Tavaly októberben indult útjára a PIszkéstető Supernova and Trojan Asteroid
(PISTA) Survey, amely elsősorban távoli kisbolygók felfedezését tűzte célul, ám a Naprendszer objektumai mellett a felvételeken megjelenő minden változást igyekeznek figyelemmel kísérni a program résztvevői. Ennek eredménye volt a 2010. október 30-án felfedezett SN 2010jk jelű szupernóva, melyet most egy újabb követett.
A szupernóvák az életük végén járó nagytömegű csillagokból, vagy szoros
fehér törpe-csillag párosokból fejlődnek ki, és az ismert világegyetem
legnagyobb energiájú robbanásai közé tartoznak. A felrobbanó csillag
fényessége néhány hétig vetekszik az őt befogadó, és több százmilliárd
"normális" csillagot tartalmazó galaxis teljes fényével. De előbb vagy
utóbb mindegyik elhalványodik, és örökre eltűnik a szemünk elől. Egy
szupernóva villanás mindig egyedi, csak egyszer lejátszódó folyamat. Ám
amíg látszik, fényében rengeteg információt hordoz magáról, és
legfőképpen az őket befogadó galaxis távolságáról.
Az MTA Lendület programjának keretében
a nyári hónapokban új CCD-kamerát szereltek fel a Piszkéstetői
Csillagvizsgáló 60 cm-es Schmidt-teleszkópjára. Az új képrögzítő eszköz a
korábbi kameránál tízszer nagyobb területet, nagyjából 1 négyzetfokot (négy teleholdnyi területet) lát az égből, ami minőségi
ugrást jelent a megfigyelésekben. Egyetlen felvételen több tízezer csillagot és sok ezer galaxist lehet rögzíteni, míg az ekliptika közelében készített képeken száznál is több kisbolygó hagy nyomot. A PISTA Survey során az égbolt 12 területét jelölték ki a kutatók, melyek három csoportba osztva egyenletesen oszlanak el az égbolton. Így az év bármely szakában legalább nyolc területet lehet nyomon követni, melyeket havonta legalább egy, ideális esetben 2-3 alkalommal igyekeznek észlelni.
A Piszkéstetői Obszervatórium 60/90/180 cm-es Schmidt-teleszkópja, mellyel eddig 49 szupernóvát, öt üstököst és két földközeli kisbolygót fedeztek fel. (Rácz Miklós felvétele)
Egy ilyen alkalom jött el január 30-án éjszaka, amikor sötétedés után a Pisces csillagképben látszó, elsőként kijelölt négy területet sikerült fotografálni. Az itt lévő 1-es és 2-es területek határán tűnt fel a tavaly felfedezett szupernóva, és most is ez a terület került reflektorfénybe. A 15 darab 150 másodperces felvételből készített 37,5 perces összegképeket másnap éjjel vizsgálta át Kuli Zoltán, összehasonlítva őket a január elején készült képekkel. Az 1-es területen nem történt változás, a 2-es képen azonban feltűnt egy halvány égitest, amely az előző felvételek óta mintegy duplájára növelte fényességét. A képeket jobban megnézve látszott, hogy egy kiterjedt forrásról, minden bizonnyal egy távoli galaxisról van szó, és az is egyértelmű volt, hogy a felfényesedés a korábban látszó égitest középpontjától kicsit keletre történt. Mintha a galaxis külső régióiban felvillant volna valami…
A Kuli Zoltán és Sárneczky Krisztián által felfedezett SN 2011ab jelű szupernóva feltűnése. Az animáció a január 4-én, 30-án és február 1-jén készült felvételek alapján készült, a szupernóva a kép közepén látszó halvány galaxisban jelenik meg.
A jelöltek ellenőrzésére használt Sloan Digital Sky Survey jobb felbontású képein egyértelműen látszott, hogy egy elnyúlt, nagyjából az éle felől látszó, r=20,6 magnitúdós spirálgalaxisról van szó, melynek magjától 0,6 ívmásodpercre keletre tűnt fel a 19,7 magnitúdósnak mutatkozó pontforrás. Sajnos mire az alapvető ellenőrzések megtörténtek, a terület már olyan alacsonyan járt, hogy nem lehetett észlelni a Schmidt-teleszkóppal. Egy napnyi gyötrelmes várakozás következett, hogy megerősítésre kerüljön a pontforrás létezése, hiszen enélkül nem lehet továbblépni a felfedezés igazolásában. Mivel azon a héten zsinórban hét éjszaka volt derült a Mátrában, február 1-jén este gond nélkül sikerült megerősíteni a pontforrás létezését, amely a két nap alatt ismét megduplázta fényességét, ezúttal már 19,3 magnitúdós volt. Tavaly ennyi elég lett volna ahhoz, hogy hivatalosan is elismerjék a felfedezést, 2011. január 1-jétől azonban a Nemzetközi Csillagászati Unió csak a spektroszkópiai megfigyelésekkel is alátámasztott tranziens jelenségeket ismeri el szupernóvaként.
Akárcsak tavaly, most is Vinkó József, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa sietett a felfedezők segítségére, aki a Texasi Egyetem csillagászaival ápolt szakmai kapcsolatok révén hozzáfér a világ egyik legnagyobb távcsövéhez, a texasi McDonald Obszervatóriumban felállított 9,2 méteres Hobby-Eberly Telescope-hoz. Az ottani kutatókkal folytatott egyeztetés és a megfelelő háttéranyag elkészítése után a legmagasabb prioritással került az észlelési programba a lehetséges szupernóva. Csakhogy ezekben a napokban az Egyesült Államokban az elmúlt évtizedek legnagyobb hóvihara dúlt, amely elérte a déli államokat is, a havazás és a rendkívüli hideg pedig napokig akadályozta az észlelést. Ráadásul a csak azimutális irányban mozgatható távcső nem látja a teljes égboltot, az esti égen látszó terület pedig már azon a határon volt, melyet már nem lehet elérni.
A Hobby-Eberly Telscope főtükre 91 darab hatszögletű szegmensből áll, melyek fénygyűjtő képessége megfelel egy 9,2 méteres, hagyományos távcsőtükör fénygyűjtő képességének. Itt még építés alatt látjuk a távcsövet. (Thomas A. Sebdint felvétele)
Több nap várakozás után, amikor szinte már lemondtunk az újabb magyar felfedezésű szupernóváról, az utolsó utáni pillanatban mégis sikerült felvenni az égitest spektrumát. A február 6-án elkészült színképben szépen látszanak a hidrogén széles emissziós vonalai, melyek egy kék kontinuumra ülnek rá. Ezt egy forró, gyorsan táguló, hidrogénben gazdag felhő okozza, amely a II-es típusú szupernóvák fő jellemzője. Ezek alapján egy 8-10 naptömegű óriáscsillag halálának lehetünk szemtanúi, amely egy z=0,075-ös vöröseltolódású (kb. 22 ezer km/s-mal távolodó), 1 milliárd fényév távolságban lévő galaxisban történt.
Az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézetében 1964 és 1995 között folytatott szupernóva keresési programnak köszönhetően hazánk három évtizeden át szupernóva-nagyhatalomnak
számított. A Schmidt-teleszkóppal 47 szupernóvát fedeztek fel
az égbolt különböző, zömében fényes galaxisaiban. Az utolsót 1995-ben
találták, a fotólemezek nyugdíjazásával a program is befejeződött,
hiszen a sokkal kisebb látómezejű CCD-kamerával már nem érte meg folytatni ezt a
kutatási területet. Az új, modern CCD-kamera azonban ismét utat nyitott a
szupernóvák felfedezése felé, így reményeink szerint hamarosan meglesz az 50. piszkés-tetői szupernóva is.
