Egy ismeretterjesztő író műhelyéből

877

   Mindenekelőtt arra a kérdésre szeretnék röviden válaszolni, hogy miért választottam az ismeretterjesztő írói hivatást? Azért, mert nagyon fontosnak és felelősségteljesnek tartom. Úgy érzem, hogy rá kell döbbenteni az embereket – beleértve természetesen magamat is – arra, hogy milyen fájdalmas űrök tátonganak tudásunkban. Igaz, sokan elfogadható indokkal tudják menteni magukat. Van, aki arra hivatkozhat, hogy a múltban társadalmi helyzete, vagy az anyagi körülményei (ami szinte tökéletesen egyértelmű) nem tették lehetővé a tanulását. Mások ismét egyéb okokra hivatkoznak. De én ezúttal nem az okokat kívánom feszegetni. Jelen pillanatban az okokat kénytelen vagyok adottságoknak tekinteni. Mindez azonban semmit sem változtat a tényeken. Bennünket csak a cél érdekel: segítenünk kell ezen, még pedig minél hamarabb és minél hathatósabban. Mindenekelőtt sokakat fel kell ébresztenünk. El kell érnünk, hogy hiányérzetük – vagy, ha úgy tetszik – fájdalomérzetük támadjon, ha seregszemlét tartanak saját szellemi kincseskamrájukban. Erre a felébresztésre nagy szükség van, mert szellemileg alvó, vagy félálomban lévő emberekkel semmire sem megyünk.

Két műfaj határán

   Ami az én eddigi tudományos ismeretterjesztő munkámat illeti, úgy érzem, hogy meglehetős tárgyilagossággal tudok írni róla. Egyrészt meg vagyok arról győződve, hogy eddig még nem sokat tettem, de állítani merem azt is, hogy ez a kevés komoly erőfeszítéseket követelt tőlem. Saját tapasztalatból tudom, hogy az ismeretterjesztő munka roppant hálás – sőt, egyenesen felemelő hivatás -, de ugyanakkor igen nehéz is. Hiszen egyaránt kell érteni a szakmához és a tollforgatáshoz. Már maga az ismeretterjesztő irodalom helyének a meghatározása sem könnyű feladat: csak annyi biztos, hogy valahol a szépirodalom és a tudományos irodalom között van. Így is a helyes. Jó ismeretterjesztő könyvet a szakember is szívesen forgat, mert felüdül tőle; de azok is szívesen olvassák, akik a szépirodalmon nevelkedtek és a látókörüket szeretnék kibővíteni. Ahhoz, hogy ezt a feladatot teljesíteni tudjuk, kettőt kell nagyon szeretnünk: a tárgyunkat, amiről írunk és az embereket, akiknek írunk. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Mindaz, amit most leírtam, szent meggyőződésem. Ezért mindig ebben a szellemben igyekszem közeledni a tárgyamhoz és az emberekhez egyaránt. Ennek a közeledésnek azonban sok csínyja-bínja van. Ezekről is számot adok saját tapasztalataim alapján.

A munka a tárgy megválasztásával kezdődik. A közhittel ellentétben, ez nem a legkönnyebb dolog. Két szempontot kell ugyanis összehangolni: a saját hajlamunkat és a tényleges közszükségletet. Már nem egy esetben viaskodtam e kérdéssel. Sokszor igyekeztem elhitetni magammal, hogy ami engem érdekel, az közügy, vagyis sokakat fog érdekelni. Volt arra is példa, hogy magam is láttam egy-egy téma fontosságát, de mégsem éreztem kedvet egyéni adottságaimból kifolyólag a megbízatás elvállalásához. Meggyőződésem, hogy ilyen esetben egyik félnek sem szabad engednie, de az írónak a legkevésbé. Ha az író nem forr teljesen össze a témájával, ha nem érzi azt személyes ügyének, akkor csak favágás az, amit csinál. Ezzel el is jutottam egy fontos kérdéshez: az ismeretterjesztő irodalomnak nincs ugyan »hivatalos« múzsája, de mégis csak tárgyszeretettel, felszabadult, szinte jókedvű érzéssel, vagy röviden: ihlettel szabad írni. A költők nagyon jól tudják, hogy az ihlet percei szűkreszabottak, gyorsan tovaröppennek, és hiányukat csak a ceruza boldogabbik vége keserüli meg. De mit csináljon az ismeretterjesztő író? Hogyan »tartósítsa« ihletét hosszú hónapokon, esetleg éveken keresztül? Rajta csak a nagyfokú, szinte csillapíthatatlan tárgyszeretet segíthet. Ha ez nem így van, az olvasó feltétlenül megérzi, hogy az írót csak az ívenként járó tiszteletdíj fűti és semmi más.

De menjünk tovább. Tegyük fel, hogy az íróban kialakul a téma. Most következik a szerkezet megépítése. Ez a legegyénibb munkaütem. Bizonyos vagyok benne, hogy ahány író, annyiféleképpen dolgozza ki munkája vázát. Én a magam részéről rendszerint minden előre megfontolt szándék és tervezgetés nélkül szoktam kialakítani ezt a munkaütemet. Ilyenkor sokat böngészem a megfelelő szakirodalmat: a legigénytelenebb brosúráktól a legvaskosabb kézikönyvekig. Jegyzeteket azonban ilyenkor még, szándékosan, nem készítek. Néhány nappal később azután, amikor az anyag már leülepedett bennem, leülök az íróasztalomhoz és papírra vetem azokat a fejezetcímeket, amelyek felötlenek bennem. Bizonyos, hogy ilyenkor csak azok a kérdések jutnak az eszembe, amelyek a legjobban megragadtak bennem. Az viszont nyilvánvaló, hogy csak azoknak a problémáknak a kifejtésére vállalkozhatom siker reményében, amelyekhez szinte ösztönszerűen vonzódom. Azok a kérdések, amelyek előttem sem tűnnek fel hálásnak, nem válnak azokká az olvasók előtt sem, akik az én közvetítésemmel ismerik meg őket. A finomabb árnyalatokkal szemben is érzékeny olvasó feltétlenül megérzi, hogy mikor ismerteti meg őt a szerző a »mostohagyermekével«.

Amikor a leginkább hozzámnőtt fejezetcímek együtt vannak, afelől döntök, hogy melyik témáról kívánok előbb és melyikről később beszélni. Néha napokig tart, míg végül is sikerül tisztáznom magamban az egyes részletkérdések logikai sorrendjét. Itt merülnek fel azután az első nehézségek. Majdnem minden esetben rájövök arra, hogy egy-egy láncszem itt-ott még hiányzik.

»Ábrakiállítás«

   A »menetvonal« tehát kész. Most jön a munka java! Több kollégám talán furcsának fogja találni, de én bizony az első hetekben egyetlen sort sem vetek papírra; csak rajzolok, diagrammokat szerkesztek, fényképanyagot gyűjtök. Szerintem ugyanis az ábraanyagnak éppen olyan értékesen kell lennie, mint a szövegrésznek. Az emberek túlnyomó többsége vizuális típusú; magam is az vagyok. Ilyenkor tehát sorra »ízlelgetem« a témákat és azon töröm a fejemet, hogy miképpen tudnám őket grafikus eszközökkel még közelebb vinni az olvasóhoz. Megesik, hogy ilyenkor a tematikán is módosítok: kitörlök belőle olyan részleteket, amelyek nem igen alkalmasak a szemléltetésre és helyettük természetesen olyan kérdések kerülnek bele, amelyek hálásak ebből a szempontból. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a munkának ebben a szakaszában valóságos »ábrakiállítást« rendezek. Szerintem az ismeretterjesztő könyv vázát az ábraanyagnak kell képeznie. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ábrák egyrészt szakmai szempontból jók és kifejezőek, de azon kívül mutatósak is legyenek. Számos olvasómtól kaptam már levelet egy-egy könyvemmel kapcsolatban. Érdekes, hogy majdnem kivétel nélkül az ábraanyagot emelik ki, sőt, arra kérnek, hogy a jövőben még gazdagabb anyagot közöljek könyveimben.

Scylla és Charybdis között

   A mondottak után talán nem lesz meglepő az az állításom, hogy minden ismeretterjesztő mű tulajdonképpen két könyvből áll: egy »képeskönyvből« és egy »meséskönyvből«. A kettőnek úgy kell peregnie az olvasó előtt, mint kép- és hangszalagnak a mozielőadásokon.

Mindez távolról sem jelenti azt, hogy az ismeretterjesztő műben a szemléltető anyag és a könnyed stílus pótolhatja a tudományos hitelességet. A könnyedség csak a »tálalási« módra vonatkozik. Az ismeretterjesztő írónak éppen úgy rajta kell tartania a kezét a tudomány érverésén, mint a szakma egyes részletkérdéseibe beletemetkezett specialistáknak; hogy ez mennyire így van, arra csak egyetlen jellemző számadatot említek. A Nap, Föld, emberiség című, 1955-ben megjelent könyvem írása közben 379 idegennyelvű forrásmunkát kellett áttanulmányoznom. Nem szabad azonban ellenkező végletbe sem esnünk. Mindig éreznünk kell, hogy meddig feszíthetjük a húrt. Ezért mindig úgy érzem magam írás közben, mintha Scylla és Charybdis között hányódnék. A régi latin közmondás szerint: Scyllába ütközik az, aki ki akarja kerülni Charybdist. Egyfelől könnyedén, sőt, sokszor szinte izgalmasan kellene írnom, hiszen nem szakember olvasóim ezt várják tőlem. De legalább annyira vigyáznom kell arra is, hogy  a szakemberek fel ne szisszenjenek lépten-nyomon soraim olvasása közben a népszerűsítés érdekében tett engedmények láttára. A két követelmény egyidejű és kielégítő teljesítése nagyon nehéz, szinte a lehetetlenséggel határos feladat. Mivel tudatában vagyok ennek, nem szoktam kompromisszumot kötni. A nehézségeket úgy igyekszem áthidalni, hogy minden témát először a vonzó oldaláról mutatok be, hogy ezáltal kedvet támasszak a megismerésükre. Az érdemi tárgyalásnál azonban már lehetőleg szakszerűen közlöm a tudomány eredményeit és csak olyan mértékben engedek a »szigorúságból«, hogy a tudományos hitelesség ne lássa kárát. A szakszerű leírásokat úgy helyezem el a könyvben, mint iparművész a sötétebb intarziákat a világosabb faanyagban. De örömmel állapíthatom meg, hogy ezen a téren egyre könnyebbé válik a dolgom és általában minden ismeretterjesztő író dolga. A felszabadulásunk óta eltelt 11 év folyamán sokat emelkedett dolgozóink természettudományos érdeklődése és ismeretköre. Ma már nem veszik zokon tőlünk, sőt, egyenesen elvárják, hogy a könnyebben követhető matematikai levezetéseket is közöljünk. Dolgozóink szeretnének a tudósok nyomába szegődni és megtudni, miképpen kapták eredményeiket. A közelmúltban megjelent könyvemben (A Föld fizikája) számos ilyen, aránylag egyszerű levezetést is közlök. Bemutatom például a számítások tükrében, hogy miképpen változott az elmúlt évmilliók folyamán a Föld lapultsága, valamint azt, hogy miért nem emelkedhetnek a Földön 11 km-nél magasabbra a hegyek, vagy például azt, hogy miképpen számíthatjuk ki a kritikus sebesség értékét a Föld felszínére vonatkoztatva és így tovább.

Felvillanyozni az olvasót

Írás közben nagyon ügyelek arra, hogy a könnyebb és a nehezebb fajsúlyú részek aránya ne csak »elviselhető«, de a lehető legkedvezőbb legyen. Először általában az érdekességeket szoktam kidomborítani. Utána kerülnek bedolgozásra a nehezebb részek. Ilyenkor azonban megtörténik, hogy túlnehézzé válik a szövegrész, vagyis újból feloldásokat, könnyítéseket kell végrehajtanom. Minderre semmiféle előírás nincs: »érzésből« kell cselekednem. Az egyensúlyi állapot megtalálása a legtöbb esetben sok időt és energiát emészt fel. Költők és általában szépírók esetleg azt ajánlhatnák, hogy kövessem a horatiusi normát: tartsam az írásomat a kiadás előtt 9 évig a fiókomban és közben állandóan csiszolgassam. A természettudományos irodalomban ez teljesen elképzelhetetlen: az anyag vagy teljesen elavulna, vagy az újabb eredmények folyamatos bedolgozása következtében végül is nagymértékben felduzzadna. A hosszú pihentetésnek azonban másik hátránya is lenne: az írás a sok toldozgatás közben elveszítené a lendületét: megtörne. Márpedig a mi hivatásunk éppen az, hogy valósággal felvillanyozzuk az olvasót. Azt kell elérnünk, hogy az olvasó kedvet kapjon a még nehezebb, a még színvonalasabb művek elolvasására is. Fel kell ébresztenünk az olvasóban azt a nemesebb értelemben vett kíváncsiságot, amely minden további ismeretszerzés, önképzés legfontosabb előfeltétele.

Az érdeklődés – vagy, ahogy az előbb neveztem -, a kíváncsiság felkeltése nem könnyű feladat. Ezt a célt minden szerző saját egyéni »fogásaival« igyekszik elérni. Menetközben én is kidolgoztam néhány ilyen eljárást. Az egyik például az, hogy egy téma ismertetésének az elején valami olyat állítok róla, amit az olvasó kétkedve fogad, viszont éppen ez a kétkedés fokozza a kíváncsiságát. Ilyenkor az olvasó magában ellenvéleményt jelent be velem szemben, de valószínűleg érdekli, hogy miképpen sikerül állításomat bebizonyítanom. Talán mondanom se kell, hogy ez a bizonyítás nem nehéz, mert ha rátérek a téma egészen finom részleteire, az olvasó kénytelen lesz igazat adni nekem. Ehhez az eljáráshoz folyamodtam A Naprendszer élete és a A Föld helye a Világmindenségben című könyvem írása közben. Egy másik ilyen írói fogás az is, hogy előszeretettel ismertetem meg az olvasókat a legújabb tudományos viták anyagával. Az a tapasztalatom, hogy ezt mindenki szereti és ilyenkor maga is vitába elegyedik egyik vagy másik kutatóval; vagy magával a szerzővel az állásfoglalása miatt. Ilyen állásfoglalásommal kapcsolatban nem egyszer kaptam dicsérő és elmarasztaló sorokat egyaránt. Az előbbieknek természetesen örültem, az utóbbiakat viszont nem vettem túlságosan a szívemre. Általában ugyanis olyan nyílt kérdésekről volt szó, amelyekre vonatkozólag még a tudomány nem mondta ki a végső szót. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy az olvasókat rászoktassuk az állásfoglalásra. De hogy a témánál maradjunk, megítélésem szerint még egy további előnye is van ennek az eljárásnak. Az olvasó a legújabb eredmények és tudományos viták megismerése közben érzi, hogy nemcsak a végképp szentesített, vagyis a klasszikus, immár a tudomány történetébe is bevonult problémákat ismerte meg, hanem azonnal az élvonalba került. Ez pedig feltétlenül fokozza az olvasó önbizalmát és további tanulási kedvét.

A szerkesztő szerepe

Ezt eddig minden esetben úgy valósítottam meg, hogy személyes kapcsolatba léptem az illető témakör legkiválóbb hazai szakértőivel. Ezt fontosnak tartom azért is, mert az általában szűkszavú és elvontan megfogalmazott tudományos publikációk rendszerint önmagukban nem elegendők a népszerű tolmácsolásra. A népszerűsítésnek viszont az az egyik legfontosabb célja, hogy egy új tudományos elméletet a gyakorlati felhasználás érdekében, a dolgozók széles tömegeinek közkincsévé tegyük.

Ilyen nehéz feladat elé állít egy-egy tétel meggyőző bizonyítása is. Ilyenkor ugyanis szinte ki kell találnom, hogy mit válaszolhat magában az olvasó a felhozott érvekre. Az esetleges ellenvetéseket előre le kell szerelnem a helyes kép kialakítása érdekében. Néha tehát gondolatolvasónak kell felcsapnom.

Ami a többi ismeretterjesztő író barátomat illeti, állandóan élénk figyelemmel követem a munkájukat és igyekszem tanulni tőlük. Nagyon örülök, ha mások tollából jó műveket olvasok.

Végül arra kell rátérnek, hogy mikor zárul le egy mű és ki zárja le. Ez az aktus nem a szerző munkája. Amikor ugyanis a szerző pontot tesz az utolsó mondat végére, könyve a szakmai ellenőrök kezébe kerül, akik »könyörtelenül« kipécézik belőle a kisebb-nagyobb hibákat. Nyugodtan merem állítani, hogy a szakmai ellenőrzés minden könyvre ráférne. A legnagyobb felkészültségű tudósok sem tudnak olyan művet írni, amelyben ne lenne több kisebb-nagyobb hiba és csiszolnivaló.

A kiadás előtt álló könyv utolsó útja a szerkesztőhöz vezet. Ha helyes a megállapítás, hogy a szerző a könyv szülője, akkor helyes az is, hogy a lelkiismeretes szerkesztő a könyv nevelő szülője. A szerkesztő már akkor inspirálja az írót, amikor benne még csak a könyv címe motoszkál. A szerző menetközben is számos alkalommal felkeresi a szerkesztőt és bemutat egy-egy elkészült részletet. Ezek a megbeszélések igen hasznosak és termékenyek. A könyv valósággal újjászületik a szerkesztő kezében. Sokszor ő hidalja át azokat a fogalmazási és szemléltetési problémákat is, amelyekkel a szerző is hiába küszködött. A gondos szerkesztői munka nyomán kisímulnak a mű borzasságai, színesebbé, hajlékonyabbá válik a mű nyelve, lerövidülnek a mű belső szerkezeti arányai, helyes összhangba kerülnek az ábrák és a rájuk vonatkozó szövegrészek – és még ki tudná felsorolni, ami a gondos és hivatását szerető szerkesztő munkáját dicséri.

Búcsúzóban nem mondhatok mást, mint hogy a jövőben is örömmel szolgálom a magam elé tűzött célt: a kiművelt emberfők számának növelését. De azt is elárulom, hogy írás közben legalább annyit tanulok én is, mint az olvasó. A »docendo discimus« aranyigazsága az íróra még fokozottabban vonatkozik, mint az előadókra. Az előttem álló cél szépsége és az állandó tanulás láza széppé varázsolja az utamat és elfelejti a hivatásommal járó nehézségeket.

A Könyvbarát 1956/5. számában megjelent írás másodközlése

Hozzászólás

hozzászólás