A Jeszenszky család a felvidéki Turóc vármegye legősibb nemesi családjainak egyike. A família legtávolabbi ismert felmenője Mágya volt, akinek fia, Mihály IV. Béla, V. István és IV. László király ideje alatt „jeles hadi szolgálatokat tett a királynak és hazájának”. Mihály és testvérei 1274-ben IV. Lászlótól nyertek adománylevelet Jeszen (később Nagyjeszen; ma Turčianske Jaseno – Turócjeszen – része, Szlovákia) földjére. Innen ered a család neve is, amelynek Jeszenszky formában történő írásmódjával 1495-től találkozhatunk először.
Jeszenszky János édesapját, a már Luther tanításait követő Boldizsárt az 1541-ben Budát elfoglaló török további terjeszkedésének rémképe vezérelte fivérével, Lőrinccel együtt a sziléziai Boroszlóba (Breslau, ma Wroclaw, Lengyelország), ahol Menyhárt testvérük élt, és ahová valószínűleg a család anyai ágon is kapcsolódott. A szintén evangélikus János 1566. december 27-én született Boldizsár és Schüller Márta gyermekeként.
A középiskolát szülővárosában végezte, majd Wittenbergben (a kor szokásainak megfelelően ekkortól latinosan, Jesseniusként használta nevét), Lipcsében, Rómában és Padovában járt egyetemre. Orvosi működését szülővárosában kezdte meg, majd a Drezdában székelő lutheránus szász fejedelem udvari orvosa lett. 1594-től dolgozott a wittenbergi evangélikus egyetem anatómiai és sebészeti tanszékének professzoraként. Ebben az esztendőben vette feleségül az előkelő családból származó Fels Máriát.
Szakmai nagyságát jelzi, hogy híre Bécsbe is eljutott, és II. Rudolf császár (és magyar király) a prágai egyetemre hívta meg, illetve udvari orvosnak nevezte ki; megbízatásait II. Mátyás uralkodása alatt is megtartotta. A császár orvosaként később Bécsbe költözött, majd felesége halála után visszatért Prága városába, ahol 1617-ben az egyetem rektora lett. Amellett, hogy az orvostudományt kora legmagasabb szakmai nívóján művelte, igen alapos teológiai műveltséggel is rendelkezett: írásaiban foglakozott Isten mibenlétével, az apostolok jelentőségével, az úrvacsora kérdéskörével, valamint a katolikus–protestáns ellentétek okaival. Fontos megemlíteni azt is, hogy egész élete során mindig magyar nemesnek vallotta magát.
Jeszenszky János munkásságának csillagászati vonatkozásai közül első helyen kell megemlíteni azokat a kapcsolatokat, amelyeket a korszak vezető, a modern csillagászatot megteremtő asztronómusaival ápolt. Itáliában személyesen is megismerkedett Giordano Brunóval (1548–1600), az Európát bejáró olasz filozófussal, domonkos szerzetessel, aki a világ végtelenségét és számtalan világ létezését hirdette, megállapította, hogy a Föld nem tekinthető a világegyetem középpontjának, valamint feltételezte, hogy vannak más lakott égitestek is.
Barátja volt Tycho Brahe (1546–1601) evangélikus dán csillagász, kanonok, aki a dán király jóvoltából kiválóan felszerelt obszervatóriumot hozott létre, szupernóvát figyelt meg, egyedülálló észlelési anyagot gyűjtött össze, utóbb II. Rudolf udvari csillagászaként működött Prágában. Brahe temetésén, 1601-ben Jeszenszky mondta a gyászbeszédet, mely még abban az esztendőben nyomtatott formában is napvilágot látott Tycho Brahe életéről és haláláról címmel. Beszédében és írásában Jeszenszky megemlíti Brahe halálának körülményeit, részletesen ismerteti életrajzát, és alaposan bemutatja korszakalkotó csillagászati munkásságát.
Közeli kapcsolatban állt, személyes jó viszonyt ápolt, és állandó levelezést folytatott Brahe hivatali utódjával, Johannes Kepler (1571–1630) lutheránus német csillagásszal (Keplerről az Evangélikus Élet 2004/46. számában olvashattunk részletesen), aki kezdetben asztrológiai jóslataival vált híressé, később Tycho Brahe segédjeként, majd utódjaként működött Prágában, és kidolgozta a bolygók mozgására vonatkozó – a középiskolákban ma is tanított – három legalapvetőbb törvényszerűséget.
Jeszenszky mind Brahéval, mind Keplerrel szenvedélyes vitákat folytatott Kopernikusz napközéppontú világrendszeréről, melyet jól ismert és részben helyesnek tartott, illetve jelentős hatással voltak rá Kepler naprendszerbeli mozgásokra vonatkozó megállapításai is. Kepler Jeszenszkynek a szemlencsére vonatkozó vizsgálatai, illetve a nyilvános boncolásain látottak alapján dolgozta ki a lencsék fénytörésére vonatkozó elképzelését, mely később a csillagászati távcsövek építésében is igen fontos szerepet játszott. Egyetemi rektorként Jeszenszky jelentős erőfeszítéseket tett azért, hogy az akkor Linzben tartózkodó Keplert visszacsábítsa Prágába.
Asztronómiai elképzeléseit két írásművében is kifejtette. A wittenbergi egyetemen 1599-ben általa elnökölt, illetve nagy valószínűséggel általa is írt Daniel Sennert-féle disputációban (A természetben megnyilvánuló szimpátiáról és antipátiáról) megállapítja, hogy a szimpátia és antipátia a dolgokban – így az égitestekben is – megnyilvánuló kvalitás. Napjaink tudományával nehezen összhangba hozható módon kijelenti továbbá, hogy a bolygók befolyást gyakorolnak a Földre, az állócsillagok viszont végtelen számuk miatt nem rendelkeznek ilyen hatással. Jelentős filozófiai művében, a Wittenbergben 1593-ban kiadott, címében a híres perzsa mágusra utaló (Zarathusztra: Az új, rövid és igaz egyetemes filozófiáról) könyvében a világ „működésével” kapcsolatosan azt írja, hogy a Föld mozog, az ég áll, és megállapítja, hogy a csillagok Napunkhoz hasonlóak – ez azóta ténylegesen beigazolódott –, anyaguk pedig igen kis sűrűségű. Ez utóbbi részben szintén helyes megállapítás; megfogalmazása Jeszenszky korában igen előremutatónak számított.
1618-ban családi és egyetemi kapcsolódásai révén, politikai elkötelezettsége, illetve a reformáció–ellenreformáció küzdelmének szereplőjeként részesévé vált a cseh rendek Habsburg-ellenes szervezkedésének. Követként Magyarországon, Pozsonyban járt, amiért Bécsben börtönbe vetették. Később részt vett a besztercebányai magyar országgyűlésen, Bethlen Gáborral tárgyalt Erdélyben, majd a csehek számára gyászos kimenetelű fehér-hegyi csata után sorsa megpecsételődött. 1621. június 21-én felségárulás vétsége miatt a prágai piactéren bestiális módon kivégezték: nyelvét kivágták, fejét vették, felnégyelték; fejét és testének egy darabját elrettentésül közszemlére bocsátották.
Az Evangélikus Élet 2006/52. számában megjelent cikk másodközlése
