Pólusvándorlás az Europán

2395

Az Europa a Galilei által 400 éve felfedezett négy jupiterhold egyike, melyek kimutatása az egyik első bizonyíték volt a geocentrikus világnézettel szemben. Az égitest az utóbbi évtizedekben újra a tudományos érdeklődés középpontjába került. Űrszondás mérések révén kimutatták, hogy felszíne teljes mértékben vízjégből áll, s hogy a jégpáncélon kisebb-nagyobb repedések, valamint a befagyott tavak jegén megfigyelhető rianásokhoz hasonló területek láthatóak – ebből pedig egy felszín alatt lévő, folyékony vízóceán létezésére lehet következtetni.

Az elméletek szerint a Jupiter által a holdra gyakorolt, rendkívül erős árapályerők olvaszthatták meg a hold jegét. Jelenlegi becsléseink alapán a 20-25 km-nyi jégpáncél alatt mintegy 100 km vastagságú vízréteg húzódik – ha ez valóban így van, akkor az Europa rejti a Naprendszer legnagyobb óceánját (összehasonlításképp: a Föld óceánjainak átlagmélysége mindössze 3 km)!

Kinagyított kép az Europa felszínén megfigyelhető, felszín alatti óceán jelenlétére utaló repedés-mintázatokról (NASA).

Egy friss tanulmány szerint a felszíni repedés-mintázatok alapos vizsgálata további érdekességekkel szolgál a hold fejlődéstörténetével kapcsolatban. P. Schenk (Lunar and Planetary Institute, Houston, USA) és kollégái a Voyager-1 és 2, a Galileo, és a New Horizons űrszonda felvételein nagyméretű, köríves repedéseket vizsgáltak. A több száz kilométer hosszúságú alakzatok a modellezések szerint a hold forgástengelyének igen nagy mértékű irányváltozása során jöhettek létre. A kutatók számításai szerint az elmozdulás mértéke mintegy 80 fok, azaz az eredeti forgástengely iránya csaknem egybeesett a jelenlegi egyenlítő síkjával.

A fekete és fehér nyilakkal jelzett, köríves repedések alapján következtetnek a kutatók a holdon lezajlott pólusvándorlásra – a kép tetején lévő hosszúságegység 100 km-t jelöl (P. Schenk, LPI/NASA).

A drasztikus eseményt valószínűleg az Europa poláris területein lévő, vastagabb jégrétegeknek lehet tulajdonítani. Ha ezek tömegeloszlása nem volt egyenletes, akkor a forgástengely nem volt kellően stabil, s ezért történt meg az irányváltozás. Hasonló, ún. valódi pólusvándorlásokat – ami nem keverendő az ún. látszólagos, a kéreglemezek tektonikai mozgása során létrejövő "pólusvándorlással" – eddig csak a Földön, a Marson és a Szaturnusz Enceladus nevű holdján figyeltek meg (bár az Europáénál kisebb mértékben).

A forgástengely-változás hatására létrejövő felszínformák elemzése megerősíti, hogy a kéreganyagot és a hold legbelső tartományait egy folyékony réteg választja el egymástól – azaz egy újabb, független bizonyítékot is sikerült találni a rejtőzködő vízóceán létezésére.

Forrás: Astrobiology Magazine, 2008.05.22.

Kapcsolódó cikkeink:

Hozzászólás

hozzászólás