A gammavillanásokon belül két csoportot különítenek el napjainkban: a hosszabb lefolyású eseményeket, amelyek valószínűleg nagytömegű csillagok felrobbanásához kapcsolódnak, és a rövidebb felfényléseket, utóbbiak feltehetőleg neutroncsillagok ütközésekor keletkeznek. A GRB 050509b jelű, rendkívül rövid és igen energikus gammavillanást a SWIFT műhold örökítette meg 2005. május 9-én. A gammavillanás híre futótűzként terjedt, és sok obszervatóriumból készült sikeres észlelés a jelenségről, többek között a röntgentartományban mutatkozó utófénylést is sikerült elcsípni. A robbanás irányát közel 9” pontossággal sikerült meghatároznia, ami egymagában is komoly teljesítmény. A kérdéses pozíció nem esett messze egy fényes, közeli elliptikus galaxis helyzetétől, utóbbi távolsága a Keck II teleszkóp mérései alapján becsült vöröseltolódás alapján 2,7 milliárd fényév körüli.
A villanás iránya, az elliptikus galaxis (jobbra) és a kék távolabbi galaxisok pozíciói (balra) (Keck Imaging Team, Bloom et al.)
Amennyiben az esemény nem véletlenül esett az elliptikus galaxis irányába, azaz a csillagvárosban történt a robbanás, az kedvez a keletkezéssel kapcsolatos, fent említett teóriának. Az elliptikus csillagvárosok idős objektumok, új csillagok alig keletkeznek bennük. Utóbbi miatt legfeljebb kettős rendszerekben bekövetkező Ia típusú szupernova-robbanások várhatók itt, de az óriástömegű csillagok élete végén várható energikusabb események nem jellemzőek náluk. Ugyanakkor a sok idős égitest között lehetnek neutroncsillagok is, amelyek ütközésükkor összeolvadva gammavillanást okozhatnak. A kérdéses irányban néhány távoli kék galaxis is mutatkozott, de a jelenséget tanulmányozó Joshua Bloom (University of California, Berkeley) és kollégáinak becslése alapján lényegesen valószínűbb, hogy az elliptikus peremvidékén történt a jelenséget kiváltó esemény. A megfigyelés persze csak egy és nem is erős érv a neutroncsillag összeolvadások és a gammavillanások összekapcsolására, de fontos megfigyelés, amelyet remélhetőleg több hasonló követ majd a jövőben.
A neutroncsillagok összeolvadásakor olyan extrém körülmények lépnek fel, amelyek kitűnõen használhatók mai fizikai elméleteink tesztelésére. Russell Hulse és Joseph Taylor a rövid gammavillanásokat feltehetõleg kiváltó neutroncsillag ütközések és a páros neutroncsillagok viselkedésnek szakértõi. 1993-ban a pulzárok (periódiikus rádiósugárzást kibocsátó neutroncsillagok) pulzusainak vizsgálatata alapján tett felfedezésükért kaptak Nobel-díjat 1974-ben. Utóbbi keretében kimutatták a Tejútrendszer egyik kettõs neutroncsillagáról, hogy az általános relativitáselmélet elõrejelzésének megfelelõen lassan csökken egymástól mért keringési távolságuk. A rendszer ugyanis gravitációs hullámok kisugárzása keretében energiát veszít – azaz munkájuk közvetett módon utalt a gravitációs hullámok létezésére.
Forrás: Berkeley News 2005.05.31.
