A IX. bolygó mivolta

1738

1. Planéták keresése az ókorban: miért éppen 7-et ismertek?

Elődeink a holdhónapot 4 darab 7 napos naptári hétre osztották (a mi Holdunk durván 7 és fél napig mutat egy fázist). A hét egyes napjait a Rómaiak – a Vasárnapot és a Hétfőt kivéve – olyan isteneikről nevezték el, amelyeknek volt bolygó megfelelőjük is:

Vasárnap    	Dies Solis 
Hétfő Dies Lunae
Kedd Dies Martis
Szerda Dies Mercurii
Csütörtök Dies Iovis
Péntek Dies Veneris
Szombat Dies Saturni
Gondolkodott már az Olvasó azon, miért volt az, hogy a "mozgó" égitestek száma megegyezett a hét napjaival? A két "Fő Világosító"-t, a Napot és a Holdat mindenki ismeri. Ugyancsak sokan megfigyelték már az Esthajnal Csillagot, a Vénuszt. A további bolygók észlelése már nagyobb körültekintést igényel, de könnyen megtehető a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz esetében is. A Merkúr azonban – egészen más.

E sorok írójának egész életében egyszer lehetett szerencséje a Merkúr megpillantásában, de abban, hogy ez megtörténhetett, több körülmény összejátszására volt szükség. Először is tudtam, hogy a Merkúr legnagyobb keleti kitérésben van. Másodszor csillagászati táblázatokból ismertem a koordinátáit. Harmadszor a Vénusz is az égbolt hasonló területén volt. Negyedszer az időjárás is kedvezett a megfigyelésnek, a látóhatár alá bukott Naphoz és a horizont feletti Vénuszhoz interpolálva megtaláltam a keresett bolygót, annak ellenére, hogy az alkonyi égbolt ezen része még egyáltalán nem volt sötét. E megfigyelés után sokszor elgondolkodtam, hogy miként fedezhették fel eleink ezt az égitestet. Tekintettel arra, hogy a Naptól 28 foknál jobban sohasem távolodik el, sötét égbolton sohasem látható, csak az alkonypírban (illetve a hajnali világos égbolton). Felfedezéséhez – jelen sorok írója szerint – az adhatott indíttatást, hogy őseink ismerve a már felsorolt 6 planétát (a Napot és a Holdat is ide sorolva) hittek a hetes szám mítoszában, és addig kémlelték az eget, amíg az ki nem adta titkát, és fel nem fedezték a Merkúrt. El tudom képzelni – például Mezopotámiában -, hogy a csillagászpapok éjszakáról éjszakára obszervatóriumuk tetejéről figyelték az égboltot, az ismert csillagokat és csillagképeket, keresve egy rendhagyó, helyváltoztató égitestet. (Sokan semmittevéssel vádolták az ókori papokat, pedig ha mindenki földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott volna, ha mindenki katona vagy kereskedő lett volna, nem lett volna senki, aki a tudományokat művelje.) Akárhogy is történt, részemről minden elismerésem azoké az ókori névtelen csillagászoké, akik felfedezték a Merkúrt.

2. A dolgok rendbetétele a középkor végén: Kopernikusz, Galilei, Kepler

Azt, hogy a mi Földünk gömb alakú, már némely görögök is tudták, még a gömb sugarát is kiszámították oly módon, hogy megmérték, egy északabbi és egy délebbi város függőleges kútjába milyen (eltérő) szög alatt süt be a delelő Nap. Anélkül, hogy át akarnánk írni a történelmet, le kell szögezni, hogy a heliocentrikus világmodellt nem Kopernikusz (1473-1543) fedezte fel, ő ezzel a világképpel itáliai tanulmányútján ismerkedett meg. Kopernikusz (és Galilei) nagysága abban áll, hogy vették maguknak a bátorságot kijelenteni: a napközéppontú világkép nem egy az alternatív világképek között, hanem "A" világkép.

Köztudott, hogy Galileit (1564-1642) az inkvizíció elítélte. Ehhez csak két dolgot szeretnék hozzátenni: az inkvizíció gépezete nem magától indult be Galilei ellen. Galilei ellenfelei voltak azok, akik a régi világkép védelmében – miután kifogytak az érvekből – azt kezdték hangoztatni, hogy a kopernikuszi világkép ellene mond a Szentírásnak, és nemcsak hangoztatták ezt, hanem meg is tették a feljelentést az inkvizíció felé. Kevéssé ismert továbbá, hogy voltak inkvizítorok, akik a Galileit elmarasztaló ítéletet nem írták alá, az ítéletet tehát nem egyhangúlag hozták meg, úgy látszik, némely ítélő bírák úgy vélték, a tudomány az tudomány, a vallás az vallás.

Ugyanakkor a munka befejezése Keplerre (1571-1630) várt, hiszen a bolygók – ma már köztudott – nem körpályán keringenek, hanem ellipszispályán. Kepler törvényei a középiskolás fizikakönyvek legszebb fejezetét képezik. Ezek a kepleri törvények a newtoni dinamika alapján a tömegvonzásból levezethetők. Ehhez már csak Einstein (1879-1955) tudott hozzátenni annyit, hogy annak az ellipszisnek a nagytengelye, amelyen a bolygó kering, körbe fordul a Nap körül (ez a jelenség alig mérhető, csak a legbelső Merkúr esetében számottevő, mivel függ a gravitációs mező nagyságától).

3. Két új bolygó az újkorban: az Uránusz (1781) és a Neptunusz (1846)

A középkor végére hatra növekedett/csökkent az ismert bolygók száma: tisztázódott, hogy a Föld is bolygó, a Nap nem más, mint csillag (és gravitációs rendszerünk, a Naprendszer középpontja), a Hold pedig Földünk csatlósa. Az újkorban két új bolygót fedeztek fel, de mindegyiket más módon.

Mondhatnánk, hogy az Uránuszt egy amatőr csillagász fedezte fel véletlenül, de ez így ebben a formában nem igaz. Mert beszélhetünk-e amatőrről Herschel (1738-1822) esetében, aki nagyteljesítményű távcsöveket (és távcsőmechanikákat) készített; aki minden szabad idejében az eget kémlelte, így akadt rá egy addig ismeretlen égitestre, amely 84 év alatt kerüli meg a Napot, és durván 19-szer van távolabb a Naptól, mint a Föld. Udvari zenész révén Herschel az új égitestet először uralkodójáról akarta elnevezni, végül mitológiai név mellett döntöttek, s ez így volt rendjén, ha folytatni akarták az ókori hagyományokat.

Az Uránusz pályaelemeinek pontos meghatározása érdekében évtizedeken át tanulmányozták a bolygó mozgását, és azt állapították meg, hogy az illető égitest időnként "siet", időnként pedig lassabban halad, mint várható lenne. Ekkor már ismert volt a perturbáció-elmélet: egy bolygóra nemcsak a Nap gravitációs ereje hat, hanem a bolygótársaké is. Az Uránusz említett pályaháborgását egy ismeretlen – külső – bolygó gravitációs hatásának tulajdonították. Az új égitest helyének meghatározása igazi kihívást jelentett a kor matematikusainak. Leverrier (1811-1877) és Adams (1819-1892) sikerrel oldotta meg a feladat számítási részét, de az égitest megkeresésére egyikük sem vállalkozott. Adams nem talált segítőre, míg Leverrier elküldte eredményeit egy Galle (1812-1910) nevezetű csillagásznak, aki néhány óra leforgása alatt a jelzett hely közelében megtalálta a keresett bolygót, amely a Neptunusz nevet kapta.

4. A Titius-Bode szabály három alakja

A kopernikuszi fordulat óta nem volt még egy olyan elmélet, amely annyira megosztotta volna a csillagász társadalmat, mint a Titius-Bode szabály. Vannak, akik szinte vallásosan hisznek benne, vannak, akik szerint nem több véletlen egyezésnél. Lássuk hát, milyen is ez a sokat vitatott teória.

a) Vegyük a következő számsorozatot:

                        0    3    6    12    24    48    96    192    384

Adjunk hozzá mindegyik számhoz 4-et:

                        4    7    10    16    28    52    100    196    388
Ez a számsorozat – kis eltéréssel – megadja a bolygók Naptól mért távolságát a Csillagászati Egység tizedében mérve.

b) Vegyük a következő matematikai formulát: a(n) = 4 + 3×2^n.

Ezzel a formulával számítsuk ki az alábbi táblázatot:



bolygó n a(n) tényleges
Merkúr -oo 4 3,9
Vénusz 0 7 7,2
Föld 1 10 10
Mars 2 16 15,2
Ceres 3 28 27,2
Jupiter 4 52 52,0
Szaturnusz 5 100 95,4
Uránusz 6 196 191,8
Neptunusz 7 388 300,6


(A táblázatban a Titius-Bode szabállyal nyert érték mellett feltüntettük a tényleges értéket is.)

c) Legyen a(0) a Merkúr pálya mérete, a(1) pedig a Vénuszé. Ekkor a Földpálya méretét megkapjuk, ha Vénusz pályáját megszorozzuk 2-vel, majd a Merkúr pályát kivonjuk belőle:


a(2) = 2*a(1)-a(0),
a Mars pályáját megkapjuk, ha a földpálya kétszereséből kivonjuk a Merkúrét:

a(3) = 2*a(2)-a(0),

általános esetben

a(n) = 2*a(n-1)-a(0).
Ez a képlet (Dobó Andor-féle rekurzív formula) azonos eredményre vezet, mint az előző két pont. Ez utóbbi érdekessége, hogy tetszés szerinti mértékegységben dolgozhatunk vele, akár csillagászati egységben, akár kilométerben, akár mérföldben (mutatis mutandis ezt az előző pontokban is elérhetjük).

5. A Titius-Bode szabály problematikája

Ennek az imént ismertetett számsorozatnak – illetve képletnek – az szerzett rangot és elismerést, hogy Titius (1729-1796) és Bode (1747-1826) ezt az elméletet még 1781 előtt alkotta meg (illetve tette közzé), és amikor felfedezték az Uránuszt, majd a Cerest (1801), a két égitestet azon a helyen (a Naptól olyan távolságra) találták meg, ahová az elmélet megjósolta őket.

Felróhatná valaki, hogy a Neptunusz (és a Plútó) a maga pályaméretével nem illeszkedik a sorba. Felhívom az illető figyelmét, hogy a Merkúrral hasonló a helyzet, hiszen az a) pontban az első helyen nem "0"-nak, hanem "1,5"-nek kellene állnia, a b) pontban pedig nem "-oo"-nek, hanem "-1"-nek. A Titius-Bode szabályt számos helyen interpretálták már, de a Merkúr anomáliája miatt – egy kivételtől eltekintve – nem tekintették érvénytelennek az egész elméletet.

A Titius-Bode szabály problematikája úgy is megfogalmazható, hogy a Naprendszer bolygópálya-méreteinek számsorozata SZÁMTANI sorozatnak indul (a merkúrpálya és a vénuszpálya KÜLÖNBSÉGE 3, a vénuszpálya és földpálya különbsége úgyszintén 3), majd a pályaméretek átmennek olyan MÉRTANI sorozatba, amelynek HÁNYADOSA 1,85 (a Ceres 1,84-szer van távolabb a Naptol, mint a Mars, a Jupiter 1,85-ször van távolabb a Naptól, mint a Ceres, a Szaturnusz 1,84-szer van távolabb, mint a Jupiter), végül azonban visszaalakul olyan számtani sorozattá, amelynek a KÜLÖNBSÉGE 100 körül van (a szaturnuszpálya és az uránuszpálya differenciája 96, az Uránusz és a Neptunusz pályája közötti különbség 109).

Ebbe a számtani sorozatba – a maga 98-as különbségével – a plútópálya is beleillik. Ugyanakkor a Titius-Bode szabály szempontjából nem mindegy, minek tekintjük a Plútót. Ha ugyanis sikerülne a Plútót eliminálni, akkor a Titius-Bode szabály alól csak a legbelső bolygó (a Merkúr) és a legkülső bolygó (a Neptunusz) lenne kivétel. A matematikában és a fizikában számos olyan függvény ismeretes, amelyik a "szélein" másképpen viselkedik, mint "középen" (elnézést a fogalmazásért). Továbbá, ha van egy exponenciális függvényünk (a Titius-Bode szabály is tartalmaz exponenciális tagot), akkor ez a függvény elméletileg ("mathematice") tetszőlegesen kicsi és tetszőlegesen nagy értéket felvehet, ugyanakkor a valóságban korlátot jelent a nagyon kicsi értékeknél a molekulák mérete, a nagyon nagy értékeknél az adott fizikai rendszer nagysága (a modern káoszelmélet is végesben maradó exponenciális függvényekkel operál).

A mi esetünkben egy bolygó nem keringhet tetszőlegesen közel a Naphoz (például az árapályerők vagy a nagy hőmérséklet miatt, hogy csak két okot említsünk), és tetszőlegesen távol sem, mert az az anyagmennyiség, amiből a Naprendszer kialakult – véges. Ha pedig kiderülne, hogy ma már az összes bolygóját ismerjük szűkebb régiónknak, ez ne vegye el a bolygóvadászok kedvét, mert műszereink felbontóképessége és érzékenysége most érte el azt a határt, amikor közvetett (vagy közvetlen) bizonyítékokat szerezhetünk Naprendszeren kívüli, exobolygók létezéséről.

6. Az atomkor bolygója

A Plútó méltán szolgált rá erre az elnevezésre, hiszen abban az évben, évtizedekben találták meg, amikor az emberiség rájött a nukleáris energia nyitjára, felfedezték a láncreakciót, a maghasadást és a magfúziót. Hogy ez áldás vagy átok ránk nézve, azt döntse el ki-ki maga, de az kétségtelen, hogy a magfúzió végre választ adott arra a régi kérdésre, hogy mi működteti a Napot. Ebből a felismerésből még a biológusok is profitáltak, mert ha a Naprendszer kora több milliárd év, akkor a földi élet létrejötte is megmagyarázható valószínűségi alapon (a Természetnek volt ideje kísérletezni).

Visszatérve a Plútóra megint csak le kell szögezni, hogy nem matematikai előrejelzés alapján találták meg, hanem rengeteg fényképfelvétel átvizsgálásával, blink komparátorral. Percival Lowell (1855-1916), aki rengeteg időt és energiát fektetett a IX. bolygó keresésébe (még egy obszervatóriumot is felépíttetett), saját számításait többször átdolgozta, de a kutatás így sem vezetett eredményre. Csak tizennégy évvel Lowell halála után fedezte fel Tombaugh (1906-1997) a keresett bolygót a már említett módon.

A Plútó tömegének ismeretében (egyes számítások szerint 400-szor, mások szerint 300-szor kisebb, mint a mi Földünk) ma már nyugodtan állíthatjuk, a bolygó – kicsiny tömegénél fogva – semmiféle mérhető gravitációs hatást nem gyakorol a Neptunuszra, a dolog éppen fordított: a Neptunusz hol gyorsítja, hol lassítja a Plútó mozgását, ennek következtében a Plútó pályája nem stabil, bizonyos időnként a Plútó pályaelemeit újra kell számolni, ha azt akarjuk, hogy a számítások egyezzenek a valósággal.

Továbbá ha veszünk két bolygót (például a Földet és a Marsot), akkor e két bolygónak az együttállásai a szélrózsa minden irányában létrejöhetnek az Ekliptikán 0-tól 360 fokig. Ezzel szemben a Neptunusz és a Plútó együttállásai csakis és kizárólag a Plútó aféliumának 76 fokos környezetében jöhetnek létre, az ellenkező oldalon sohasem. Voltaképpen a Neptunusz perturbáló hatása rezonáns pályára kényszeríti a Plútót, ami azt jelenti, hogy amíg a Neptunusz háromszor kerüli meg a Napot, addig a Plútó kétszer. Lehet vitatkozni azon, hogy a bolygók és a kisebb égitestek között hol vonjuk meg a határt, de e sorok írója szerint ha egy bolygó a fenti effektust végre tudja hajtani a másikon, akkor az a két égitest nincsen azonos súlycsoportban.

7. Hogyan keletkezett a Naprendszer?

A Naprendszer – mintegy ötmilliárd évvel ezelőtt – egy olyan gáz- és porfelhő összehúzódásából jött létre, amely egy korábbi szupernóva robbanásából keletkezett. Azért kell ezzel a feltételezéssel élni, mert az ősrobbanáskor – több, mint tízmilliárd évvel ezelőtt – számottevő mennyiségben csak könnyű hidrogén és hélium keletkezett, a magasabb rendszámú elemek – egészen az uránig bezárólag – csak egy csillag gyomrában, magfúzióval, vagy pedig szélsőséges fizikai körülmények között, nagy nyomáson és hőmérsékleten, szupernóva robbanáskor jöhettek létre, mint annak mellékterméke.

A forgó, gravitáló anyag – a fizika törvényeinek engedelmeskedve – a forgástengelyre merőleges síkba rendeződik (gondoljunk csak a rengeteg lencse alakú galaxisra; kivételek természetesen itt is vannak, például a gömbhalmazok). A Naprendszer anyaga – a forgássíkba rendeződés után – kettévált: középen hidrogénből és héliumból kialakult az ős-Nap, a Naprendszer többi anyaga a centrum körül gyűrűt alkotott, (úgy, mint a Szaturnusz körüli gyűrű, csak lényegesen több anyagot tartalmazott).

A következő lépésben a gyűrű (mely anyagának tömege közel megegyezett a mai Naprendszer bolygóinak össztömegével) ketté vált: a Napban működésbe lépett a magfúzió folyamata, a keletkező napszél hatására a könnyű elemek és a gázok (például a metán és az ammónia) kisodródtak a Naprendszer külső régióiba, létrehozva így a gázbolygók övét. A Naphoz közelebbi tartományban létrejött a kőzetbolygók öve, amely inkább fémeket és ásványokat tartalmazott és kevés gáznemű anyagot. A két öv közötti határ a mai kisbolygó-öv távolságában húzódott.

Ezután a külső és a belső anyagöv is tovább osztódott, létre- jött a Merkúr-Vénusz öv, a Föld-Mars öv, a Jupiter-Szaturnusz, illetve az Uránusz-Neptunusz öv. Nem tudni, mikor, de elkezdődött az övek anyagából a bolygók kialakulása is, lehet, hogy a keletkező bolygócsíráknak is szerepe volt abban, hogy az előbb felvázolt négy gyűrű ketté osztódott, nyolc gyűrűt, illetve nyolc bolygót hozva létre. A bolygócsírák növekedése önmagát katalizáló folyamat volt, hiszen minél nagyobb volt egy bolygókezdemény, annál nagyobb volt a gravitációs hatása, annál hatékonyabban gyűjtötte össze az útjába eső anyagot, és tette a maga anyagává (vagy holdjává), legyen az akár szilárd anyag, akár por, akár gáz.

Ez a Naprendszer-kozmogónia meg tudja magyarázni, hogy a szomszédos bolygópárok miért hasonlítanak annyira egymásra. Ugyanakkor nem tud számot adni a Plútó keletkezésének körülményeiről. Csak annyit mondhatunk, hogy nagy valószínűség szerint a Plútó nem a többi nyolc bolygóval együtt keletkezett, hanem olyan korábbi bolygócsíra, amely túl kicsi volt ahhoz, hogy nagybolygóvá növekedjen, ahhoz azonban túlságosan nagy volt, hogy a Neptunusz, vagy az Uránusz befogja, esetleg egyszerűen elkerülte a velük való találkozást.

8. A Naprendszer – ahogyan ma ismerjük

A Naprendszer alapvetően centrumra és perifériára osztható. Középpontjában a névadó égitest található, amely rendszertanilag csillag, a Naprendszer többi anyaga körülötte kering. Működését tekintve igen stabil, nemcsak létrehozta, hanem fönn is tartja a földi életet, ha rövid időn belül megszűnik az élet bolygónkon, annak nem a Nap lesz az oka. A Nap tömege a Naprendszer tömegének 99,87 %-át foglalja magába.

A Nap körül keringő anyag nagy változatosságot mutat, a legkisebbek az elemi részecskék (fotonok, neutrínók, stb.), a legnagyobbak a bolygók. Tömegüket/méretüket tekintve köztük helyezkednek el a meteorok, a kisbolygók és az üstökösök, valamint a holdak (ez utóbbiak indirekt módon keringenek a Nap körül).

Az égitesteket jellemző paraméterek két csoportba oszthatók. Vizsgálhatjuk az égitesteket egyrészt önmagukban (átmérő, térfogat, lapultság, tömeg, sűrűség, anyagi összetétel, tengelyforgási idő, forgástengely szöge, és így tovább), másrészt a pályaelemek szerint (nagytengely hossza, keringési idő, afélium, perihélium, felszálló csomó, pályasík szöge, excentricitás). Ahhoz például, hogy az üstökösök – mint jelenség – létre jöjjenek, a két paramétercsoport megfelelő kombinációjára van szükség. Az üstökösök ugyanis olyan rendkívüli kisbolygók, amelyek – egyrészt – tartalmaznak fagyott gázokat, másrészt pályájuk bejárása során annyira közel merészkednek a Naphoz, hogy az elpárologtatja anyagukat.

A fő kisbolygóöv a Marspálya és a Jupiterpálya között húzódik 2,0 AU-tól 3,6 AU-ig, itt kering a többezer ismert kisbolygó többsége (98%). Azokat a kisebb égitesteket, melyek a belső bolygók pályáját keresztezik "rendkívüli kisbolygók"-nak nevezzük, ilyen például az Adonis, az Amor, az Apollo, az Eros vagy az Icarus. Az óriásbolygók tartományában keringő kis égitestek a "Kentaur-család" nevet kapták (a kentaurok félig ember, félig állat mitológiai lények, az elnevezés utalás ezen égitestek kettős természetére). Ide tartozik az 1977-ben felfedezett Chiron, valamint a Pholus és a Nessus. Az óriásbolygókon túl keringő égitestek, amelyek felszínén gázok csak fagyott állapotban vannak jelen – a Kuiper-objektumok. Ez az övezet biztosítja a Naprendszer anyagukat elhasználó üstököseinek utánpótlását.

A Nap körül keringő legnagyobb égitesteket nagybolygóknak, (vagy egyszerűen csak bolygóknak ) nevezzük. Számuk – jelenlegi ismereteink szerint – tíz alatt van, és három csoportba sorolhatók.
1. Az első csoportba tartozik a négy belső bolygó, melyeket kőzetbolygóknak vagy Föld-típusú bolygóknak is nevezzük.
2. A másodikba a négy külső bolygó, a 4 Jupiter-típusú gázóriás.
3. A harmadik csoportnak csak egy tagja van, a Plútó, amely tömegét tekintve a Föld-típusú bolygók közé tarozik, miközben pályája a gázóriások tartományában húzódik, felszínének anyagösszetétele pedig az üstökösökéhez hasonló (fagyott gázokat tartalmaz, mint a Kuiper-övezet legtöbb képviselője).

A nagybolygók (a Merkúr és a Plútó kivételével) kis excentricitású és kis inklinációjú ellipszispályán keringenek (úgy is fogalmazhatunk, hogy közel egy síkban, és közel köralakú pályán, lásd az alábbi táblázatot):



Bolygó Inklináció Excentricitás
Merkúr 7,004 0,2056
Vénusz 3,4 0,0068
Föld - 0,01167
Mars 1,8 0,0934
Kisbolygók 8,7 (átlag) 0,15
Jupiter 1,3 0,0485
Szaturnusz 2,5 0,0556
Uránusz 0,7721 0,050526
Neptunusz 1,8 0,0086
Plútó 17,1 0,253  
Mint látható, nemcsak a Plútó, a Merkúr is a maga nagy inklinációjával és nagy excentricitásával (a szó szoros értelmében) kilóg a sorból, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mind az inklináció, mind az excentricitás relatív fogalom. Mivel a merkúrpálya abszolút méretben kicsi, a bolygó aféliumában is csak az AU töredékével emelkedik ki az Eklipktika síkjából (a Plútó az AU többszörösével), valamint ekliptikai vetületben nem metszi más bolygó pályáját (a Plútó igen, 1979 és 1999 között közelebb volt a Naphoz, mint a Neptunusz, lásd még: a IX. bolygó a VIII. helyen). Szumma szummárum: a Plútó kisbolygókat (és üstökösöket) megszégyenítő excentricitást és inklinációt mondhat magáénak.

A holdak számát tekintve a négy belső bolygónak egyáltalán nincs holdja, vagy csak kevés (a Földnek egy, a Marsnak kettő, a Phobos és a Deimos), ezzel szemben a külső bolygók fejlett holdrendszerrel rendelkeznek, az elsőt még Galilei fedezte fel a Jupiter körül 1610-ben. Nem is olyan régen, a Neptunusznak csak két holdját ismertük, a Tritont és a Nereidát, de 1989-ben a Voyager-2 űrszonda további hat holdacskát fedezett fel, és ezzel a Neptunusz – holdjainak számát tekintve is – fölzárkózott a gázóriásokhoz. A Plútónak 2005-ben két új holdját fedezték fel, de a Plútó a maga 3 holdjával továbbra is a sereghajtók közé tartozik. Tapasztalati tény továbbá, hogy a kisbolygóknak is lehetnek holdjaik, bár ezek általában kisméretű, törmelékholdak.

Vizsgálataink végére érve az írásunk elején feltett kérdés úgy is megfogalmazható, hogy mi a Plútó: a legkisebb nagybolygó, vagy a legnagyobb kisbolygó. Nagybolygónak lenni olyan, mint a klubtagság, bizonyos kritériumoknak meg kell felelni. Szükséges-e, érdemes-e az ismert 4 kőzetbolygó és a 4 gázóriás után a Plútó számára egy újabb osztályt létrehozni ("a jeges bolygó"), vagy az égitestet jobb lenne átsorolni egy olyan új kategóriába (a Kuiper-objektumok közé), amely az utóbbi években, évtizedekben a szemünk láttára alakult ki, hála műszereink fejlődésének és a kitartó, lelkes csillagászok munkájának. Munkám során számtalan érvet hoztam fel amellett, hogy a Plútó mennyire "más", mint a többi bolygó, egyrészt kis mérete/tömege, másrészt szokatlan pályaadatai miatt. Ezek az érvek külön-külön nem lennének perdöntőek, de így együtt – kicsit sok.

9. Perturbáció- és efemerisz-számítás

A perturbáció-számítás (dióhéjban és nagyon leegyszerűsítve) a gyakorlatban azt eredményezi, hogy ha elővesszük az INTERNATIONAL ASTRONOMICAL UNION (IAU) Naprendszerünkre vonatkozó adatait (magyarul hozzáférhető az 1989-es "Csillagászat" 234-235. oldalain), akkor azt tapasztaljuk, hogy a nagybolygók pályaelemei másod- és harmadfokú polinomokkal vannak megadva, ahol a független változó az idő (meg kell adni, hogy mennyi idő telt el 1900. január 0,5 óta). A Plútó esetében azonban hiába is keresnénk polinomokat, csak konstansokat találunk. Ennek okára a továbbiakban történik utalás: "A Plútó a fenti számításokból azért maradt ki, mert ennek pályája az ekliptika síkjára való vetületben metszi a Neptunusz pályáját, így a perturbációs függvény azon sorfejtése, melyen az egész elmélet alapul, a Plútó esetében érvényét veszti. Fenti eredményeket azonban a Plútó hatása a bolygó igen kis tömege miatt csak jelentéktelen mértékben befolyásolja." (idézett mű 208. oldal). Az én olvasatomban (engedtessék meg, hogy szubjektív legyek) ez azt jelenti, hogy a többi bolygó szempontjából mindegy, hogy a Plútó "ott van" vagy "nincsen ott".

Ha kézbe veszünk egy efemeriszszámító programot (például Elwood Charles Downey 1990-ben készült "EPHEM"-jét; azért ezt ajánlom, mert ennek a forrásállományai is hozzáférhetőek), akkor azt találjuk, hogy a "PELEMENT.C" file-ban a Plútó mátrixa zérusokkal van feltöltve (tehát megintcsak konstansok szerepelnek benne polinomok helyett), ennek okáról az előbbiekben már szóltunk. A "PLANS.C" állományban pedig a Plútó perturbációszámítása egy üres utasítással van elintézve, helyesebben egy megjegyzéssel:

case PLUTO:
/* no perturbation theory for pluto */
break;

No comment.

10. Körkérdés az Egyesület tagjaihoz: Te minek tartod a Plútót?

Előre bocsátom, jelen sorok írója sokkal boldogabb lenne, ha – mondjuk – fölfedezte volna a X. bolygót, nem pedig a IX. bolygó trónfosztása mellett kellene lándzsát törnie. Mégis, úgy vélem, ha szükséges – közös erővel – meg kell tennünk ezt a lépést, ha nem akarunk egy terhes örökséget tovább cipelni magunkkal az új évezredbe. Merjünk bátrak lenni!
Gomboljuk újra a mellényünket (ha egyszer rosszul gomboltuk be)!

A felvetett kérdésre az alábbi válaszok lehetségesek (remélem, nem hagyok ki semmit):

I. kérdés: Mi a Plútó?  

A) bolygó (Planéta)

B) kisbolygó (Aszteroida, Planetoida)

C) szökött hold (honnan szökött meg és hogyan?)

D) parkolópályán lévő, nem funkcionáló üstökös

E) Kuiper-objektum

F) a Kentaur-család tagja

G) "kozmikus kakukktojás"

H) kettős bolygó/bolygókettős (különös tekintettel a Charon-ra)

I) plutínó (névadó égitest)

J) plomet (átmenet a planéták és a kométák között)

K) más, éspedig: . . . . . . . .

(Több elnevezés is megadható.)

II. kérdés: Szükségesnek tartod-e az évkönyvekben közölni a Plútó táblázatait?

1) Igen, a nagybolygók között

2) Igen, a kisbolygók vagy az üstökösök között

3) Nem tartom szükségesnek

(A szavazás módjáról később döntünk).

Záró gondolatok

Végül engedjetek meg néhány oldalra lőtt nyilat az alternatív tudományok művelői felé:

1. A hetes szám szerelmeseinek üzenem, hogy Földünkről – szabad szemmel vagy kisebb távcsővel – 7 bolygó figyelhető meg.

2. Köztudott, hogy az asztrológusok a horoszkópok készítésénél a bolygók állásából indulnak ki. Ha kiderülne a Plútóról, hogy nem nagybolygó, ez azt jelentené, hogy az összes olyan horoszkóp, amelyben a Plútót figyelembe vették – hibás?

3. Egy UFO közeledik a Naprendszerhez. Az egyik ufonauta így fordul a másikához: – Nem ez az a bolygórendszer, ahonnan a kis Voyager-ek és Pioneer-ok jöttek?
Mire a másik:
– Ennek eldöntése roppant egyszerű: számláljuk meg, hány bolygó kering benne a csillaguk körül!

(A kézirat 2003 márciusa és 2006 augusztusa között készült, a szerző amatőr csillagász.)

Felhasznált és ajánlott irodalom (a teljesség igénye nélkül):

Cikkek

[1] RICHARD P. BINZEL: A Plútó. In: Tudomány (a Scientific
American magyar kiadása) 1990/VIII. 18-25.
[2] JOSEF M. JAUCH: Galileo Galilei pere
In: Fizika 1977, Gondolat, 295-311.
[3] NÉMETH ZSOLT: A Titius-Bode szabály
In: Természet Világa 1979/XI. 518-520.
[4] ÉRDI BÁLINT: Rezonanciák a Naprendszerben
In: Csillagászati évkönyv 1982, 168-187.

Könyvek

[5] CLYDE W. TOMBAUGH-PATRICK MOORE: A sötétség bolygója
Gondolat, 1989.
[6] PETER FRANCIS: A bolygók
Gondolat, 1988.
[7] BÉRCZI SZANISZLÓ: Kristályoktól bolygótestekig
Akadémiai Kiadó, 1991.
[8] SIMONYI KÁROLY: A fizika kultúrtörténete
Gondolat, több kiadás

Hozzászólás

hozzászólás