A bolygónk légkörébe belépő, kb. 10 cm-nél kisebb testek nem érik el
a felszínt, hanem még magasan elizzanak. A nagyobb testeknek néha
egy-egy töredéke eléri a felszínt, utóbbiaknál eredeti tömegük 1-25%-a
hullik le meteoritok formájában. Természetesen a 100 méter körüli
testeket többnyire nem képes a légkör eléggé lefékezni, és földfelszíni
becsapódás folyamán semmisülnek meg.
A magasan elizzó
testek anyagának további útja azonban pontosan nem ismert, csak
feltételezések vannak azt illetően, miként vándorolnak a meteorikus
test megsemmisülésekor keletkezett szemcsék. Elméleti megfontolások
alapján az elizzó tömeg nanométeres méretű szemcsékbe tapadhat össze,
és ebben a formában igen lassan ülepszik a felszín felé. Az események
rekonstruálása azért nehéz, mert eddig egyetlen alkalommal sem sikerült
közvetlenül megfigyelni egy meteorikus testből keletkező, füstszemcse
finomságú magaslégköri anyagot. A világító felhők, valamint a
vizuálisan és fotografikusan rögzített meteornyomok magasszintű lebegő
anyagra utalnak, de utóbbi szerkezete, szemcsemérete kérdéses volt.
2004.
szeptember 4-én az Egyesült Államok műholdas katonai védelmi rendszere
12:07 UT-kor egy fényes meteor felvillanását rögzítette. A megsemmisült
meteorikus test nyomát, az útja mentén keletkezett felhevült
zónát, 56 és 18 km közötti magasságban közel egy órán keresztül
sikerült követni az az infravörös tartományban. A repülés közben 32 és
25 km-es magasságban egy-egy szétdarabolódási eseményre került sor,
amely keretében a testről sok szemcse vált le. A modellek alapján
106 kg körüli lehetett a megsemmisült test eredeti tömege,
és a jelenség lezajlása alatt néhány kilotonna TNT robbanásával
egyenértékű energia szabadult fel. A légkörünkbe tehát egy kb. 7-10
méter átmérőjű test lépett be. Mindezek mellett öt földfelszíni
állomáson rögzítették az eseményhez kapcsolódó hanghatást, legmesszebb
mintegy 13 ezer km-re a robbanás felszínre levetített pontjától.
Egy mikrometeorit (NASA nyomán)
Közel
7,5 órával az esemény után, egy földi lidar berendezéssel sikerült a
felső sztratoszférában a sokat keresett szemcsék nyomára akadni.
(A lidar egy olyan optikai radarnak tekinthető, amely lézersugarat
bocsát ki, és annak visszaverődését érzékeli.) A szemcsefelhőben
240 K-es hőmérséklet volt, ez mintegy 55 K-el magasabb annál, ami az
adott magasságban jellemző. A becslések alapján ez a felhő a
korábban említett két darabolódási esemény közül a magasabb
alkalmával történt robbanásnak az eredménye. Ekkor keletkeztek
azok az apró szemcsék, amelyek lefelé hullva a felhőt létrehozták.
Amennyiben
a most megfigyelt jelenség általános, a korábbi feltételezésekkel
szemben nagyobb töredékek keletkeznek a meteorikus testek
megsemmisülésével. Ennek a 7-10 méteres objektumnak az elizzásakor
sok mikrométeres szemcse jött létre. Eszerint a nagy meteorikus testek
megsemmisülése fontos, feltehetőleg domináns forrása a földfelszínre
hulló mikrométeres szemcséknek. Az ilyen szemcsék jellegzetesen néhány
hét, néhány hónap alatt ülepednek ki az atmoszférából. Kondenzációs
magokat alkotva kulcsszerepet játszanak a légköri kicsapódási
folyamatokban, ezen keresztül pedig az éghajlat alakulását is
befolyásolják.
Forrás: Nature 2005.08.25
