A székely eredetű monda a hun mondakör Csaba vezéréhez kapcsolódik. Két változata ismeretes, egyik a Csaba Útja, a másik a Hadak Útja.
Következzen először a Csaba Útja legendája. A szánakozó Hadúr csodát tett Csaba királyfi búcsúzásakor. Mikor az vitézivel elindult a holdvilágos éjjel, az égbe emelte őket, útjukat csillagok mutatták, s a lábuk nyomán gyémántszikra lobbant, mely ott maradt örökkön-örökké. A Hadak Útja története szerint Csaba királyfi az apjának, Attilának halála után kitört testvérháborúban csatát vesztett, és Bizáncba menekült. Seregének egy részét hátrahagyta, s ők a Csigle mezőn várták visszatérését. Az Erdélyben őrködni hátrahagyott székelyeknek Csaba esküvel ígérte, hogy veszedelem idején a segítségükre siet. Háromszor kellett a keletre tartó seregnek visszafordulnia. Előbb a föld rengése, az erdők zúgása adta hírül a bajt, egy esztendő múlva a folyamba siető patak s a tengerbe torkolló folyam továbbította a segélykérést, három év múltán pedig már csak a szélvész, a puszták vihara érte utol a legendás hadat. A monda szerint hosszú idő telt el ezután, Csaba is rég meghalt, segítségre már senki sem számított, amikor ismét háború sújtotta a népet, s a veszély minden addiginál nagyobb volt. A segítség azonban negyedízben sem maradt el. Ezúttal a Székelyek Járó csillaga (a Szaturnusz) vitte a veszedelem hírét a földről az "égi csarnokba". Csaba hadai a csillagos égen végigvágtázva érkeztek, majd – sebezhetetlenek lévén – teljes létszámban ugyanarra, ugyanoda vonultak vissza, miután az ellenséget megfutamították. "A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttökben és visszatértökben taposának, eltörölhetetlen marad az ég boltozatán: az ő lábaik és lovaik patkóinak nyoma az, mit derült éjfeleken mint tejfehér szalagot látsz tündökölni a magasban, s melynek azon órától Hadak Uta a neve a székelyeknél, melyre tekintve megemlékeznek ők Csabáról és hős atyjáról, Eteléről."
Egy másik székely monda a Tejutat Szépasszony Vásznának tartja: "A szépasszony hűtlen lőn kedveséhez. Ez arcul csapta őt, s letűnt a feneketlen kristálytóba, ezt mondván: Várhatsz engem ezer esztendeig! A szépasszony most kedvesét ezer esztendő óta várja, éjjelenként kiteregetve vásznát s estve-reggel a kristálytó vizével öntözgetve azt, mi aláperegvén szüli a harmatot."
A Csallóközben a Tejutat Tündérfátyolnak is hívják: "Élt egyszer a Csallóközben egy szegény halászlegény, aki beleszeretett a vízimolnár leányába. A molnár hallani sem akart a halászról, mivel gazdagabb kérőt szánt a lányának. Már éppen készültek volna a lakodalomra, amikor a halászlegénynek sikerült megszöktetnie a lányt. A menyasszony és a vőlegény rokonsága üldözőbe vette a szerelmeseket, s a lány fátyla, amely menekülés közben beleakadt egy bokorba, nyomra is vezette őket. A molnár, amikor rájuk talált, haragjában mindkettőjüket megölte. Ekkor a lányból fehér, a fiúból piros liliom lett, de a gazda azokat is leszakította. A fehér liliom tündérlánnyá változott, felszállt az égbe, ahová magával vitte árulkodó fátylát is. A piros liliom helyén viszont bővizű forrás buzogott fel a földből. A tündérleány azóta is az égbolton úszó fátylán ereszkedik le éjjelenként a forráshoz, hogy szomját oltsa. Szomorú dalát még ma is gyakran hallhatják az éjszakai halászok."
Egyébként a népi képzelet gyakran kapcsolja össze a Tejutat a tündérek útjával, amelyen éjszakánként a földre ereszkednek. Erre utaló elnevezések: Tündérek Útja, Tündérek Járása, Tündérek Fordulója, Tündérút.
A Csallóközben a Harmatos Út név is ismert: "Az égen látható út, amin a tündérek forognak meg jönnek le az égbül. Oszt hogy éjjel le ne térjenek az útrú, a mennybül harmat száll alá a csillagokra, hogy a’ látható legyen. Hajnalra meg főszárod, mikorra má’ a tündérek visszamentek az égbe, ezér’ híják harmatos útnak."
A Hajnalszakadék, Hajnali Hasadék elnevezések, valamint a csallóközi monda között hasonlatosság látszik. Ez előbbiek keletkezése valószínűleg onnan ered, hogy hajnal közeledtével fokozatosan tünedeznek el a halványabb csillagok, így a Tejút derengő fénye is eltűnik hajnalhasadtára, bár még a fényesebb csillagok világítanak. Népünk a csatában elesett hősöket halhatatlansággal ajándékozta meg, nevük örökre fennmaradt, Lelküket a Lelkek Útján küldte fel az égbe.
A legelterjedtebb név alighanem a Szalmásút. Ehhez hasonlatosak a Szalmaút, Szómásút, Szalmahullató Út, Pelyvaút, Pozdorgyás Út elnevezések. Többnyire a Göncölszekér utasai, máshol a cigányok szórták szét a szalmát. Innen erednek a Cigányút, Cigányok Útja nevek.
"A Cigány (az Atair csillag) emönt a Szürüre (az Albireo melletti csillagok) szalmát lopni, lopott is jócskán, vitte hazafelé, hanem a Csősz (a Vega csillag) észrevötte, mönt utána, most is mén, elébe akar kerülni, de nem bír. Amőre csak mönt a Cigány, mindenütt szórta a szalmát, azután lácczik az Országút."
"Szent Péter szekerének azért görbe a rúdja, mert amikor eccer Szent Péter szómát hordott, farkasok ugrottak az ökrök elé. Ezök mögijettek, oszt’ a rudat hörtelen balra fordították. A szekér földűt, de az ökrök tovább rohantak vele, oszt’ a szóma szétszóródott az úton. Ez a hosszi szürke út a Tejút."
"Ott az a fehérség az égen azért van, mert a mokányok (Mócok, azaz erdélyi románok) szalmát vittek Brassóból haza. Nem volt gerebléjük, amivel meghúzzák a szekeret. Amint mennek ott, a sok csillag között, a szekérkerekek átdöcögtek a csillagokon, amelyek csaknem akkorák, mint a két öklöm, hát mind elvesztették a szalmát. Így döcögve a kis mokány lovakkal, lassan mendegéltek hazafelé. A hosszú úton a mokányok a szekér tetején fáradtan aludtak. A lovak magukra hagyva mentek az úton egymás után, éhségükben az előző szekér után kapaszkodtak, húzták a szalmát, ették és szórták el az úton. Mire hazaértek a havasok tetejére, a szalmából már alig maradt a szekereken. Közismert, hogy a mokányok lusta emberek, nem mentek összeseperni a szalmájukat, ezért ma is látszik az útjuk az égen."
A Tejút kettéválásáról a Hattyú csillagképnél a monda azt tartja, hogy Jézus (más változat szerint Szent Péter) égi útja során egy részeg emberrel találkozott, s kitért annak útjából. Mások e helyet Tündérek Fordulójának nevezik.
A Betelgeuse 2001. július-augusztusi számában megjelent cikk másodközlése
