A Sagittarius (Nyilas) csillagkép egyik legszebb emissziós gázköde a közkeletű nevén Omega- vagy Hattyú-ködként ismert Messier 17. Szinte mindenki ismeri a vízen úszó hattyúra többé-kevésbé emlékeztető „2-es” alakját, amely a nyári estéken már kisebb távcsövekkel is megfigyelhető – hacsak nem zavar a Hold fénye.
Csukovics Tibor, Namíbia
Az M17-et Philippe-Loys de Chéseaux fedezte fel a XIX. század elején, majd az objektum bekerült a 21 „ködös csillagot” tartalmazó, 1746-ban kiadott katalógusába. Ez azonban nem vált széles körben ismertté, így Charles Messier 1764. június 3-án ismét felfedezte és katalogizálta az égi hattyút.
Az 5-6000 fényévre lévő, tíz ívpercnél nagyobb kiterjedésű égitestet eléggé könnyű megfigyelni még fényszennyezett körülmények között is, hiszen összfényessége elég magas: közelítőleg 6 magnitúdó, így binokulárokkal is kényelmesen megfigyelhető. Alakja azonban csak 20x körüli nagyítással válik szépen kivehetővé, így elválik a patkószerű, fényes ködfelület a tőle északra lévő laza nyílthalmaztól, az NGC 6617-től. Egy 8-10 cm-es távcsővel, fényszennyezéstől mentes égen, esetleg egy mélyég-szűrő segítségével, már nagyon szépen láthatjuk a köd apró részleteit is.
Sajnos fotografikusan nem olyan népszerű ez az objektum, aminek az az oka, hogy a vizuális észleléshez elegendő magasság a fényképezéshez még kissé kevés itthonról. Ráadásul a köd nem mutat izgalmas színkavalkádot, szinte egyhangú emissziós vörösségét nem töri meg reflexiós eredetű kék fénylés. Egyedül a köd fő része körül feltűnő, igen halvány külső régiók kavargó ködszálainak megörökítése nyújthat örömet a fotósnak.
Namíbiából egészen más a helyzet, hiszen a köd a zenitben delel, ráadásul az 1800 m-es tengerszint feletti magassághoz kiváló átlátszóság és nyugodtság társul. Ezért vállalkozott Csukovics Tibor arra, hogy ezt a hazánkból kifejezetten ritkán fotózott mélyég-objektumot megörökítse.
