Jó pár évvel ezelőtt felvidéki amatőrök szögezték nekem a kérdést: miért van az, hogy ti Magyarországon csak a tudományos csillagneveket használjátok? Nektek a Göncöl Uma, a Fiastyúk Plejádok – pedig mennyi-mennyi szép magyar csillagnevünk van!
Meggondolandó ez az érvelés. Csakhogy a mai amatőrök nem szájhagyomány útján, öregapjuk pásztortüze mellett tanulják a csillagképeket, hanem könyvből, csillagatlaszból – az ősi magyar csillagneveket hiába keresnénk a Pleione Csillagatlaszban vagy az Uranometriában. Pedig de szépek az ilyen képes csillagnevek: Tündérek Járása, Tündérfátyol, Harmatlegelő, Szépasszony Vászna – mindegyik a Tejút magyar megfelelője! Annyi más szépséges csillagnév mellett ezekről is olvashatunk Bödők Zsigmond Harmatlegelő című magyar „csillagisméjében”. A több száz népi csillagnevet olvasva évszázadok, talán évezredek hagyománya kel új életre bennünk.
Eszerint könnyű dolgunk lenne, ha magyar csillagnevekkel akarnánk újra berendezni az éjszaka egét. Az ám, de mihez kezdjünk azzal a számtalan, mára hellyel-közzel meghonosodott idegen szóval, melyet nyakló nélkül használunk, és legtöbbünkben fel sem merül az igény, hogy magyar névvel illessük eszközeinket. Vajon hányan mondják azt, hogy „szemlencse” a jól bevált és nemzetközi „okulár” helyett? Egy olyan korban, amikor pár év alatt polgárjogot nyernek olyan szavak, mint a fájl (file), a bájt (byte), aligha várható, hogy a csillagászatban alkalmazott eszközök egyhamar használható magyar nevet kapnak.
A jelek szerint erre nincs is nagyon szükség, hiszen képtelenség lenne követni a nemzetközi műszaki-tudományos nyelvet. Nem így volt ez a nyelvújítás korában! Reformkori csillagászati írásokat már csak azért is érdemes forgatni, mert egész sor, ma már többnyire mulatságosnak tűnő műszóra bukkanunk. Legtöbbjük valószínűleg Bugát Pál érdeme, aki valóságos szóalkotói rendszer szerint gyártotta a természettudomány szakszavait. Számos jól sikerült „szógyermeke” ina is él (pl. tanár, rovar, higany), de mára szerencsére kihalt a „fiahordó górugrány” (kenguru), akárcsak a „foltos nyakorjány” (zsiráf).
1836-ban, épp 160 éve jelent meg a Tapasztalati természettudomány (physica) c. mű, melyet a neves nyelvújító „Tscharner Boldogbul” fordított. A németből magyarított munka nehezen olvasható, sok közlése természetesen ma már túlhaladott, ám a cikornyás mondatokban csodálatos, vagy inkább fantasztikus szavak rejtőzködnek. Különös élvezetet jelent a mű végén a „magyar-német deák” szószedet.
A csillagászat itt még csillagászság, a szférikus csillagászat tekés csillagászságkéni szerepel, és az észképi csillagászság foglalkozik az elméleti kérdésekkel. A csillagtérkép neve csillagabrosz. Az égitestek (világtestek) közül talán csak a Nap és a Hold neve maradt háborítatlanul. Hogyan néz ki a reformkori Naprendszer? A Merkúr neve hírnök, a Vénuszé hölgy ill. reg- v. esthajnalcsillag. A fordító hőskéni tiszteli a Marsot, míg a Jupiter mi más lenne, mint égúr. A Szaturnusz megreformált neve is magárért beszél: övönc; az Uránusz, az akkor ismert legkülső bolygó, végőrként szerepel. (Eszerint a Neptunuszt ma akár vízúrként is nevezhetnénk.)
A kisbolygók lehetnek csillagcsák vagy bolygócok. A bolygók, ösvényükön keringve időnként háborokat (perturbációkat) szenvednek. A legnagyobb háboroknak a csapongók (üstökösök) vannak kitéve, melyek feltűnő harcot, más néven farkat, csóvát mutathatnak. „A’ csapongók a’ bolygók pályái közt vergődvén által, hasonlókép a’ nap körül forognak, hanem forgásaikban nem követnek mint a’ bolygók csaknem körképű pályákot, hanem inkább olly igen hosszas központküli körkörökben mozognak, mellyeknek egyik góczát szinte a’ nap foglalja el, és mellyek nem ritkán annyira terjednek, hogy azok megfutására a csapongóknak, és azok isméti naphoz térésükre ezer meg ezer esztendőkre vagyon szükségök.”
Megtudhatjuk továbbá, hogy az övönc poroszlóinak (holdjainak) száma hét, míg s végúr hat kísérő fölött uralkodik.
Vajon hol készítik észleleteiket a csillagászság művelői? A csillagvizsgáló neve lehet őrd is. A csillagászok tácsővel (így, v nélkül!) vagy csillagcsővel végezhetik észrevételeiket. Tácső pedig többféle is van: pl. Newton-féle visszahajtó (reflektor) vagy Fraunhofer-féle színvevő megtörő (akromatikus refraktor), de az amatőröknek valószínűleg már akkor is csak dalljátéki kukucsra (színházi látcső) futotta. Ha a csillagok barátja jobb fajta csillagcsövét a tekeképű Hold felé irányította, jól láthatta, milyen sok töbör (kráter) borítja mellékbolygónk felszínét, a Napba azonban ő is csak egész napmorkoláb1 (teljes napfogyatkozás) idején nézhetett. Közönségesen a napfoltokban nyiladékokat, sekélyeket, bérceket, sebhelyeket, likacsokat láthatott, miközben a napfáklyák fényzsarátnakként világítottak.
„Egyenlítőtáji csillagzatok” Molnár József 1865-ben Pécsett megjelent Népszerű csillagászatából
Kora este könnyedén megfigyelhette a barkörfényt2 (állatövi fény), a sötétség beálltával észlelhetett lebeket (leb = meteor), vagyis „lebezhetett”, és ha szerencséje volt, lebkőre (meteorkő) vagy lebvasra (vasmeteorit) lelhetett a magyar ugaron.
Ezek után talán nem tekinthető kényállítmánynak (hipotézis), főképp pedig boszorkalátmánynak (fantazmagória), ha mindebből azt tehátlom (következtetem), hogy szebb, boldogabb világ volt a Bugát Pálé, amikor még az Uránusz által végőrzött Naprendszerben csak négy bolygóc volt ismeretes, ám a Föld nevű nagybolygó vitán fölül sokkal inkább lakható volt, mint manapság, és különösen lakhatónak tűnik fel az akkori Pest-Buda, ahol efféle szavakat lehetett kitalálni.
Megjegyzések:
1: Morkoláb v. markoláb: a néphit szerint kutyához hasonló, szőrös, fekete állat, amely napfogyatkozáskor megeszi a Napot, majd kihányja (L Barna Gábor: Fejezetek a palóc néphitből, in: Palócok IV. köt., 658. o. (szerk. Bakó Ferenc), 1989).
2: Ma már nehezen érthető „szógyártmány”: bar[om]kör —> barkör (állatöv).
A Meteor 1996/4. számában megjelent cikk internetes változata
