A 60-as akkoriban még kétemberes távcső volt, vagyis két észlelő szükségeltetett a fotoelektromos mérésekhez. Az egyik észlelő a vezetőtávcső okulárjánál foglalt helyet, és sorra állítgatta be a mérendő változócsillagot, az összehasonlítót és az égi hátteret. Az U, B és V szűrők váltása is az ő feladata volt. A másik észlelő – többnyire szakcsillagász – helyzete semmivel sem volt rózsásabb, hiszen egy földszinti, alig fűtött helyiségben figyelte a galvanométer meglehetősen ideges kilengéseit, és a látottakat észlelőkönyvben kellett lejegyeznie, mégpedig tized pontossággal. A két észlelő mikrofonon és hangszórón keresztül tartotta egymással a kapcsolatot. A vezetőtávcsőre rögzített, nagyjából a 30-as évekből származó mikrofon gyűjtötte be az észlelő elhaló hangját, míg a mérőszobában történeteket egy hasonlóan korszerű mikrofon/hang-szóró kombináció közvetítette a kupolatérbe, időnként begerjedve, és nem egyszer elemi hangerővel.
Az észlelőmunka varázsát tovább fokozta, hogy a fotoelektron-sokszorozó cső a 60 cm-es reflektor Newton-fókuszában kapott helyet, ami azzal a nem elhanyagolható mellékkörülménnyel járt, hogy az észlelő nem látta, hogy pontosan hová is kell állítania a mérendő csillagot. A fotométer maximális érzékenységű területét a 30 cm-es vezetőtávcső segítségével kellett "belőni" a 225x-ös nagyítást adó okulármikrométerrel, általában hosszas próbálgatással. A rekta és a dekli finommozgatás segítségével sétáltattuk a mérendő csillagot a látómezőben, és így próbáltuk azt a területet "eltalálni", ahol maximális a galvanométer kilengése, vagyis a csillagfény pontosan belevilágít a fotoelektron-sokszorozó csőbe. Arra a néhány ívmásodperces égrészre kellett tehát ráállítani a szálkeresztet, ahol a legnagyobb értéket mutatta a galvanométer.
A kívülálló számára egy ilyen észlelés meglehetősen komikusnak tűnhetett. A mérőszobában tartózkodó észlelő nem csak verbális utasításokkal látta el a távcső mellett fagyoskodó társát – pl. -változó!, -háttér!, -sárga!, -kék!, -ultra! , hanem harsány füttyszóval is szórakoztatta. Az utasítások valószínűleg egyértelműek a kezdő amatőrök számára is. A "változó" felkiáltás a változó beállítására utal, a "háttér" az égi háttér mérése iránti igényt fogalmazza meg, míg a különféle színek emlegetése a színszűrők váltogatását próbálja kieszközölni. De minek ehhez még füttyögni is – Fütty – és az észlelő a szálkeresztre állította a mérendő csillagot. Újabb fütty – és az észlelő az égi hátteret állította be. Talán nem kell külön kihangsúlyozni, hogy – az alkalmazott audio technikához hasonlóan – ez a körülményes észlelési módszer nem igazán felelt meg az űrkorszak által támasztott követelményeknek.
Ilyen kétemberes észlelés utoljára 1983 áprilisában történt az (akkor) Szabadság-hegyi csillagvizsgálóban. A távcső azóta új fotométert kapott, mely könynyebben kezelhető pozícióba került, a Cassegrain-fókuszba. A fotométert immár számítógép vezérelte, a magára maradt észlelőnek pedig már csak ezzel a masinával kellett kommunikálnia. A kétemberes észlelések időszaka ezzel lezárult.
A régi szép időkben több száz füttyentés harsant fel egy-egy derült éjszakán a 60 cm-es teleszkóp kupolájában. A csendes éjszakában messzire elhallatszott az éles füttyszó, de még a kihangosított beszéd is. Nem csoda, hogy egy régi-régi nyári éjjelen nem várt vendég toppant az észlelőtérbe – a rendőr szokásos járőrözését végezte, és feltűnt neki a szokatlan hangjelenség. Hogy a vizit után miket gondolhatott a bogaras tudósokról, azt csak sejthetjük, de nagyon-nagyon jól jött volna egy ilyen rendőri látogatás a múlt év szeptemberében, amikor az éj leple alatt néhány rossz szándékú egyén alaposan helybenhagyta a távcsövet és a kupolát is. A színesfém-gyűjtés iránt olthatatlan gerjedelmet érző gonosztevők (legalább mi ne használjuk az ilyen alakokra az úriember jelzőt) ténykedéséről a Meteor 1997/10. számában már beszámoltunk. Jókora darabot lefeszegettek a kupola rézburkolatából, még az esőcsatornát is meglovasították, mindez azonban semmi ahhoz képest, amit a távcsővel műveltek. Elvitték a gyönyörű képalkotású 100/800-as keresőtávcsövet (tubusa sárgaréz!), el a finommechanikai mestermunkának számító okulármikrométert, és a tartalék, kb. egy kilós, szintén sárgarézből készült okulárkihuzatot is. Kellett nekik a semmi másra nem használható óragép is, továbbá a fotométer burkolata (szintén sárgaréz) – hadd ne soroljam tovább. Az anyagi kár több millió forint, az eszmei kár pedig felbecsülhetetlen.
A tettesek természetesen nem kerültek meg, a távcső a fentebb fesorolt tartozékok nélkül árválkodik, a kupolán ellenben szépen csillog az új vörösréz borítás (nem kis pénzbe került). Ez a távcső már sohasem lesz a régi. Egy korszak valóban lezárult.
A Meteor 1998/3. számában megjelent cikk másodközlése
