethette, mert az olyan – akkor még
    tudományosan védhető – földközéppontú magyarázatot adott az égi
    jelenségekre, mely Galilei távcsöves megfigyeléseivel is összhangban
    volt. (Így pl. a Vénusz Galilei által leírt változó, holdszerű sarlója
    Tycho de Brahe rendszeréből is következett.) A mából visszanézve persze
    könnyűnek tűnik Galilei javára és a jezsuitákkal szemben ítélkeznünk,
    ám ez koravén bölcsesség volna. Galileinek akkor még inkább csak
    filozófiai, mint fizikai jellegű érvek álltak rendelkezésre Tycho de
    Brahe elméletével szemben, hiszen nem voltak csillagparallaxisok és a
    kopernikuszi rendszer sem működött igazán jól – ezen az utóbbin csak a
    Kopernikusz rendszerének napközéppontúságát megőrző, de magát a
    rendszert tulajdonképpen elvető Kepler segített. Hasonlóképpen, Galilei
    árapályelmélete, amelyet Galilei Kopernikusz elméletének fizikai
    alátámasztására dolgozott ki, s amelyben ugyanúgy hitt, mint a
    jezsuiták hittek Tycho de Brahe rendszerében, mai szempontból tekintve
    tudományos kudarc volt. Így ha mindenképpen koravén bölcsek szeretnénk
    lenni, Galileit árapályelmélete miatt ugyanúgy el kellene ítélnünk,
    mint a Tycho de Brahét követő jezsuitákat. A valójában helyes álláspont
    persze, ha mind Galilei, mind a jezsuiták tudományos teljesítményét
    méltatjuk – függetlenül attól, mit igazolt belőlük az utókor, s mit
    nem.

    A másik, még az üstökösvita előtt elkezdődő, s hosszabban elnyúló vita, melyben Galilei kérdéses szerepet játszott, a kezdetben „Apelles” álnéven publikáló jezsuita Christoph Scheiner (1573-1650) atyával bontakozott ki a napfoltok kapcsán. Száva István említett könyvében így ír erről:

    (Galilei)
    „…rájött arra, hogy az udvari matematikusi rang nem védi meg az
    áltudósok elkeseredett dühétől. Amíg azonban az úszó testek ügyében nem
    sokat törődött velük, addig annál nagyobb izgalomba hozta Christoph
    Scheiner jezsuita közlése, hogy foltokat fedezett föl a Napon. Scheiner
    magyarázatot is fűzött a jelenségekhez, s eszerint csak látszat, hogy a
    foltok a Nap felületén lennének, a valóságban a Föld körül keringő
    bolygók homályosítják el a Napot.”
    „Elhatározta, hogy úgy megfelel
    Scheinernek, hogy örökre elveszi kedvét a csillagászattól. ………
    Tudott ugyan arról, hogy Scheiner színes vagy kormozott üvegen
    keresztül figyelte a Napot, de még a gondolat ellen is berzenkedett,
    hogy ő tanulhatna valamit e peripatetikus jezsuitától…” [26]

    Mármost
    az eddigiekből nyilvánvaló, hogy a „peripatetikus jezsuita” kifejezés
    általában véve tudománytörténetileg abszurd, hiszen a Jezsuita Rendet
    egyfajta szellemi nyitottság és a modern gondolatok iránti fogékonyság
    jellemezte. S bár a Jezsuita Renden belül is jelen voltak a konzervatív
    álláspontok képviselői – így Scheiner a napfoltokkal kapcsolatos első
    leveleit elöljárói tanácsára egy időre visszatartotta a közreadástól –
    Scheinerre a peripatetikus jelző konkrétan sem illik, hiszen a
    Galileivel folytatott vitában, a korrekt tudományos vita szabályainak
    eleget téve, Galilei érveinek megfontolása után ő maga is elfogadta
    Galilei álláspontját azzal kapcsolatosan, hogy a napfoltok a Nap
    fölületén helyezkednek el, s ennyiben a Nap mint égitest nem tökéletes.

    Scheiner egyébként Galilei prioritásigénye ellenére valószínűleg
    Galileitől függetlenül, s vele nagyjából egy időben fedezete föl a
    napfoltokat, amelyeknek később Galileitől eltérően szisztematikus
    kutatásokat szentelt, s első szakértőjükké vált. De nemcsak a napfoltok
    kutatásában, hanem a távcső mint csillagászati eszköz alkalmazásában is
    úttörő jelentőségű Scheiner munkássága. 1613-ban valószínűleg ő
    készített és használt elsőként Kepler elméleti leírása alapján
    Kepler-féle távcsövet, mely sokkal alkalmasabb csillagászati
    megfigyelésekre, mint a Galilei-féle távcső. Ugyancsak Scheiner
    alkalmazta elsőként a napkutatásban a szemlencse elsötétítésének
    módszerét, s 1618-ban ő szerkeszti meg az első parallaktikus szerelésű
    távcsövet. A napfoltok mellett fölfedezi a napfáklyákat és a Nap
    fölszínének granulás szerkezetét. De Scheiner munkásságának nemcsak
    tudománytörténeti jelentősége van: ő az első, aki hosszú évek folyamán
    szisztematikusan megfigyelte a Napot. Megfigyeléseit Rosa Ursina című művében összegezte, amelynek ma is fölbecsülhetetlen jelentősége van a Nap múltbeli tengely körüli forgásának vizsgálatában. [27] Tudománytörténeti szempontból pedig Galilei tudomány- és kultúrtörténetileg fölbecsülhetetlen jelentőségű Siderius Nunciusával együtt Scheiner Rosa Ursina című
    műve az éppen csak kibontakozóban lévő távcsöves megfigyelő
    csillagászat egyik nagy tudományos összefoglaló munkája a Nap
    tekintetében.

    A Galilei-Scheiner-vita első szakaszához
    visszatérve, Scheiner tehát elfogadja, hogy a napfoltok a Nap fölületén
    találhatók, s azok mozgásának, változásának szorgos kutatójává válik.
    Galilei viszont, aki a továbbiakban nem végez napmegfigyeléseket,
    továbbra is ellenséges marad Scheinerrel szemben. Amíg a közöttük folyó
    vita első szakaszában a prioritás kérdése nem kerül előtérbe, az Aranymérleg egyik
    megjegyzésében Galilei magának tulajdonítja a napfoltok fölfedezését, s
    háborogva utal azokra, akik ezt az elsőbbséget el akarják lopni tőle.
    Galilei természetét és vitastílusát ismerve nehéz elképzelni, hogy e
    sorok írásakor ne gondolt volna – valószínűleg igaztalanul – Scheinerre
    is. Scheiner mindenesetre a Rosa Ursinában magára
    vonatkoztatja és kifejezetten sérelmezi Galilei e megjegyzését. Később,
    a Galilei ellen készülődő, s az elsőhöz képest most már súlyos
    következményekkel járó második egyházi eljárás időszakában pedig egy
    újabb prioritási vita is kialakul közöttük a napfoltok keringési vonala
    és az ekliptika közötti dőlésszögnek – illetve az ekliptika és a Nap
    forgástengelye dőlésszögének – és e dőlésszög évenkénti periodikus
    változásának fölfedezésével kapcsolatosan. [28]

    Galileinek
    tehát – szerencsére! – nem sikerült elvennie Scheinernek a kedvét a
    tudományos kutatástól. Ugyanakkor sikerült még egy jelentős jezsuita
    tudóst megbántania. Igaz, Scheiner állítólag úgy nyilatkozott, hogy ő
    nem akar rosszat Galileinek – ám egyes tudománytörténészek szerint a
    háttérben neki is szerepe volt abban, hogy Galilei elítélésére sor
    került. Egy bizonyos: a Galilei elleni második eljáráshoz vezető
    események során és maga a per folyamán Galilei már nem számíthatott a
    jezsuiták korábbi jóindulatára, – s ebben nem csupán a jezsuiták voltak
    a hibásak.

    A Galilei és a jezsuiták közötti viszony
    megromlásának differenciáltabb tárgyalása persze semmiképpen sem
    mentesítheti az egyház Galilei-ellenes eljárását, de azokat a
    jezsuitákat sem – ha valóban voltak ilyenek – akik sértődöttségüktől
    vezetve tevékenyen hozzájárultak Galilei meghurcolásához. Ugyanakkor
    fontos kiemelni, hogy a Galileivel szemben hozott ítélet a
    közfelfogással szemben nem azért ítélendő el, mert egy mai szemmel
    nézve helyes elmélet képviseletét tiltotta be egy hamis elmélet
    jegyében: ami negatív volt e szomorú történetben az valójában az, hogy
    az egyház hibás filozófiai és teológiai megfontolásokból, a világi
    hatalom politikai eszközeihez hasonló eszközökkel, erőszakosan
    beavatkozott a tisztán tudományos kérdésekbe, s ezért az egyházi
    eljárást akkor is el kellene ítélnünk, ha történetesen Galilei mellett
    és Tycho de Brahe rendszere ellen született volna tiltó rendelkezés.

    A
    Galilei elleni egyházi föllépés és a fizikust Kopernikusz megtagadására
    kényszerítő ítélet súlyos következményekkel járt a jezsuita
    természettudomány talán akkori vezető ágát képező jezsuita csillagászat
    szempontjából. Hiszen a jezsuitákra mint egyházi rendbeli tudósokra,
    fokozottabban vonatkozott a Szentírás és a hivatalos egyházi tanok
    követésének kötelezettsége. Ennek ellenére a Galilei-Kepler időszakot
    követő évek legjelentősebb csillagászati műve, az Almagestum Novum (1651) egy jezsuita csillagász, Riccioli (1598-1671) tollából
    született meg, akire rendje a földközéppontú rendszer tudományos
    védelmezését rótta ki föladatul. [29] A földközéppontú rendszer azonban
    ekkor már egyáltalában nem a ptolemaioszi vagy az arisztotelészi
    rendszert, hanem Tycho de Brahe rendszerét, vagy ennek valamilyen
    variánsát jelentette. Figyelembe véve azt a már hivatkozott tényt, hogy
    Brahe rendszerének igazként történő elfogadása ekkor még a hitbéli
    szempontoktól függetlenül is racionális álláspont volt, a Brahe-t
    követő jezsuita csillagászat egyáltalában nem volt irracionális, hanem
    megfelelt a tudományosság követelményeinek. Riccioli műve egyébként
    alapos összegző munka, melyből Kopernikusz rendszerét is
    megismerhetjük. Sőt, Riccioli talán szebb szavakkal és
    átszellemültebben méltatja Kopernikusz elméletének szépségét és
    egyszerűségét, mint saját elméletét, amely annyiban különbözik a
    Brahe-féle rendszertől, hogy a Jupiter és a Szaturnusz a Nap és a többi
    bolygó pályáját is körülölelve a Föld körül kering. [30]

    Természetesen
    a csillagászat mellett más természettudományoknak is jutott hely a
    renden belül. A XVII-XVIII. században igen fontos szerepet játszott a
    rend szellemi életében a szabad akarattal kapcsolatos vita – a
    jezsuiták a szabad akarat álláspontját képviselték – s ennek nyomán a
    kor jezsuitái fokozottan érdeklődtek a pszichológia és a fiziológia
    iránt. A teljesség igénye nélkül a matematika területén ugyancsak
    megemlíthetjük még Saint-Vincent nevét, aki az analitikus geometria megalapozásában játszott szerepet, és Jacopo Riccatit, aki jelentősen hozzájárult a differenciálegyenletek elméletének kialakulásához. A fizika területén pedig utalhatunk Francesco Grimaldi fényelméletére vagy Joseph Boscovich atomelméletére.

    Bár
    a Galilei és az egyház között később kialakult konfliktus és ennek
    egyházi kezelése kétségen kívül káros hatással volt a jezsuita
    természettudósok tevékenységére, s természetesen a jezsuita renden
    belül is (mint általában a katolikus egyházban) jelen voltak az új
    tudományokkal szemben ellenszenvet viselő irányzatok, a jezsuita
    természettudomány ezen is képes volt túltenni magát. Így nem véletlen,
    hogy a XVIII. századi magyar csillagászattörténetben a jezsuita tudósok
    (Weisz Ferencz, Hell Miksa, Sajnovics János [31]) kiemelt szerepet játszottak.

    A
    XIX. század második felében pedig a jezsuita természettudomány egyik
    legjelentősebb képviselője éppen egy csillagász, a csillagászati
    spektrográfia mestere, az asztrofizika egyik megalapítója Angelo Secchi volt, aki egy ideig éppen a már említett Collegio Romano csillagdájának vezetőjeként végezte kutatásait. [32]


    Jegyzetek

    [1]
    A jelen előadás eredetileg a Magyar Csillagászati Társaság által 2001.
    augusztus 24-26 között Szombathelyen megrendezett, „A magyarországi
    csillagászat 1000 esztendeje” című csillagászattörténeti konferencián
    hangzott el.
    [2] V. ö. Bevilaqua-Borsodi Béla,
    „Adalékok a gellérthegyi »csillagásztorony« történetéhez: Budavára
    1849. május 4-21.-i ostroma és a »csillagásztorony« pusztulása.” Stella
    4. évfolyam (1929) 49-56. o.
    [3] V.ö.: Bartha
    Lajos, „Az egyetem Kozmográfiai Intézete és Csillagdája, 1852-1934.”
    Föld és Ég, 20, évfolyam 6. szám. (1985) 181. o.
    [4] Lábjegyzetben
    megjegyezzük, hogy a vidéki megfigyelőbázis ellenére Konkoly Thege
    Miklós nem tekinthető vidéki tudósnak, hiszen tevékenyen részt vett a
    budapesti szellemi és politikai életben, sokat utazott külföldre, s
    kiterjedt tudományos kapcsolatokkal rendelkezett nemcsak Budapesten,
    hanem szerte Európában. Éppen Konkoly Thege és Fényi életvitelének,
    kapcsolatrendszerének és tudományos munkásságának összevetése révén
    válik különösen élessé az, hogy mit is kell Fényi tudományos
    tevékenységének vidékhez – Kalocsához – kötöttségén érteni. Azaz a
    vidékhez kötöttség itt egyáltalán nem a megfigyelő állomás földrajzi
    eléhelyezkedésére vonatkozik!
    [5] Dawkins, Richard, A vak órásmester. Budapest: Akadémiai és Mezőgazda Kiadó, 1994.
    [6] Hawking, Stephen, Az idő rövid története. Budapest: Maecenás Kiadó, 1989.
    [7] A
    föntiekből tehát kiderül, hogy az előadás tárgya paradoxon módon nem
    maga a csillagászat, hanem Fényi csillagászati munkásságának
    gondolkodás- és kultúrtörténeti háttere. Azoknak, akik Fényi kutatásai
    s eredményei csillagászati szakmai szempontból is érdeklődnek, Fényi
    munkái mellett elsősorban Bartha Lajos rövid, de kiváló és informatív,
    Fényi munkásságát csillagászati szempontból összefoglaló
    Fényi-emlékkönyvét, s – a kalocsai csillagvizsgáló története
    tekintetében – Mojzes Imre munkáját ajánlom. (Bartha Lajos: Fényi Gyula
    emlékezete. Budapest: Magyar Csillagászati Egyesület, 1991. Dr. Mojzes
    Imre, A Kalocsai Haynald Obszervatórium története. Budapest: MTA Csillagászati Kutatóintézete, 1986. V.ö. még: Gerlei Ottó, „Fényi Gyula és a kalocsai csillagvizsgáló.” in: Csillagászati évkönyv 1984.)
    [8] Haynald Lajos életéről és működéséről lásd: Kőhalmi-Klimstein József (szerk.), Vázlatok Haynald Lajos bíbornok érsek életéről.
    Pozsony, Budapest: 1889.; Szittyai Dénes, Haynald Lajos bíboros érsek
    élete, születésének 100. évfordulója alkalmából. Kalocsa: Kalocsai
    főgimnázium , 1915., illetve: Dankó László (szerk.) Haynald Bíboros
    emlékezete: halálának centenáriuma alkalmából Kalocsán elhangzott
    előadások. Kalocsa : Kalocsaprint, 1991.
    [9] Konkoly Thege munkásságának tekintetében vö.: Bartha Lajos: Konkoly Thege Miklós emlékezete, Budapest: Magyar Csillagászati Egyesület, 1991. ; illetve: Vargha Domokosné, „Konkoly Thege Miklós.” Élet és tudomány, 47. (1992) 139-141. o.; Vargha Magda, Patkós László and Tóth Imre (eds.), The Role of Miklós Konkoly Thege in: the History of Astronomy in: Hungary,
    Budapest: Konkoly Observatory, 1992., valamint Vargha Domokosné: A
    Konkoly-obszervatórium krónikája, Budapest: Magyar Tudománytörténeti
    Intézet, 2001. 159. o.
    [10] Kerkai György S.J., A kalocsai kollégium, 1860-1940. Budapest: Pray Rendtörténeti Munkaközösség, 1942, 2-3. o.
    [11] Kalocsán
    korábban a piarista rend algimnáziuma működött. A leendő gimnázium új
    épületét Kunszt József alapítványából építették föl, s azt – felépülte
    után – Kunszt József a jezsuitákra bízta. A kalocsai jezsuita gimnázium
    itt kezdte meg működését 1860-ban „Stephaneum” néven. (V.ö.: Komárik
    István: A kalocsai főgimnázium története. Werner F. kiadása, Kalocsa: 1896.)
    [12] V. ö.: Fülöp-Miller, René, Mahct und Geheimniss der Jesuiten. Einer Kultur- und Geistesgeschichte. Zweite Auflage. Berlin: Knaur Verlag, 1932.
    [13] Vö. pl.: Fülöp-Miller, id. mű: 15-20. o.
    [14] Vö. pl.: Fülöp-Miller, id. mű: 488-504. o.
    [15] Vö. pl.: Vekerdi László, Így él Galilei. Budapest, Tipotex, 1998. 34-35. és 50-58. o.; illetve uő.: „Galilei – Jezsuiták tanítványa?” Természet világa – Természettudományi közlöny, 1993. 447-449., 494-496. o.
    [16] Vekerdi László, Így él Galilei. Budapest, Typotex, 1998. 34. o.
    [17] Vö.: Wallace, William A., Galileo`s early notebooks: The physical questions. Notre Dame/London: Nortre Dame University Press, 1977.; valamint uő.: Galileo and his sources. The heritage of the Collegio Romano in Galileo`s science. Princeton: Pr. University Press, 1984. Ugyancsak lásd még: uő.: ”The early Jesuits and the heritage of Domingo de Soto.” History and Technology 4. (Harvood Academic Publishers, 1987) 301-320. o.
    [18]
    Lásd Wallace előbb idézett műveit, valamint a tárgykör rövid magyar
    összefoglalásaként: Vekerdi, id. mű: 34-35. és 50-58. o.; illetve uő.:
    „Galilei – Jezsuiták tanítványa?” Természet világa – Természettudományi közlöny, 1993. 447-449., 494-496. o.
    [19] Vö. Vekerdi, Így él Galilei, 127. o.
    [20] „Egy lencsét így, egy másikat úgy, s látom amit akarok.”
    [21] Vö. Vekerdi, Így él Galilei, 143-158. o.
    [22] Galilei
    műveinek olasz nemzeti összkiadása az „Editio Nazionale” tartalmazza a
    távcsővel kapcsolatos levélváltások eredeti szövegét A legfontosabb
    levelek helyét a Világosság című folyóirat 1999. januári számában
    megjelent „Kopernikusz és a »dogmatikus« Kuhn” című tanulmányom
    vonatkozó jegyzetében megadtam, s Vekerdi is hivatkozik e levelekre.
    Ugyancsak megtalálhatjuk az Editio Nazionale-ban Pietro Dini
    azon levelének szövege, melyben beszámol Bellarmino kéréséről, s a
    jezsuiták által adott „igazolásról”. Mi itt és a következőkben az
    egyszerűség kedvéért csupán az olvasók által magyarul is elérhető
    Vekerdi-könyv megfelelő helyeire utalunk. (Vö. Vekerdi: id. mű: 150.
    o.)
    [23] Bár korábbi jegyzeteink szellemében
    itt sem törekszünk arra, hogy a tárgykör szerteágazó irodalmát
    megadjuk, azért megemlítjük, hogy Bellarmino szerepét a téma legújabb
    irodalmában talán legrészletesebben Richard Blackwell dolgozza föl Galileo, Bellarmine and the Bible (Notre
    Dame, London: University of Notrre Dame Press, 1991). A nevezetes
    Bellarmino-levél magyar fordítását megtalálhatjuk pl. Vekerdi Lászlónál
    (id. mű: 201-202. o.)
    [24] Magyar fordításban idézi: Vekerdi: Így él Galilei, 252. o.
    [25] Az üstökösvitáról lásd.: Stillman Drake (szerk), Galileo, Grassi, Guiducci, Kepler, The Controversy on the Comets of 1618. Philadelphia,
    University of Pennsylvannia Press, 1960., s ebben különösen Stillmann
    Drake bevezető tanulmányát. A témát földolgozza Vekerdi is Így él Galilei című
    könyvében (246-282. o.), ám könyvének a jezsuiták pozitív tudományos
    szerepét ecsetelő korábbi oldalaival ellentétben itt kifejezetten
    elfogult a jezsuitákkal szemben, és eltekint azon tény fölött, hogy
    Galilei a vita tulajdonképpeni tárgyát tekintve tévedett.
    [26] Száva István, A hiúz a Napba néz. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1962. 158. o.
    [27] Vö.: Hédervári, Csillagunk a Nap. Budapest: Magvető Kiadó, 1980, 191-192. o.
    [28] A
    Galilei és Scheiner közötti vita első fázisáról, mely a napfoltok
    természetéről szólt, magyarul Vekerdi László ad – határozottan Scheiner
    ellenes fölhangokat tartalmazó , de informatív – összefoglaló leírást Így él Galilei című
    könyvében (167-174., 185-193.) A prioritásvitával kapcsolatosan lásd
    pl. Drake, Stillman, „Sunspots, Sizzi and Scheiner.” című tanulmányát
    in: uő.: Galileo Studies. Ann Arbor: University of Michigan Press, 1970.177-199. o;.
    [29] V. ö. pl.: Taton, R., Wilson, C., Planetary Astronomy from the Renaissance tp the Rise of Astrophysics. Part A: Tcho de Brache to Newton. Cambridge.New York, etc.: Cambridge University Press, 1989. 40. .103., 113., 128., 134-138., 171. o.
    [30]Vö.:Fülöp-Miller, id. mű:496-497.o.
    [31]<Vö- pl.: (ifj.) Bartha Lajos, "Sajnovics, a csillagász." Föld és Ég
    , 1983/5. 134-137. o.; uő., "Magyarok a sarkkörön túl. Hell Miksa és
    Sajnovics János vardői expedíciójának 200-ik évfordlójára." Élet és Tudomány 24./26. (1969) 1208-1212. o.
    [32]
    Secchi életéről és munkásságáról lásd: Fényi gyula, "Angelo Secchi.
    Visszaemlékezés a modern csillagászat egyik legnagyobbjára születésének
    100-ik évfordulóján." Magyar Kultúra VI. évfolyam, XI. kötet, 1918. első félév, 533-540. o.

    A „Fényi”- jelenség: Fényi Gyula és a jezsuita csillagászat II. rész

    Ez a bejegyzés 19-20. sz. csillagászata kategóriában van. Link könyvjelzője.
    • Magyarország megújul