A Kepler-űrtávcső immár messze nem csak az exobolygókat kutatja: idén tavasszal a Neptunusz és holdjainak táncát is végigkövette.
A Kepler-űrtávcső eredetileg egyetlen célra épült: a Földhöz hasonló exobolygók gyakoriságának megmérésére. A második lendkerék meghibásodása után egy darabig úgy tűnt, hogy az űrtávcső már sohasem lesz képes felérni egykori önmagához. A K2 küldetés azonban egyre inkább bizonyítja, hogy sikerült a szükségből erényt kovácsolni, és a Kepler célműszerből egy igazán sokoldalú obszervatóriummá vált.
A K2 küldetés során az űrtávcső 2014-15 telén a Vízöntő csillagkép felé fordult, pontosan arra, amerre a Neptunusz is látszott az égen. A megfigyelések során a bolygót és holdjait is nyomon követte, 70 napon át megszakítások nélkül, amely mindeddig a leghosszabb folyamatos adatsor a külső Naprendszer valamely égitestjéről. A felvételekből pedig a NASA most közzétett egy rövid videót, bemutatva a Neptunusz útját a csillagok között.
2014. november és 2015. január között összesen 101 580 felvételt készített az űrtávcső az égboltról. A Neptunusz a 15. napon lép be a látómezőbe, miközben legnagyobb holdja, a Triton szorosan kerülgeti. A 24. napon egy másik, kisebb hold, a halvány Nereida is beúszik a képbe. Eközben számos, hozzánk közelebbi kisbolygó is átszáguld a látómezőn. A Neptunusz látszólagos oda-vissza mozgása valójában a Kepler Nap körüli mozgásából adódik: ahogy az űrtávcső halad a pályáján, a háttércsillagokhoz képest közelebb lévő bolygóra folyton változó irányból lát rá.
A Kepler számára a Neptunusz nagyon kicsi és nagyon fényes. A bolygó korongja mindössze fél pixelt töltene ki, de számos pixelre szétfolyik a képe – ez valójában hasznos, mert így meg lehet őrizni az összes beérkező fényt róla. A nagyon pontos fényességméréssel pedig úttörő tudományos vizsgálatokra is van lehetőség: belenézni a Neptunusz belsejébe.
A gázbolygókban ugyanis a csillagokhoz és a Naphoz hasonlóan képesek hanghullámok terjedni. Globális hullámok esetén a Neptunusz teljes korongja képes nagyon kis mértékben tágulni és összemenni, és a Kepler számára mérhető fényességváltozást produkálni. A hullámok terjedése – a földi és égi (asztro)szeizmológiához hasonlóan – árulkodik az égitest belső szerkezetéről. Ilyen oszcillációkat a Jupiteren már kimutattak, de jégóriások esetében még nem volt rá példa.
De nem csak magát a bolygót lehet a Keplerrel megfigyelni. Végre kiderülhet például, hogy a rejtélyes Nereidanak mennyi a forgási periódusa, ezzel kapcsolatban ugyanis egyelőre ellentmondóak az ismereteink. De az MTA CSFK és az ELTE Gothard Obszervatórium kutatói például távoli gyűrűk keresésére is sikerrel pályáztak. A céljuk, hogy a környező csillagok fényében keressenek olyan elhalványodásokat, amelyeket eddig ismeretlen gyűrűk okozhatnak. Ezzel a kutatási tervvel pedig tovább tágíthatják K2 küldetés határait, folytatva a közeli és távoli kisbolygók megfigyelésével megkezdett munkájukat.
Forrás: NASA
