Fényi Gyula esetében a kultúrtörténeti vizsgálódás különösképpen
indokoltnak tűnik. A kiegyezés utáni Magyarországon, a gazdasági és
kulturális fejlődés részeként és következményeként a magyar szellemi
életben is jelentős változások történtek. Így csökkent a magyar kultúra
egyoldalú humán orientáltsága, s egyre nagyobb hangsúly tevődött a
műszaki tudományokra és a természettudományra. Mindennek talán
legszembetűnőbb jele a Budapesti Műegyetem megalapítása volt, amely
hamarosan Európa egyik rangos felsőfokú intézményévé vált. Ez a
dinamikus fejlődés azonban elsősorban Budapestre koncentrálódott, s ha
a századforduló Magyarországának szellemi életére utalunk, akkor – az
előbb említettek miatt joggal – főképpen Budapestre gondolunk. A
kiegyezés utáni fejlődés e sajátossága következtében már ekkor, a
Trianon előtti Magyarországon kialakult az ország egyoldalú
Budapest-központúsága, s különösen így volt ez a természettudományok és
a műszaki tudományok területén.
Ezt a sajátosságot figyelembe véve
Fényi Gyula munkássága különös kontrasztként tűnik elénk. Hiszen Fényi
egy közepes méretű, lehanyatlóban lévő vidéki mezővárosban, Kalocsában
tevékenykedett és itt érte el az egyetemes csillagászattörténet
szempontjából jelentős eredményeit. E kontraszt még élesebbé válik, ha
figyelembe vesszük, hogy Kalocsa még az olyan Budapesttel szemben
háttérbe szoruló, de mégis egyetemi-főiskolai, tudományos múlttal bíró
városokhoz képest is igen szerény szellemi hagyományokkal rendelkezett
mint Pozsony, Nagyszombat, Debrecen vagy Kolozsvár.
Ám Fényi
munkássága más szempontból is sajátos színfoltot jelent a századforduló
magyar szellemi életében. Bármennyire ellentmondásos volt a kiegyezés
utáni magyar kapitalizácó, Budapest fejlődése szükségképpen a feudális
struktúrák meggyengülésével, széttöredezésével, az egyházak és a vallás
háttérbeszorulásával járt, s ennek következtében a századforduló
Budapestjét az anti-feudális értelemben vett haladó, szabadelvű
szellemiség jellemezte. Általánosan elfogadott, hogy az akkori
Magyarország szellemi teljesítményei ebben a haladó, liberális
környezetben születtek meg, s ez még akkor is igaz, ha a politikai
konzervativizmus szükségképpen jelen volt. Gondoljunk pl. csak arra,
hogy Ady Endre konzervatív ellenpólusa, gróf Tisza István a Szabadelvű
Párt vezető politikusa volt. Így Fényi Gyula munkássága vidékiségén túl
azért is figyelmet érdemel, mert kifejezetten konzervatív-vallásos
intézményi és szellemi környezetben, e környezet által meghatározottan
tevékenykedett, s vált a korszak egyik kiemelkedő magyar
természettudósává.
Azt a tényt, hogy Fényi a századforduló
Magyarországán, egy lehanyatlóban lévő vidéki mezővárosban konzervatív
intézményi-szellemi föltételek között tudománytörténetileg jelentős
természettudományos eredményeket ért el – akkor, amikor az alapvetően
haladó-liberális szellemiségű Budapest már egyoldalúan az ország
szellemi és kulturális centrumává vált – a következőkben röviden a „Fényi-jelenség”-nek fogom nevezni. [4]
II. Az előadás tárgya
Előadásomban
azt a kérdést vizsgálom, hogy mi tette lehetővé a „Fényi-jelenség”-et”.
Kicsit sarkosabb megfogalmazásban, s tekintetve véve azt, hogy a
dinamikus fejlődés ellenére Budapest és Magyarország mégiscsak mind
tudományos mind szellemi szempontból az európai centrum peremén maradt,
e kérdést a következőképpen is megfogalmazhatjuk: mi tette
lehetővé, hogy Fényi a „periféria perifériáján”, konzervatív-feudális
szellemi és intézményi feltételek között az egyetemes
csillagászattörténet szempontjából jelentős természettudományos
eredményeket érjen el?
Látni fogjuk, hogy a Fényi-jelenség
két eleme közül az egyik – a konzervatív intézményi és szellemi
meghatározottság – kulcsul szolgál a másik megértéséhez, ahhoz, hogy
miképpen lehetett sikeres Fényi a „periféria perifériáján”.
Vizsgálódásunk eredménye azzal a csillagászat történetén messze
túlmutató tanulsággal szolgál, hogy szemben az általánosan uralkodó
fölfogással, egy korszakváltás során a letűnő korszak továbbélő
szellemisége és intézményei is elősegíthetik szellemi értékek és
tudományos sikerek megszületését.
Vizsgálódásom ugyanakkor nem
csupán Fényi felől, a „Fényi-jelenséget” lehetővé tévő tényezők
megismerése szempontjából érdekes. A XIX- XX. század fordulója, s a XX.
századi századelő a magyar gondolkodástörténet egyik legizgalmasabb
korszaka. A magyar kultúrában hagyományosan vezető szerepet játszó
költészetben ekkor kezdi alkotói pályafutását a fiatal Ady Endre és
a nyugatos nemzedék, s – a filozófiától idegen magyar szellem
mítoszának mintegy cáfolataként – ekkor írja első filozófiai tárgyú
műveit az irodalomtudomány és az irodalmi esszé területén már magának
elismerést szerző Palágyi Menyhért, az első nemzetközileg is
respektált magyar filozófus. A társadalomtudományok területén ekkor
bontogatja szárnyait az a generáció, amely oly neves gondolkodókat
adott a világnak, mint Polányi Károly, Hauser Arnold, Mannheim Károly (s
természetesen a későbbi kommunista fordulata miatt mára
szalonképtelenné vált és hívei által is elhallgatott, de kétségtelenül
említésre méltó filozófus, Lukács György). S ekkortájt, itt kezdi pályafutását a később Nobel-díjat kapott neves kémikus, Hevesi György,
s itt ismerkednek meg a természettudományokkal s kapják meg egész
életükre szóló indíttatásukat azok a fiatalemberek, akik később a
század neves fizikusaiként válnak világszerte ismertté, így Wigner Jenő, Szilárd Leó, Neumann János, Gábor Dénes, Teller Ede …
A
természettudós-csillagász, Fényi tudományos teljesítménye ugyancsak
ezen időszakhoz (a XIX. század végéhez és az ezt követő
századfordulóhoz) kapcsolódik. Ezért, ha a „Fényi-jelenség” kifejezés
bevezetésével egyik oldalról arra utaltunk, hogy Fényi munkássága több
vonatkozásban is sajátos kontrasztként tűnik elénk korának
szellemi-kulturális hátteréhez képest, akkor másik oldalról Fényi
munkássága, s a „Fényi–jelenség” integráns része is e korszak magyar
szellemi életének. Ezen korszak magyar gondolkodás- és
kultúrtörténetével foglalkozó egyetlen munka sem lehet teljes anélkül,
hogy ne vetne legalább egy rövid pillantást Fényire – még akkor is, ha
nem kifejezetten a természettudomány áll középpontjában. Hiszen Fényi
tudományos munkássága és a Fényi-jelenség – Fényi „vidékisége” és
jezsuita volta – a magyar természettudomány történetének részeként
egyúttal a magyar szellem, a magyar kultúra történetének is figyelmet
érdemlő mozzanata.
Bár magát a Fényi-jelenséget a XIX. század
végi, Budapest-centrikusággal jellemzett magyar gondolkodás- és
kultúrtörténet összefüggésében definiáltuk, Fényi munkássága
gondolkodástörténetileg egyúttal ennél egyetemesebb kontextusba is
ágyazódik. A francia fölvilágosodás óta makacsul meghonosodott az a
hit, hogy a vallás, az egyház, egyik oldalról, s a természettudomány és
a természettudományos kutatás intézményei, a másik oldalról, szemben
állnak egymással, s a vallásos kutatók is mintegy csupán a vallásos
meggyőződésüket háttérbe szorítva lehetnek eredményesek a
természettudományokban. Ez a mítosz a XIX. században különösen erős
volt, de ma is makacsul tovább él, s jelen van olyan nagy
népszerűségnek örvendő természettudományos ismeretterjesztő művekben
is, mint pl. Dawkins „A vak órásmester” című könyvében [5], vagy Stephen Hawking „Az idő rövid története” című
bestsellerében. [6] Anélkül, hogy egy adott időpont hivatalos vallásos
doktrínája és az új fölfedezések (Galilei, Darwin, stb.) közötti
konfliktusok megtörténtét tagadnunk kellene, könnyű belátni, hogy ez az
általánosan elterjedt hit hamis, s a természettudomány és a vallás
ellentéte nemcsak hogy nem szükségszerű, de nem is alapvető. A
közfelfogásban tévesen ugyancsak a természettudományos haladással
szembenállónak tekintett jezsuita rendhez tartozó, mélyen vallásos
Fényi tudományos tevékenysége, eredményei élő és hatásos cáfolatát adja
e hamis mítosznak.
Végül – tekintettel az alapvetően
természettudományos műveltségű hallgatóságra – hangsúlyozni szeretném
azt a fontos módszertani mozzanatot, hogy a szigorú ok-oksági
természettudományos gondolkodással szemben a kultúrtörténeti
vizsgálódások csak ritkán lelhetnek szigorú oksági
meghatározottságokra, s azok emellett sem érvelhetnek a
természettudományok módjára. Jelen esetben pedig ilyeneket nem is
keresek: célom azoknak a gondolkodás- és kultúrtörténeti összetevőknek
a megmutatása, melyek lehetővé tették a Fényi-jelenséget.
Ezek bemutatásával, illetve az ezekre való utalással semmiképpen sem
szeretném azt állítani, hogy ezek Fényi sikeres tudományos
munkásságának okai volnának, vagy önmagukban magyarázatul
szolgálhatnának Fényi tudományos elhivatottságára, munkamódszerére és
eredményeire. [7]
III. A Fényi- jelenség kulturális, intézményi és gondolkodástörténeti háttere.
A Fényi-jelenséget lehetővé tévő gondolkodástörténeti-kulturális mozzanatokat jellegük szerint három nagy csoportba sorolhatók:
1. A pénzügyi-kulturális háttér
2. Az intézményi háttér
3. A gondolkodástörténeti- tudományos háttér
A következőkben – az adott keretek korlátozottsága miatt – csupán röviden fogom ismertetni e tényezőket.
1. A pénzügyi-kulturális háttér: a reformkori hagyományokat továbbfolytató magyar nemesi tudománypártolás
A
pénzügyi és kulturális háttér egymáshoz kapcsolása első pillanatra
talán furcsának tűnhet, hiszen a pénz és a kultúra világa gyakran
ellentétként viszonyul egymáshoz. A jelen esetben azonban e kettő
összefonódik, hiszen a kalocsai csillagvizsgáló megalapításának ötlete
Haynald Lajos (1816-1891) bíboros érsektől származott, s az alapítás
pénzügyi hátterét, valamint a csillagvizsgáló későbbi működésének
pénzügyi fedezetét is Haynald érsek biztosította. Haynald érsek széles
látókörű, természettudományosan képzett főnemes volt, aki
tudománypártolói tevékenységével az elsősorban Széchenyi István nevével
fémjelzett reformkori nemesi hagyományt, mint kulturális tradíciót
folytatta tovább. Ez a fajta hagyomány a magyar nemesség fokozatos
gazdasági és pénzügyi térvesztésével, a társadalmon belüli helyzetének
és politikai viselkedésének megváltozásával a századfordulóra
fokozatosan eltűnik, s Haynald érsekben – aki maga is kiváló botanikus
volt, s akit ezért nemcsak a közért való cselekvés politikai eszméje,
hanem a természettudományok iránti őszinte érdeklődése is vezetett
tudománypártolói tevékenységében – e tradíció egyik utolsó jeles
képviselőjét tisztelhetjük. [8]
De a reformkori nemesi
tudománypártolói tevékenység mint kulturális hagyomány jelenik meg
Konkoly Thege Miklós szerepvállalásban is, aki Haynald kérésének eleget
téve szakmai tanácsadással és közreműködésével támogatta kalocsai
csillagvizsgáló megalapítását, s aki mint saját – ógyallai –
csillagdájának alapítója és egyben gyakorló csillagász a magyar nemesi
rend másik kiváló tudománypároló személyisége volt az adott korszakban.
[9] A kalocsai csillagvizsgáló létrejöttében igen fontos és szerencsés
körülmény volt e két kiváló személyiség összetalálkozása – még akkor
is, ha a kalocsai műszerválasztás tekintetében Konkoly Thege talán nem
a legszerencsésebb módon járt el.
2. A kalocsai csillagvizsgáló intézményi-szervezeti háttere: a katolikus egyházi hierarchia és a jezsuita rend
Haynald Lajos főnemesi
rangja a katolikus egyházi hierarchián belül elfoglalt méltóságából
származott. Bár a kalocsai csillagvizsgálót magánvagyonából támogatta,
nyilvánvaló, hogy tudománypártolói tevékenysége elképzelhetetlen lett
volna a katolikus egyházi intézményrendszerben elfoglalt pozíciója
nélkül. Ennyiben a kalocsai csillagda megalapításkor közvetve, a
háttérben ott volt a katolikus egyház. E tényező pedig már érthetőbbé
teszi Kalocsa szerepét a történetben. Ha a XIX. századvégi
Magyarországon Kalocsa csupán egy vidéki – még csak egyetemi
hagyományokkal sem rendelkező –, jelentőségét egyre inkább elveszítő
mezővárosnak tűnt, az egyházi hierarchia szempontjából kitüntetett
város: érseki központ volt. Ez persze önmagában még nem tette
szükségszerűvé, hogy bármilyen értelemben is tudományos vagy szellemi
centrummá váljon. Ám az az ellentét, mely a város egyházi
kitüntetettsége s fokozatos politikai és gazdasági térvesztése között
feszült ebben az időszakban, meghatározta közérzetét, s lakossága e
térvesztést oly módon törekedett ellensúlyozni, hogy megpróbált –
Kerkai György szavaival – a „szellem és a lélek” városává válni. [10] A
város ezen közérzetéhez és törekvéshez jól illett Haynald felajánlása a
csillagvizsgáló alapítására és támogatására, mint amiképpen ugyanezen
törekvés érződik a korábbi érsek, Kunszt József (1790-1867) azon
döntésében is, mellyel a csillagvizsgálót később befogadó intézmény, a
jezsuita rend kalocsai megtelepedését támogatta és lehetővé tette. [11]
S nemcsak Kalocsa oldaláról volt meg a befogadó készség. Ha
egyik oldalról Kalocsa mint érseki város gazdasági hanyatlását a
szellem és a kultúra területén próbálta meg ellensúlyozni, másik
oldalról a jezsuita rend tradicionálisan törekedett arra, hogy a
politika, a gazdaság és a szellem virágzó központjai mellett a kevésbé
fejlődő vidékeken, a perifériákon is jelen legyen. Mindezek nyomán, ha
nem is volt szükségszerű, nem volt teljesen esetleges sem, hogy a
Magyarországra, Nagyszombatra történő 1853-as visszatértük után a
jezsuiták egyik rendházukat és iskolájukat éppen Kalocsán hozták létre
1860-ban. (XIV. Kelemen pápa francia befolyásra 1773-ban föloszlatta a rendet, s a hazánkban Oláh Miklós, esztergomi érsek támogatásával 1561-ben megjelenő jezsuitákat ennek nyomán Magyarországról is kiutasították.)
Persze
a Haynald érsek támogatásával létrehozandó csillagvizsgáló működhetett
volna minden intézménytől függetlenül, vagy a város – esetleg egy nem
jezsuita egyházi vagy világi gimnázium – kezelésében is, s az sem
zárható ki, hogy ezen esetben is jelentős tudományos eredmények
születtek volna a csillagda falai között. Ám akkor, ott Kalocsán a
jezsuita intézményhálózat adott otthont a csillagvizsgálónak, s az ezen
intézményhálózat keretében vált Európa egyik neves napkutató
obszervatóriumává. S mint a következőkben látni fogjuk,– a vallásnak és
különösen a vallási rendekben uralkodó szigorúan vallásos élet- és
szemléletmódnak tévesen tulajdonított tudományellenességgel szemben – a
jezsuita meghatározottság, s a jezsuita intézményi hálózat által
közvetített jezsuita szellemiség nem csupán nem akadályozta, hanem
kifejezetten segítette, hogy e csillagvizsgáló ne maradjon meg csupán
egy középiskolai bemutató csillagvizsgálóként, hanem Haynald érsek
törekvésének megfelelően tudományos centrummá váljék.
3. A gondolkodástörténeti-tudományos háttér: a jezsuita szellemiség és a jezsuita természettudományos tradíció
A jezsuiták rendje – legalábbis az olyan régi rendekhez képest mint a bencések vagy a ferencesek rendje – viszonylag fiatal: Loyolai Szent Ignác (1491-1556) 1540-ben
alapította. A rend azonban megalapítása után hihetetlenül gyorsan
fejlődött, s pár évtized alatt a keresztény világ legbefolyásosabb,
legaktívabb, iskolahálózatában a legkiterjedtebb, az oktatás
tekintetében a leginkább elismert rendjévé vált. A rend
iskolarendszere, erős egyházi és világi befolyása sokak csodálatát – s
persze egyúttal sokak gyűlöletét – fölkeltette. Ám a rend dinamikáját,
teljesítményét, sikereit senki sem tagadhatta. A jezsuitákkal
foglalkozó irodalom gyakran találgatja a jezsuiták sikereinek titkát, s
azt gyakran a rend szigorú belső, katonai jellegű szervezetében,
fegyelmében leli meg, mely arra vezethető vissza, hogy az alapító
Loyolai Szent Ignác korábban katona volt. Ám a jezsuita rend szigorú
szervezete csupán a fölszín. Úgy tűnik számomra, az igazi titokhoz René Fülöp-Miller került
közelebb „A jezsuiták hatalma és titka” című művében. [12] Fülöp-Miller
a jezsuiták sikereinek magyarázatát nem annyira a szervezetben, mint
inkább a jezsuita szellemiségben véli fölfedezni. A hagyományos
középkori fölfogás szerint a földi embernek Istenhez való viszonya
végső soron kívül van a személy hatókörén. Amit tehetünk, az csupán a
remény jegyében történő passzív, Isten megnyilvánulásának befogadására
fölkészülő várakozás, maga a várt esemény azonban a személy tudatos
akarata és cselekedetei szempontjából csupán esetlegesen: Isten
kiismerhetetlen akaratának függvényében következhet be, vagy maradhat
el. A jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác viszont határozottan
szakított e fölfogással, és kifejezetten hangsúlyozta, hogy az ember
Istenhez való viszonya, Isten megtalálásának lehetősége a személy
tudatos akaratán s racionális törekvésén múlik, s mindenki eljuthat
Istenhez, aki ezt értelmével tudatosan akarja, és tudatosan hajlandó
erőfeszítéseket tenni e cél érdekében. Azaz Loyolai Szent Ignác szerint
a hit értelmében vett földi boldogság nem csupán isteni kegyelem,
melynek érdekében a földi ember a várakozáson és a reményen túl semmit
sem tehet, hanem a hívő ember azt akaratlagos törekvésével, aktív
cselekedetekkel elérheti. A dolog egyedül azon múlik, hogy a személy
törekvése során célszerűen használja-e föl természetes képességeit. „Istent bármikor megtalálhatom, ha akarom” – nyilatkozott egyszer erről rendtársai előtt. [13]
Mármost
az az emberkép, mely az embert a saját sorsa és a világ fölött
befolyással bíró, saját életéért, szelleméért és erkölcséért felelős
lényként jeleníti meg, a reneszánsz és a humanizmus új s meghatározó
mozzanataként alakult ki, s mindmáig lényeges összetevője a modern
európai kultúra szellemi-erkölcsi beállítódásának. A jezsuita rend
szellemisége tehát a hittel való összhangot megőrizve, ugyanakkor a
hivő ember és Isten viszonyának újszerű fölfogásával mintegy integrálta
magába a kibontakozó újkori európai kultúra e meghatározó elemét.
E
szellemiségből logikusan következett a világ iránti fokozott
érdeklődés, hiszen az általa megkövetelt aktív életvitel a világ
ismeretét föltételezte. S e szellemiségből érthető meg a jezsuita
oktatás hatékonysága és sikere is: ha az Istenhez vezető helyes út
megmutatható, s alapvetően nem Isten kiismerhetetlen kegyelmén, hanem a
személy tudatos, akaratlagos törekvésén múlik annak meglelése, akkor
ebből szükségképpen következik a példamutatásnak, a nevelésnek
kitüntetett szerepe.
A jezsuiták új szellemiségének fontos
részét képezte a természettudományok iránti fogékonyság. Egyrészt a
rend intellektuális beállítódása miatt elkerülhetetlen volt, hogy
legkiválóbb szellemi képviselői között legyenek olyanok, akik
kifejezetten érdeklődnek az új természetfilozófiai és
természettudományos elméletek iránt. Másrészt a rend világosan
fölismerte azt is, hogy a természettudományos igazság új, minden
tekintélyt elutasító ideája alkalmas az egyházi tekintély, a Szentírás
és a hitbéli tanítás aláásására. E veszélyre azonban a jezsuiták nem a
konzervatív egyházi körökre jellemző merev tagadással reagáltak, hanem
éppen ellenkezőleg: a rend intenzíven a természettudomány felé fordult,
s az új eszmékhez és elméletekhez alkotó módon viszonyulva arra
törekedett, hogy azokat a hit és az egyház szolgálatába állítsa. [14] A
francia felvilágosodás óta elterjedt népszerű fölfogással szemben tehát
(amelyet magyar nyelvterületen pl. Száva István: „A hiúz a
Napba néz” című, Galileiről szóló népszerűsítő regénye is követ), a
jezsuiták nem voltak „peripatetikusok”. Éppen ellenkezőleg: a Loyolai
Szent Ignác által alapított, s a merev egyetemi hierarchián kívül álló Collegio Romano a
kor jelentős matematikai és fizikai fellegvárává vált, amely a
skolasztikus természettudomány legjobb hagyományait folytatva
hozzájárult az ekkora már megmerevedett, dogmatikussá váló egyetemi
arisztoteléniánus természettudomány meghaladásához – többek között
éppen a fiatal Galileire gyakorolt meghatározó szellemi befolyásával.
[15]
Vekerdi László következőképpen idézi föl a jezsuita oktatás és tudományosság ezen időszakát Így él Galilei című könyvében:
„A
jezsuiták képviselték ugyanis a kor pedagógia avangárdját. Loyola nagy
fölismerése, hogy az Egyház ügyének föllendítése elképzelhetetlen a
korszerű tudományos ismeretek elsajátítása és fölhasználása nélkül,
ekkora bőven kamatozott. A jezsuiták nevelőintézeteiben a „hét szabad
művészet” középkori biflázásait gondolkozásra szoktató élénk szellem
váltotta föl, s már csak ezért is nagy szerep jutott itt a matematika
oktatásának, matematikai föladatok megoldásának. A csillagászat és a
fizika oktatásában már óvatosabbak voltak a jezsuiták, hisz ügyelniök
kellett, nehogy bármilyen formában összeütközzenek a Szentírás
szövegeivel; ámde a matematika elválaszthatatlanul összefonódott akkor
a csillagászattal és a fizikával, s így az atyák között mindig akadtak
kiváló matematikusok, akik éppen a csillagászatban és a fizikában
jutottak valami szép fölfedezésre. A nagy rend nemzetek fölötti
egységes szervezete pedig úgyszólván magától és akkoriban
egyedülállóként megteremtette a modern tudományos munka egyik
alapföltételét, az eredmények gyors és széleskörű cseréjét. A jezsuiták
méghozzá nem a világtól elszigetelve működtek, hanem neveltjeiken
keresztül bekapcsolódtak a mindennapi élet forgatagába, ám előkelő
egyháziakként mindig megőrizve a kívülállás távlatos rálátását.” [16]
Ennek
a Vekerdi álltal fentiek szerint jellemzett jezsuita „avangárd”-nak
legfontosabb intézménye a már említett római „Collegio Romano” volt,
melyet nem sokkal a rend alapítása után, 1551-ben maga Loyolai Szent
Ignác hozott létre, s amely szinte azonnal a kor természetfilozófiai,
matematikai és természettudományos kutatásainak színvonalas központjává
vált. Szemben a régi egyetemek merev intézményi struktúrájával, mely
konzerválta a peripatetikus arisztoteliánus tradíciót, a Collegio
Romano-t, mely új intézmény volt, s nem tagolódott be a régi egyetemi
struktúrába, a nyitottság és a merev arisztoteliánus tradícióval
szembeni kritikus szemléletmód jellemezte. Persze ez nem jelentette
azt, hogy a Collegio Romano-n belül ne Arisztotelész állt volna a
természetfilozófiai-természettudományos tanulmányok középpontjában.
Arisztotelész nélkül abban a korban e tudományterületek
elképzelhetetlenek voltak – s nemcsak tekintélyi, hanem tartalmi okok
miatt is. E vizsgálódások kiindulópontját és alapjait ekkor még
Arisztotelész filozófiája, fizikája és logikája nyújtotta, s ez nem
csupán a Collegio Romano-ra igaz: Arisztotelész nélkül Galilei fizikája
sem jöhetett volna létre, aki maga is számos ponton élete végéig
arisztoteliánus maradt. A tudományos konzervativizmus és a tudományos
haladás kérdése nem Arisztotelész kiiktatásán vagy elfogadásán múlott,
hanem azon, hogy alkotó, kritikai módon vagy csupán passzív, az
arisztotelészi szövegekhez minden tekintetben mereven ragaszkodó
befogadóként közelített-e valaki Arisztotelészhez.
Galilei
korai írásaiban egyértelműen látszik, hogy a fizikus gondolkodásának
formálódásában – így különösképpen az új, Galilei-féle mechanika
kialakulásában – jelentős szerepet játszottak a középkori skolasztikus
természetfilozófusok. A tudománytörténészek kezdettől fogva sejtették,
hogy Galilei nem olvasta e szerzők eredeti műveit, s így sokáig
kérdésként vetődött föl, hogy milyen közvetítésen keresztül jutottak el
e „filozófus fizikusok” Galileihez. Az utóbbi évtizedekben – elsősorban
William Wallace amerikai tudománytörténész kutatásai nyomán –
úgy tűnik, megoldódott ez a rejtély: kiderült, hogy a fiatal Galilei a
jezsuita Collegio Romano tagjainak tanulmányaiban és tankönyveiben
találkozott e korábbi gondolkodókkal. [17]
Wallace azt is
megmutatta, hogy a Collegio Romano hatása nem korlátozódott csupán a
passzív közvetítő szerepére. A Collegio-n belül – elsősorban a kor
kiváló matematikusa és természettudósa, Clavius (1537-1612) munkássága
révén – a matematika és a természetfilozófia, a matematika és a fizika
viszonyának új koncepciója alakult ki, mely előkészítette a matematikai
eszközökkel dolgozó új természettudományt, s alapvetően befolyásolta a
Claviust mélyen tisztelő, s vele intenzív levelezést folytató fiatal
Galileit. De a jezsuita Clavius hozzájárult a fiatal Galilei
szellemének formálódásához azáltal is, hogy miután Galileinek egyik
hozzá – mai kifejezéssel: „tiszteletpéldányként” – eljutatott írásában
logikai hibát fedezett föl, ezt ismertette Galileivel és az ilyen hibák
elkerülése érdekében az arisztotelészi logika tanulmányozására hívta
föl a később tudós óriássá vált tehetséges fiatalember figyelmét.
Galilei megfogadta a tanácsot, s Arisztotelész logikája meghatározó
hatással bírt későbbi gondolkodására, érvelési stílusára és írásai
logikai fölépítésére. Ami pedig egy jellegzetesen galileánus témát, a
zuhanó tárgyak mozgását illeti, az e tárgykör iránti érdeklődésének
fölébredésében és a tárgyak esésének arisztoteliánus elméletétől való
fokozatos eltávolodásának előkészítésében ugyancsak meghatározó szerepe
volt a Collegio Romano jezsuita tudósainak. [18] A fiatal Galilei
szellemi nyitottsága, kreativitása s tehetsége többek között éppen
abban mutatkozott meg, hogy a tanulmányainak teret adó egyetemek
tanárai mellett jó érzékkel rátalált a távoli Collegio Romano-nak a
jövő természettudományát előkészítő kiváló tudósaira, s a peripatikus
egyetemi tanárok helyett a jezsuita Clavius jelentette számára a
követendő példaképet, tőle és társaitól várt szellemi útmutatást. Ezt
figyelembe véve talán nem túlzás, ha a fiatal Galileit nem annyira
egyetemi tanárainak, hanem a Collegio Romano tanítványának – vagy
legalábbis a Collegio Romano tanítványának is – tekintjük.
Ám
nemcsak a fiatal Galilei, hanem a későbbi sikeres és elismert tudós
fizikus is intenzív kapcsolatot tartott a Collegio Romano-val. Így
tudománytörténeti fordulópontot jelentő első távcsöves csillagászati
megfigyeléseinek összefoglalását, az 1910 március 10-én megjelenő Siderius Nunciust
(a „Csillaghírnök”-öt vagy „Csillagos üzenet”-et ) [19] eljuttatja az
általa mélyen tisztelt Clavius atyának, s a fölvilágosodás
Galilei-mítoszával ellentétben – Claviusnak egy minden bizonnyal
valóban elhangzott epés megjegyzése ellenére [20] – a kezdeti kétely
után (amely Galilei fölfedezéseinek meglepő volta mellett elsősorban az
első Rómában használt távcsövek gyenge minőségére volt visszavezethető)
a Collegio tagjai nem csak elismerik Galilei megfigyeléseinek
helyességét, hanem fölfedezéseinek egyik fő hirdetőivé válnak. [21] Így
amikor az egyház hivatalos hitbéli tanítása tekintetében az akkori
legfőbb tekintély, Bellarmino bíboros a Collegio Romano-tól kér
véleményt a Galilei által leírt távcsöves megfigyelések
valóságosságáról, illetve arról, hogy azok mennyiben egyeztethetők
össze a hittel, a Collegio igazolja a megfigyelések helyességét, s
kifejti azon véleményét, hogy a hit tanításával sincsenek
ellentmondásban. [22] Mindez pedig gyökeresen ellentétben áll azon
nézettel, mely szerint az egyház képviselői arisztoteliánus alapon
elutasították volna Galilei csillagászati megfigyeléseit. Valójában az
ég változatlanságának és tökéletességének arisztotelészi tana abban az
időben már az egyházi körökön belül sem volt általánosan elfogadott és
vitathatatlan tanítás.
Ami a Galilei elleni első egyházi eljárást, és Kopernikusz tanításának
hivatalos elítélését jelenti, az ehhez vezető folyamat nem a
jezsuitáktól, de nem is az egyház fölső köreiből, hanem konzervatív
egyetemi tanároktól indult ki, s a dominikánus rend konzervatív
szárnyának megnyerése után jutott el Rómáig. A hivatalos római körök Bellarmino bíboros (1542-1621)
vezetésével sokáig szerették volna elkerülni, hogy formális
processzusra kerüljön sor. Abban, hogy mégsem így történt, a
dominikánusok nyomása mellett szerepet játszhatott az is, hogy Galilei
hibásan mérte föl az egyházon belüli erőviszonyokat, vagy egyszerűen
kopernikánus propagandája során – meggyőződésének igazában bízva – nem
akarta azokat figyelembe venni. Ma már nem tudjuk, hogy a szintén
jezsuita Bellarmino bíboros, amikor a hivatalos eljárás elkerülésére
törekedve Kopernikusz elméletével szemben kételyeit fogalmazza meg, s
Galileit Kopernikusz kapcsán visszafogottságra kéri, mennyiben őszinte
meggyőződésből jár el így, mennyiben törekszik az egyház tekintélyének
rossz értelemben vett védelmezésére, s mennyiben enged jobb
meggyőződése ellenében a konzervatív egyházi körök nyomásának. Az
azonban bizonyos, hogy Bellarmino itt a fizika és a matematika
különbségére hivatkozva megadja azt a formulát, amelynek keretei között
Kopernikusz elméletével – azt hipotézisnek tekintve – tudományos
szempontból háborítatlanul lehetett volna foglalkozni, s amit
természetesen Galilei kopernikánus meggyőződése miatt nem tudott
elfogadni. [23] Bellarmino szerepe ebből a szempontból ambivalens.
Egyrészt a dominikánusokkal szemben fölvilágosult, Galileivel szemben
megértő és barátságos. Másrészt nyilvánosan hirdetett álláspontjával
tragikusan elzárta az utat annak lehetősége előtt, hogy az egyház
semlegesnek nyilvánítsa magát a Kopernikusz elmélete körüli vitában, s
ezzel – minden bizonnyal akaratán kívül – hozzájárult a második Galilei
elleni pert megalapozó anti-kopernikánus egyházi álláspont
megmerevedéséhez. Azt, hogy minden tekintélye ellenére egyáltalában
lett volna-e lehetősége Bellarminónak a semleges álláspont
elfogadtatásában, s ha igen, ő maga törekedett volna-e ilyenre, ma már
eldönthetetlen.
A Galilei és a Jezsuita Rend közötti jó
kapcsolat Galilei munkásságának kései időszakára jelentősen megromlik,
ám ebben az egyház hivatalossá vált anti-kopernikánus álláspontja csak
közvetve és részlegesen játszott szerepet. A Galilei által annyira
tisztelt Clavius atya 1612-ben, a Galileivel szemben anti-kopernikánus
álláspontot képviselő, de vele jóindulatú, és segítőkész Bellarmino
1921-ben meghal, és a Collegio Romano személyi összetétele fokozatosan
kicserélődik. Ebből azonban még nem következett volna a jó viszony
megromlása: ebben Galilei két igen szerencsétlen, vitatható föllépése
játszott meghatározó szerepet.
Az egyik ilyen föllépés az
1619-1623 közötti üstökös-vitában történt. 1618-ban három új üstökös is
megjelent az égen, melyek közül a harmadik különösen fényes volt. Az új
üstökösök kapcsán a Jezsuita Rend a kiváló matematikus és építész –
ugyanakkor egyházpolitikailag határozottan konzervatív – Horatio Grassi vezetésével
és a rend földrajzilag nagy területet átfogó hálózatának segítségével
(kétségen kívül anti-kopernikánus motivációtól vezettetve) az addigi
tudománytörténetben példátlan megfigyelési programot szervezett az
üstökös égi pályájának bemérésére. Ennek során az 1572-es szupernóva és az 1577-es üstökös vizsgálatakor a Tycho de Brahe által,
majd az 1604-es szupernóva kapcsán Galilei által is használt módszert
fölhasználva Európa különböző helyein figyelték meg az üstökösöket, és
végeztek méréseket, hogy a mért pozíciók összevetésével az üstökös égi
helyzetét meghatározzák. A Galilei és Newton (de még talán Herschel)
korában is jellemző individuális megfigyelésektől eltérő, a modern
tudomány számára példaértékűen megszervezett megfigyelésrendszer
keretében az anti-kopernikánus indítatás ellenére korrekt mérések
történtek és a parallaxis világosan észlelhető hiánya alapján Grassi –
bár nem egészen korrekt érvekkel, de végeredményben – helyesen vonta le
azt a következtetést, hogy az üstökösök a Hold fölötti szférában
mozognak.
A megfigyelések ezen eredménye összhangban volt Tycho
de Brahe korábbi ilyen eredményeivel, s azáltal, hogy így a kiváló
megfigyelő csillagász tudományos tekintélyét növelte, a jezsuiták
számára a Tycho de Brahe-féle földközéppontú rendszer tudományos értéke
melletti közvetett érvként is szolgált. A programban részt vett
jezsuiták ezért kíváncsian és várakozással tekintettek Galilei
véleményére. Galilei azonban az akkor tudományos szempontból még
egyáltalában nem elvetendő Tycho de Brahe-féle elmélet elleni
ellenszenvétől vezetve rábírta tanítványát, Mario Guiduccit, hogy
elleniratot írjon az üstökössel kapcsolatos vizsgálódásokat
összefoglaló jezsuita művel szemben, melyet a Collegio Romano jegyzett,
s amelyet minden bizonnyal maga Grassi fogalmazott meg. Ebben Guiducci
kifejezetten negatívan viszonyul Tycho de Brahe rendszeréhez, s a
jezsuita mérések eredményének ellenére kiáll azon arisztoteliánus nézet
mellett, hogy az üstökösök a Hold alatti szférához tartoznak. Galilei
kritikája (mert Guiducci művét mindenki Galilei álláspontja
tolmácsolásának tekintette) mélyen megsértette a jezsuitákat, s személy
szerint Grassit. A jezsuiták úgy érezték, hogy Galilei akár az elavult
arisztoteliánus nézetekhez is kész ragaszkodni, minthogy legalább
részben nekik adjon igazat. E Galilei irányában megváltozott jezsuita
érzületről Giovanni Ciampoli 1619 július 12-i, Galileihez írt levelében a következőképpen ad hírt: „…
mélyen meg vannak sértve, és készülnek a válaszra, és bár ismerem és
méltányolom e tekintetben Kegyelmed következtetéseinek józanságát,
mindezzel együtt fájdalom, hogy annyira megcsappant körükben a
jóindulat és az elismerés, mellyel egyébként övezni szokták a nevét.” [24] (Kiem: Sz. L.) Guiducci vitairatára Grassi „Sarsi” álnéven válaszolt Libra Astronomica (Csillagászati
Mérleg) című művével, mely igen éles hangnemű, sértődött stílusban
íródott, és tudományon kívüli, a kopernikuszi tanítás tiltására
vonatkozó hatalmi-tekintélyi érveket is fölvonultat. (Ciampoli előbb
idézett levelében ennek készülődésére utalt.) Végül a négy évvel
később, 1623-ban megjelent Az aranymérleg (Il Saggiatore) című
művével Galilei saját nevén is bekapcsolódott a vitába, s sziporkázó,
ugyanakkor a másik fél érzékenységével nem törődő éles vitastílusban
újból elutasította a jezsuita csillagászoknak az üstökösök Hold fölötti
pályájára vonatkozó állítását. Az üstökös-vitával megromlott a
jezsuiták és Galilei közötti korábbi jó kapcsolat, s ettől kezdve a
vérmesebb jezsuiták köreiben egyre inkább elterjed Galilei kapcsán a
fordulat: „meg kell semmisíteni.” [25]
Az Aranymérleget sokan Galilei fontos módszertani összegzésének tekintik, amely előkészíti öregkori nagy művét, a Párbeszédeket a két világrendszerről. Az
is kétségen kívül igaz, hogy az érvelési mód és a részletek
tekintetében Grassival szemben Galileinek számos ponton igaza volt.
Ugyanakkor a vita tulajdonképpeni tárgyának szempontjából – azaz
annak tekintetében, hogy az üstökösök a Hold pályája fölötti égi
jelenségek-e, vagy a Hold pályája alatt, pl. a légkör fölső köreiben
keletkeznek-e – Galileivel szemben kétségen kívül a jezsuitáknak
volt igaza, s ezen igazságuk a mai tudomány szempontjából is korrekt
megfigyeléseken alapult. S arról sincs értelme vitatkozni, hogy vajon
Guiducci első írásának jellege, stílusa vagy az abban foglaltak valóban
okot adtak-e a jezsuiták sértődésére és Grassi ingerült reagálására. A
lényeg az, hogy itt Galilei a jezsuiták természettudományos méréseivel,
s az ezen a méréseken alapuló helyes következtetésével szemben egy
téves arisztoteliánus álláspont mellett állt ki, s ennek során nem
annyira tudományos megfontolások vezették, mint inkább a Tycho de
Brahe-féle rendszer iránti ellenszenve. Tycho de Brahe rendszerét pedig
Galilei éppen azért nem szerethette, mert az olyan – akkor még
tudományosan védhető – földközéppontú magyarázatot adott az égi
jelenségekre, mely Galilei távcsöves megfigyeléseivel is összhangban
volt. (Így pl. a Vénusz Galilei által leírt változó, holdszerű sarlója
Tycho de Brahe rendszeréből is következett.) A mából visszanézve persze
könnyűnek tűnik Galilei javára és a jezsuitákkal szemben ítélkeznünk,
ám ez koravén bölcsesség volna. Galileinek akkor még inkább csak
filozófiai, mint fizikai jellegű érvek álltak rendelkezésre Tycho de
Brahe elméletével szemben, hiszen nem voltak csillagparallaxisok és a
kopernikuszi rendszer sem működött igazán jól – ezen az utóbbin csak a
Kopernikusz rendszerének napközéppontúságát megőrző, de magát a
rendszert tulajdonképpen elvető Kepler segített. Hasonlóképpen, Galilei
árapályelmélete, amelyet Galilei Kopernikusz elméletének fizikai
alátámasztására dolgozott ki, s amelyben ugyanúgy hitt, mint a
jezsuiták hittek Tycho de Brahe rendszerében, mai szempontból tekintve
tudományos kudarc volt. Így ha mindenképpen koravén bölcsek szeretnénk
lenni, Galileit árapályelmélete miatt ugyanúgy el kellene ítélnünk,
mint a Tycho de Brahét követő jezsuitákat. A valójában helyes álláspont
persze, ha mind Galilei, mind a jezsuiták tudományos teljesítményét
méltatjuk – függetlenül attól, mit igazolt belőlük az utókor, s mit
nem.
A másik, még az üstökösvita előtt elkezdődő, s hosszabban elnyúló vita, melyben Galilei kérdéses szerepet játszott, a kezdetben „Apelles” álnéven publikáló jezsuita Christoph Scheiner (1573-1650) atyával bontakozott ki a napfoltok kapcsán. Száva István említett könyvében így ír erről:
(Galilei)
„…rájött arra, hogy az udvari matematikusi rang nem védi meg az
áltudósok elkeseredett dühétől. Amíg azonban az úszó testek ügyében nem
sokat törődött velük, addig annál nagyobb izgalomba hozta Christoph
Scheiner jezsuita közlése, hogy foltokat fedezett föl a Napon. Scheiner
magyarázatot is fűzött a jelenségekhez, s eszerint csak látszat, hogy a
foltok a Nap felületén lennének, a valóságban a Föld körül keringő
bolygók homályosítják el a Napot.”
„Elhatározta, hogy úgy megfelel
Scheinernek, hogy örökre elveszi kedvét a csillagászattól. ………
Tudott ugyan arról, hogy Scheiner színes vagy kormozott üvegen
keresztül figyelte a Napot, de még a gondolat ellen is berzenkedett,
hogy ő tanulhatna valamit e peripatetikus jezsuitától…” [26]
Mármost
az eddigiekből nyilvánvaló, hogy a „peripatetikus jezsuita” kifejezés
általában véve tudománytörténetileg abszurd, hiszen a Jezsuita Rendet
egyfajta szellemi nyitottság és a modern gondolatok iránti fogékonyság
jellemezte. S bár a Jezsuita Renden belül is jelen voltak a konzervatív
álláspontok képviselői – így Scheiner a napfoltokkal kapcsolatos első
leveleit elöljárói tanácsára egy időre visszatartotta a közreadástól –
Scheinerre a peripatetikus jelző konkrétan sem illik, hiszen a
Galileivel folytatott vitában, a korrekt tudományos vita szabályainak
eleget téve, Galilei érveinek megfontolása után ő maga is elfogadta
Galilei álláspontját azzal kapcsolatosan, hogy a napfoltok a Nap
fölületén helyezkednek el, s ennyiben a Nap mint égitest nem tökéletes.
Scheiner egyébként Galilei prioritásigénye ellenére valószínűleg
Galileitől függetlenül, s vele nagyjából egy időben fedezete föl a
napfoltokat, amelyeknek később Galileitől eltérően szisztematikus
kutatásokat szentelt, s első szakértőjükké vált. De nemcsak a napfoltok
kutatásában, hanem a távcső mint csillagászati eszköz alkalmazásában is
úttörő jelentőségű Scheiner munkássága. 1613-ban valószínűleg ő
készített és használt elsőként Kepler elméleti leírása alapján
Kepler-féle távcsövet, mely sokkal alkalmasabb csillagászati
megfigyelésekre, mint a Galilei-féle távcső. Ugyancsak Scheiner
alkalmazta elsőként a napkutatásban a szemlencse elsötétítésének
módszerét, s 1618-ban ő szerkeszti meg az első parallaktikus szerelésű
távcsövet. A napfoltok mellett fölfedezi a napfáklyákat és a Nap
fölszínének granulás szerkezetét. De Scheiner munkásságának nemcsak
tudománytörténeti jelentősége van: ő az első, aki hosszú évek folyamán
szisztematikusan megfigyelte a Napot. Megfigyeléseit Rosa Ursina című művében összegezte, amelynek ma is fölbecsülhetetlen jelentősége van a Nap múltbeli tengely körüli forgásának vizsgálatában. [27] Tudománytörténeti szempontból pedig Galilei tudomány- és kultúrtörténetileg fölbecsülhetetlen jelentőségű Siderius Nunciusával együtt Scheiner Rosa Ursina című
műve az éppen csak kibontakozóban lévő távcsöves megfigyelő
csillagászat egyik nagy tudományos összefoglaló munkája a Nap
tekintetében.
A Galilei-Scheiner-vita első szakaszához
visszatérve, Scheiner tehát elfogadja, hogy a napfoltok a Nap fölületén
találhatók, s azok mozgásának, változásának szorgos kutatójává válik.
Galilei viszont, aki a továbbiakban nem végez napmegfigyeléseket,
továbbra is ellenséges marad Scheinerrel szemben. Amíg a közöttük folyó
vita első szakaszában a prioritás kérdése nem kerül előtérbe, az Aranymérleg egyik
megjegyzésében Galilei magának tulajdonítja a napfoltok fölfedezését, s
háborogva utal azokra, akik ezt az elsőbbséget el akarják lopni tőle.
Galilei természetét és vitastílusát ismerve nehéz elképzelni, hogy e
sorok írásakor ne gondolt volna – valószínűleg igaztalanul – Scheinerre
is. Scheiner mindenesetre a Rosa Ursinában magára
vonatkoztatja és kifejezetten sérelmezi Galilei e megjegyzését. Később,
a Galilei ellen készülődő, s az elsőhöz képest most már súlyos
következményekkel járó második egyházi eljárás időszakában pedig egy
újabb prioritási vita is kialakul közöttük a napfoltok keringési vonala
és az ekliptika közötti dőlésszögnek – illetve az ekliptika és a Nap
forgástengelye dőlésszögének – és e dőlésszög évenkénti periodikus
változásának fölfedezésével kapcsolatosan. [28]
Galileinek
tehát – szerencsére! – nem sikerült elvennie Scheinernek a kedvét a
tudományos kutatástól. Ugyanakkor sikerült még egy jelentős jezsuita
tudóst megbántania. Igaz, Scheiner állítólag úgy nyilatkozott, hogy ő
nem akar rosszat Galileinek – ám egyes tudománytörténészek szerint a
háttérben neki is szerepe volt abban, hogy Galilei elítélésére sor
került. Egy bizonyos: a Galilei elleni második eljáráshoz vezető
események során és maga a per folyamán Galilei már nem számíthatott a
jezsuiták korábbi jóindulatára, – s ebben nem csupán a jezsuiták voltak
a hibásak.
A Galilei és a jezsuiták közötti viszony
megromlásának differenciáltabb tárgyalása persze semmiképpen sem
mentesítheti az egyház Galilei-ellenes eljárását, de azokat a
jezsuitákat sem – ha valóban voltak ilyenek – akik sértődöttségüktől
vezetve tevékenyen hozzájárultak Galilei meghurcolásához. Ugyanakkor
fontos kiemelni, hogy a Galileivel szemben hozott ítélet a
közfelfogással szemben nem azért ítélendő el, mert egy mai szemmel
nézve helyes elmélet képviseletét tiltotta be egy hamis elmélet
jegyében: ami negatív volt e szomorú történetben az valójában az, hogy
az egyház hibás filozófiai és teológiai megfontolásokból, a világi
hatalom politikai eszközeihez hasonló eszközökkel, erőszakosan
beavatkozott a tisztán tudományos kérdésekbe, s ezért az egyházi
eljárást akkor is el kellene ítélnünk, ha történetesen Galilei mellett
és Tycho de Brahe rendszere ellen született volna tiltó rendelkezés.
A
Galilei elleni egyházi föllépés és a fizikust Kopernikusz megtagadására
kényszerítő ítélet súlyos következményekkel járt a jezsuita
természettudomány talán akkori vezető ágát képező jezsuita csillagászat
szempontjából. Hiszen a jezsuitákra mint egyházi rendbeli tudósokra,
fokozottabban vonatkozott a Szentírás és a hivatalos egyházi tanok
követésének kötelezettsége. Ennek ellenére a Galilei-Kepler időszakot
követő évek legjelentősebb csillagászati műve, az Almagestum Novum (1651) egy jezsuita csillagász, Riccioli (1598-1671) tollából
született meg, akire rendje a földközéppontú rendszer tudományos
védelmezését rótta ki föladatul. [29] A földközéppontú rendszer azonban
ekkor már egyáltalában nem a ptolemaioszi vagy az arisztotelészi
rendszert, hanem Tycho de Brahe rendszerét, vagy ennek valamilyen
variánsát jelentette. Figyelembe véve azt a már hivatkozott tényt, hogy
Brahe rendszerének igazként történő elfogadása ekkor még a hitbéli
szempontoktól függetlenül is racionális álláspont volt, a Brahe-t
követő jezsuita csillagászat egyáltalában nem volt irracionális, hanem
megfelelt a tudományosság követelményeinek. Riccioli műve egyébként
alapos összegző munka, melyből Kopernikusz rendszerét is
megismerhetjük. Sőt, Riccioli talán szebb szavakkal és
átszellemültebben méltatja Kopernikusz elméletének szépségét és
egyszerűségét, mint saját elméletét, amely annyiban különbözik a
Brahe-féle rendszertől, hogy a Jupiter és a Szaturnusz a Nap és a többi
bolygó pályáját is körülölelve a Föld körül kering. [30]
Természetesen
a csillagászat mellett más természettudományoknak is jutott hely a
renden belül. A XVII-XVIII. században igen fontos szerepet játszott a
rend szellemi életében a szabad akarattal kapcsolatos vita – a
jezsuiták a szabad akarat álláspontját képviselték – s ennek nyomán a
kor jezsuitái fokozottan érdeklődtek a pszichológia és a fiziológia
iránt. A teljesség igénye nélkül a matematika területén ugyancsak
megemlíthetjük még Saint-Vincent nevét, aki az analitikus geometria megalapozásában játszott szerepet, és Jacopo Riccatit, aki jelentősen hozzájárult a differenciálegyenletek elméletének kialakulásához. A fizika területén pedig utalhatunk Francesco Grimaldi fényelméletére vagy Joseph Boscovich atomelméletére.
Bár
a Galilei és az egyház között később kialakult konfliktus és ennek
egyházi kezelése kétségen kívül káros hatással volt a jezsuita
természettudósok tevékenységére, s természetesen a jezsuita renden
belül is (mint általában a katolikus egyházban) jelen voltak az új
tudományokkal szemben ellenszenvet viselő irányzatok, a jezsuita
természettudomány ezen is képes volt túltenni magát. Így nem véletlen,
hogy a XVIII. századi magyar csillagászattörténetben a jezsuita tudósok
(Weisz Ferencz, Hell Miksa, Sajnovics János [31]) kiemelt szerepet játszottak.
A
XIX. század második felében pedig a jezsuita természettudomány egyik
legjelentősebb képviselője éppen egy csillagász, a csillagászati
spektrográfia mestere, az asztrofizika egyik megalapítója Angelo Secchi volt, aki egy ideig éppen a már említett Collegio Romano csillagdájának vezetőjeként végezte kutatásait. [32]
Jegyzetek
[1]
A jelen előadás eredetileg a Magyar Csillagászati Társaság által 2001.
augusztus 24-26 között Szombathelyen megrendezett, „A magyarországi
csillagászat 1000 esztendeje” című csillagászattörténeti konferencián
hangzott el.
[2] V. ö. Bevilaqua-Borsodi Béla,
„Adalékok a gellérthegyi »csillagásztorony« történetéhez: Budavára
1849. május 4-21.-i ostroma és a »csillagásztorony« pusztulása.” Stella
4. évfolyam (1929) 49-56. o.
[3] V.ö.: Bartha
Lajos, „Az egyetem Kozmográfiai Intézete és Csillagdája, 1852-1934.”
Föld és Ég, 20, évfolyam 6. szám. (1985) 181. o.
[4] Lábjegyzetben
megjegyezzük, hogy a vidéki megfigyelőbázis ellenére Konkoly Thege
Miklós nem tekinthető vidéki tudósnak, hiszen tevékenyen részt vett a
budapesti szellemi és politikai életben, sokat utazott külföldre, s
kiterjedt tudományos kapcsolatokkal rendelkezett nemcsak Budapesten,
hanem szerte Európában. Éppen Konkoly Thege és Fényi életvitelének,
kapcsolatrendszerének és tudományos munkásságának összevetése révén
válik különösen élessé az, hogy mit is kell Fényi tudományos
tevékenységének vidékhez – Kalocsához – kötöttségén érteni. Azaz a
vidékhez kötöttség itt egyáltalán nem a megfigyelő állomás földrajzi
eléhelyezkedésére vonatkozik!
[5] Dawkins, Richard, A vak órásmester. Budapest: Akadémiai és Mezőgazda Kiadó, 1994.
[6] Hawking, Stephen, Az idő rövid története. Budapest: Maecenás Kiadó, 1989.
[7] A
föntiekből tehát kiderül, hogy az előadás tárgya paradoxon módon nem
maga a csillagászat, hanem Fényi csillagászati munkásságának
gondolkodás- és kultúrtörténeti háttere. Azoknak, akik Fényi kutatásai
s eredményei csillagászati szakmai szempontból is érdeklődnek, Fényi
munkái mellett elsősorban Bartha Lajos rövid, de kiváló és informatív,
Fényi munkásságát csillagászati szempontból összefoglaló
Fényi-emlékkönyvét, s – a kalocsai csillagvizsgáló története
tekintetében – Mojzes Imre munkáját ajánlom. (Bartha Lajos: Fényi Gyula
emlékezete. Budapest: Magyar Csillagászati Egyesület, 1991. Dr. Mojzes
Imre, A Kalocsai Haynald Obszervatórium története. Budapest: MTA Csillagászati Kutatóintézete, 1986. V.ö. még: Gerlei Ottó, „Fényi Gyula és a kalocsai csillagvizsgáló.” in: Csillagászati évkönyv 1984.)
[8] Haynald Lajos életéről és működéséről lásd: Kőhalmi-Klimstein József (szerk.), Vázlatok Haynald Lajos bíbornok érsek életéről.
Pozsony, Budapest: 1889.; Szittyai Dénes, Haynald Lajos bíboros érsek
élete, születésének 100. évfordulója alkalmából. Kalocsa: Kalocsai
főgimnázium , 1915., illetve: Dankó László (szerk.) Haynald Bíboros
emlékezete: halálának centenáriuma alkalmából Kalocsán elhangzott
előadások. Kalocsa : Kalocsaprint, 1991.
[9] Konkoly Thege munkásságának tekintetében vö.: Bartha Lajos: Konkoly Thege Miklós emlékezete, Budapest: Magyar Csillagászati Egyesület, 1991. ; illetve: Vargha Domokosné, „Konkoly Thege Miklós.” Élet és tudomány, 47. (1992) 139-141. o.; Vargha Magda, Patkós László and Tóth Imre (eds.), The Role of Miklós Konkoly Thege in: the History of Astronomy in: Hungary,
Budapest: Konkoly Observatory, 1992., valamint Vargha Domokosné: A
Konkoly-obszervatórium krónikája, Budapest: Magyar Tudománytörténeti
Intézet, 2001. 159. o.
[10] Kerkai György S.J., A kalocsai kollégium, 1860-1940. Budapest: Pray Rendtörténeti Munkaközösség, 1942, 2-3. o.
[11] Kalocsán
korábban a piarista rend algimnáziuma működött. A leendő gimnázium új
épületét Kunszt József alapítványából építették föl, s azt – felépülte
után – Kunszt József a jezsuitákra bízta. A kalocsai jezsuita gimnázium
itt kezdte meg működését 1860-ban „Stephaneum” néven. (V.ö.: Komárik
István: A kalocsai főgimnázium története. Werner F. kiadása, Kalocsa: 1896.)
[12] V. ö.: Fülöp-Miller, René, Mahct und Geheimniss der Jesuiten. Einer Kultur- und Geistesgeschichte. Zweite Auflage. Berlin: Knaur Verlag, 1932.
[13] Vö. pl.: Fülöp-Miller, id. mű: 15-20. o.
[14] Vö. pl.: Fülöp-Miller, id. mű: 488-504. o.
[15] Vö. pl.: Vekerdi László, Így él Galilei. Budapest, Tipotex, 1998. 34-35. és 50-58. o.; illetve uő.: „Galilei – Jezsuiták tanítványa?” Természet világa – Természettudományi közlöny, 1993. 447-449., 494-496. o.
[16] Vekerdi László, Így él Galilei. Budapest, Typotex, 1998. 34. o.
[17] Vö.: Wallace, William A., Galileo`s early notebooks: The physical questions. Notre Dame/London: Nortre Dame University Press, 1977.; valamint uő.: Galileo and his sources. The heritage of the Collegio Romano in Galileo`s science. Princeton: Pr. University Press, 1984. Ugyancsak lásd még: uő.: ”The early Jesuits and the heritage of Domingo de Soto.” History and Technology 4. (Harvood Academic Publishers, 1987) 301-320. o.
[18]
Lásd Wallace előbb idézett műveit, valamint a tárgykör rövid magyar
összefoglalásaként: Vekerdi, id. mű: 34-35. és 50-58. o.; illetve uő.:
„Galilei – Jezsuiták tanítványa?” Természet világa – Természettudományi közlöny, 1993. 447-449., 494-496. o.
[19] Vö. Vekerdi, Így él Galilei, 127. o.
[20] „Egy lencsét így, egy másikat úgy, s látom amit akarok.”
[21] Vö. Vekerdi, Így él Galilei, 143-158. o.
[22] Galilei
műveinek olasz nemzeti összkiadása az „Editio Nazionale” tartalmazza a
távcsővel kapcsolatos levélváltások eredeti szövegét A legfontosabb
levelek helyét a Világosság című folyóirat 1999. januári számában
megjelent „Kopernikusz és a »dogmatikus« Kuhn” című tanulmányom
vonatkozó jegyzetében megadtam, s Vekerdi is hivatkozik e levelekre.
Ugyancsak megtalálhatjuk az Editio Nazionale-ban Pietro Dini
azon levelének szövege, melyben beszámol Bellarmino kéréséről, s a
jezsuiták által adott „igazolásról”. Mi itt és a következőkben az
egyszerűség kedvéért csupán az olvasók által magyarul is elérhető
Vekerdi-könyv megfelelő helyeire utalunk. (Vö. Vekerdi: id. mű: 150.
o.)
[23] Bár korábbi jegyzeteink szellemében
itt sem törekszünk arra, hogy a tárgykör szerteágazó irodalmát
megadjuk, azért megemlítjük, hogy Bellarmino szerepét a téma legújabb
irodalmában talán legrészletesebben Richard Blackwell dolgozza föl Galileo, Bellarmine and the Bible (Notre
Dame, London: University of Notrre Dame Press, 1991). A nevezetes
Bellarmino-levél magyar fordítását megtalálhatjuk pl. Vekerdi Lászlónál
(id. mű: 201-202. o.)
[24] Magyar fordításban idézi: Vekerdi: Így él Galilei, 252. o.
[25] Az üstökösvitáról lásd.: Stillman Drake (szerk), Galileo, Grassi, Guiducci, Kepler, The Controversy on the Comets of 1618. Philadelphia,
University of Pennsylvannia Press, 1960., s ebben különösen Stillmann
Drake bevezető tanulmányát. A témát földolgozza Vekerdi is Így él Galilei című
könyvében (246-282. o.), ám könyvének a jezsuiták pozitív tudományos
szerepét ecsetelő korábbi oldalaival ellentétben itt kifejezetten
elfogult a jezsuitákkal szemben, és eltekint azon tény fölött, hogy
Galilei a vita tulajdonképpeni tárgyát tekintve tévedett.
[26] Száva István, A hiúz a Napba néz. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1962. 158. o.
[27] Vö.: Hédervári, Csillagunk a Nap. Budapest: Magvető Kiadó, 1980, 191-192. o.
[28] A
Galilei és Scheiner közötti vita első fázisáról, mely a napfoltok
természetéről szólt, magyarul Vekerdi László ad – határozottan Scheiner
ellenes fölhangokat tartalmazó , de informatív – összefoglaló leírást Így él Galilei című
könyvében (167-174., 185-193.) A prioritásvitával kapcsolatosan lásd
pl. Drake, Stillman, „Sunspots, Sizzi and Scheiner.” című tanulmányát
in: uő.: Galileo Studies. Ann Arbor: University of Michigan Press, 1970.177-199. o;.
[29] V. ö. pl.: Taton, R., Wilson, C., Planetary Astronomy from the Renaissance tp the Rise of Astrophysics. Part A: Tcho de Brache to Newton. Cambridge.New York, etc.: Cambridge University Press, 1989. 40. .103., 113., 128., 134-138., 171. o.
[30]Vö.:Fülöp-Miller, id. mű:496-497.o.
[31]<Vö- pl.: (ifj.) Bartha Lajos, "Sajnovics, a csillagász." Föld és Ég
, 1983/5. 134-137. o.; uő., "Magyarok a sarkkörön túl. Hell Miksa és
Sajnovics János vardői expedíciójának 200-ik évfordlójára." Élet és Tudomány 24./26. (1969) 1208-1212. o.
[32]
Secchi életéről és munkásságáról lásd: Fényi gyula, "Angelo Secchi.
Visszaemlékezés a modern csillagászat egyik legnagyobbjára születésének
100-ik évfordulóján." Magyar Kultúra VI. évfolyam, XI. kötet, 1918. első félév, 533-540. o.
A „Fényi”- jelenség: Fényi Gyula és a jezsuita csillagászat II. rész
