A csillagászok mindig különös izgalommal vizsgálják az égbolton átmenetileg megjelenő csillagszerű fényforrásokat, melyek általában – akár egyszeri, akár ismétlődő eseményről van szó – számos új információval szolgálnak a tudósok számára. Éppen ezért az ilyen időszakos (tranziens) események keresését és nyomon követését ma már kiterjedt észlelőhálózatok végzik, sokszor teljesen automatizált robotteleszkópokkal.
A kaliforniai Lick Obszervatórium szupernóva-kereső csoportja 2006 januárjában jelentette be egy új tranziens esemény felfedezését a mintegy 50 millió fényévre lévő, S0 típusú galaxis, az M85 peremvidékén. Az objektum – mely az M85 OT2006-1 elnevezést kapta – már az első képek alapján különlegesnek tűnt: fényessége túl kicsi volt ahhoz, hogy Ia típusú szupernóva legyen, ugyanakkor túl nagy volt egy közönséges nóvához képest. A fényes "jövevény" eredetének és tulajdonságainak vizsgálatához ezért további részletes megfigyelésekre volt szükség.
Az objektum fokozatosan halványodó fényességét a Palomar Obszervatórium 1,5 m-es automata távcsövével mérték, míg a Palomar-hegyi 5 m-es és a 10 m-es Keck I távcsővel spektroszkópiai megfigyelések is készültek. A fénygörbe alakja és lefutása további bizonyítékként szolgált arra, hogy ezúttal valami különleges csemege akadt a csillagászok horgára: a görbe leszálló ágán lévő fényállandósulás, az ún. "platós" szakasz hossza kb. 70 nap, ami sem az Ia típusú szupernóvákra, sem a fényes kék változócsillagok (Luminous Blue Variables, LBV) kitöréseire nem jellemző. Utóbbi esetet archív felvételek vizsgálatával is sikerült kizárni. A Hubble Űrtávcső, a Spitzer infravörös űrtávcső és a Chandra röntgentávcső korábbi képeit átnézve sehol sem találtak fényes csillagot a kérdéses területen, pedig ezek a kék óriások a legfényesebb csillagok közé tartoznak, ezért az objektumnak a régebbi felvételeken is látszania kellett volna.
A felfénylés környezete a Keck I távcső felvételén, 2006. február 3-án, rajta a tranziens fényforrással (a); ugyanez a terület a Hubble Űrtávcső egy három évvel korábbi felvételén (b), valamint ez utóbbi kép kinagyított részlete a felfényesedés közvetlen környezetéről (c) – utóbbi kettőn a feltételezett szülőcsillagnak nyoma sincs.
Ráadásul az LBV-k főként fiatal, csillagkeletkezési területek közelében találhatóak (lévén, hogy ezek a csillagok nagy tömegük folytán maguk is csak pár száz millió évet élnek), de ilyen régiókat nem találtak a felfénylés közelében. Ez nem csak azt zárja ki, hogy egy fényes kék óriáscsillag kitöréséről lenne szó, hanem azt is, hogy esetleg egy II-es típusú szupernóva-robbanás (egy szintén fiatal, nagy tömegű csillag hatalmas energiakibocsátással járó összeomlása) állna a háttérben. Ennek megfelelően az M85 OT2006-1 a csillagászatban ismert fő robbanástípusok egyikébe sem volt besorolható.
Az M85 galaxist többnyire idős, Napunkhoz hasonló csillagok alkotják, így az ilyen égitestek körében lejátszódó események között kell keresnünk a megoldást. Régóta ismert elméleti eredmény, hogy elegendően hosszú idő (több milliárd év) után az egymáshoz nagyon közel keringő kettőscsillagok összeolvadnak, s elképzelhető, hogy pontosan ez játszódott le az M85-ben is. S. R. Kulkarni (Caltech) és munkatársai szerint az OT2006-1 nagyon hasonlít a Tejútrendszerben feltűnt V838 Monocerotis, valamint a szomszédos Andromeda-galaxisban talált M31 RV jelzésű csillagrobbanásokhoz, melyek szintén a nóvák és szupernóvák közé eső, erősen vörös színű átmeneti objektumok voltak, hasonlóan tisztázatlan fizikai háttérrel.
A három különleges, ám egymással összevethető jelenség alapján Kulkarniék egy új csoport, a "fényes vörös nóvák" osztályának létrehozását javasolta. Reményeik szerint a közeljövőben több hasonló objektumot is sikerül találni, amivel fontos lépést lehet tenni a rejtélyes égitestek természetének tisztázása felé.
Forrás: Kulkarni és mtsai, Nature, 2007.05.24.
