A planetáris ködöknek nevezett gázködök akkor keletkeznek, amikor a Naphoz hasonló kis tömegű csillagok életük legvégén megszabadulnak külső rétegeiktől. A ledobott burkot azért látjuk, mert a nagyon forró központi égitest – az egykori csillagmag – ultraibolya sugárzása fénylésre készteti a köd anyagát. A planetáris ködök rövid életű képződmények, mivel a gázledobódás és fénylés korszaka nagyságrendileg tízezer év hosszúságú, ami csak egy röpke pillanat a csillag nagyjából 10 milliárd éves életéhez mérten. Ezután a köd szétoszlik az intersztelláris térben. A planetáris ködök csak nevükben kapcsolódnak a bolygókhoz: az első képviselők a 18. századi felfedezésükkor a kis távcsövekben halvány bolygókorongokra emlékeztettek.
Bár a planetáris ködök mindössze néhány tízezer évig léteznek, számunkra még ez a csillagászati léptékben rendkívül rövid időtartam is nagyon hosszú, így egyedi objektumok fejlődését nem nagyon tudjuk nyomon követni. A Hubble Űrteleszkóp négy, különböző korú objektumról készült felvételén azonban jól demonstrálható a planetáris ködök tér- és időbeli fejlődése, hasonlóan ahhoz, mint amikor az ember születéstől a halálig tartó életútját úgy mutatják be, hogy különböző korú egyedeket állítanak egymás mellé, a csecsemőtől az aggastyánig.
A Hubble Űrteleszkóp felvétele négy különböző korú planetáris ködről.
(NASA, ESA, and The Hubble Heritage Team [STScI/AURA])
Képünkön balra fent a He 2-47 egy fiatal, kis méretű planetáris köd, sugárzásáért főleg a hideg nitrogén felelős (a képeken a vörös szín jelöli a nitrogén, zöld a hidrogén, míg a kék az oxigén fénykibocsátása által uralt területeket). Néhány ezer év elteltével a burok kitágul, hígul, a köd nagyobb lesz, így a nagyenergiájú ultraibolya sugárzás a csillagtól távolabbi részeket is képes gerjeszteni. Ekkor a központi régiókban már a hidrogén és az oxigén sugárzása dominál, ahogyan ez az NGC 5315 esetében jól látszik (jobbra fent). Az idősebb és nagyobb ködökben, mint az IC 4593 és az NGC 5307 (alul), ez a terület már jóval nagyobb, szinte az egész ködre kiterjed, de csomókban még megfigyelhető a nitrogén sugárzása is.
A bemutatott négy planetáris köd természetesen mind a Tejútrendszerben található, távolságuk is nagyjából megegyezik, körülbelül 7000 fényév. A felvételek 2007 februárjában készültek a WFPC2 (Wide Field Planetary Camera 2) műszerrel. A fenti képeken kívül érdemes a HST más planetáris ködökről készített képeit is tanulmányozni, ugyanis jól látható rajtuk, hogy a ködök alakja mennyire különböző lehet. Az esztétikai élményen túl ez a formagazdagság a burkot ledobó csillag halála körül zajló folyamatok bonyolult, összetett voltát is jól jelzi.
A déli Hajógerinc (Carina) csillagképben található He 2-47 alakja a hat gázlebeny miatt egy tengeri csillagra emlékeztet. Az érdekes forma azt jelenti, hogy a központi csillag legalább három alkalommal dobott le anyagot magáról különböző irányokban, mindegyik esetben egy-egy lebenypár formájában.
Az NGC 5315 inkább egy X-re hasonlít, ami két, egymásra nagyjából merőleges kitörési és anyagledobási eseményre utal. Az NGC 5315 a déli Körző (Circinus) csillagképben található.
A szintén a déli Kentaur (Centaurus) csillagképben megfigyelhető NGC 5307 spirális mintázatot mutat, amit a haldokló csillag "imbolygása" okozhatott, miközben ledobta a burkot magáról. Ennek pontos magyarázata nem ismert, bár sokan egy közeli kísérőcsillag gravitációs hatását tételezik fel.
Forrás: STScI-2007-33 NR, 2007.09.11.