A Chilében zajló csillagpulzációs konferencia résztvevőiként több magyar kutatónak lehetősége nyílt meglátogatni az 5000 méter magasan üzemelő ALMA rádiótávcső-hálózatot. Vagy legalábbis majdnem meglátogatni.
A Chajnantor-fennsíkon található ALMA (Atacama Large Millimeter/submillimeter Array) a modern csillagászat egyik nagy vívmánya. A 66 rádióantennából álló hálózat a hideg Univerzumot kutatja, olyan hullámhosszakon, amelyet a légkörben található vízgőz a legtöbb helyen elnyel, mielőtt a műszereinkig érne. De nem így az 5000 méter feletti, a világ egyik legszárazabb helyén.
Ugyanakkor a körülmények, amelyek a megfigyeléseket lehetővé teszik, az emberek számára meglehetősen ellenséges környezetté teszik a Chajnantor-fennsíkot. Éppen ezért az ALMA nem látogatható az átlagember számára. Kutatók ugyanakkor felmehetnek, feltéve, hogy átmennek az intézmény meglehetősen szigorú egészségügyi követelményein. A San Pedro de Atacamában zajló csillagpulzációs konferencia résztvevőiként szintén lehetőséget kaptunk, hogy felmenjünk a fennsíkra. Az ALMA működtetéséért felelős Operations Support Facility-ben, 2900 méteren zajló vizsgálatok után a jelentkezők kb. negyede kiesett, a többiek pedig indulhattak fel 5000 méterre. Jelen sorok írója a két turnus közül a délutáni túrán vehetett részt.
A fennsíkra közel egy órányi utazás után értünk fel, és a személyes oxigénpalackok kiosztása után indulhattunk is a helyszíni irányítóközpontba. Itt megmutatták nekünk a nagyteljesítményű számítógépeket és hálózati eszközöket, amelyek feldolgozzák a 66 rádióantennából érkező nyers jeleket. Ebben az épületben található a Föld legmagasabban lévő szuperszámítógépe, amelynek a hűtését, hiába van egy, emberek és állatok számára szinte megközelíthetetlen helyen, azért betonfal és szögesdrót őrzi.
Ahogy kezdtünk alkalmazkodni a nagy magassághoz (nagyon lassú mozdulatok, néhány percenként szippantás az oxigénből, az épületben talált keksz elfogyasztása), visszaindultunk a buszhoz, hogy átvigyen minket az antennahálózat néhány száz méterre lévő középpontjához.
Ekkor ütött be a mennykő, a busz elhalálozó kuplungjának és/vagy váltójának képében.
Némi eredménytelen küzdelem után letereltek minket a buszról, vissza az épületbe. És itt jött a következő rossz hír: a biztonsági előírások értelmében a látogatók gyalog nem tehetik meg az utat az antennákig. Egyesek teljesen felháborodtak, míg mások inkább az oxigénpalackjukat lötyögtették, azon gondolkodva, hogy vajon mennyi időbe telhet, amíg kerül újabb jármű, ami levisz minket.
Ekkor még kiengedtek minket az épületen kívülre, hogy onnan fotózhassunk. De ahogy egyre több csillagász kezdett el az antennák felé óvakodni, eltökélve, hogy közelebb jussanak, újra betereltek minket az épületbe. Ekkor már egyértelműnek tűnt, hogy a Chajnantor-fennsíkra ugyan feljutottunk, de rádióantennákat nem fogunk fogdosni.
Hamarosan befutott egy kisbusz és még néhány autó, amelyekkel visszajuthattunk a sűrűbb levegőjű mélységekbe. Mivel már így is több, mint egy órát töltöttünk a fennsíkon, túllépve a látogatásra fenntartott időkeretet, már nem volt mód arra, hogy újonnan szerzett mobilitásunkat az antennák meglátogatására használjuk. Bepattantunk a kocsikba (lassú mozdulatokkal), és vittek is minket lefelé.
Az OSF-hez leérve újabb logisztikai problémák merültek fel, ugyanis rendes busz híján San Pedro de Atacamától még mindig 33 km (vízszintesen) és 0,5 km (függőlegesen) távolság választott el minket. Amíg a helyiek a megoldást szervezték a csillagászok a szokatlanul látványos naplemente megtekintésével vigasztalódtak. Néhány további kisbusz beiktatásával aztán épségben visszaértünk San Pedro de Atacamába, hogy másnap folytatódhasson a konferencia.
