A csillagászokhoz[28.]
Amikor 1767-ben semmire sem gondoltam kevésbé, mint hogy a Vénusznak a Nap korongja elõtti, 1769. évben esedékes, sokat emlegetett átvonulásának, amely számomra Bécsben nem látható, megfigyelése kedvéért állomáshelyemet, obszervatóriumomat akár csak egy idõre elhagyjam, és ebben megállapodván, elhárítva már két külföldi meghívást is, és belenyugodva, hogy majd más csillagászok által észlelt idõpontokból azonnal el fogom végezni napparallaxis-számításaimat, gondtalanul idõztem Bécsben; új, legkevésbé sem várt, a tudományok országában érdemek szerzésére született lelkemhez különösen illõ meghívás érkezett hozzám Bachoff gróf Õexcellenciájától, Dánia Legkegyesebb Királyának az én Királyom Udvarába [küldött] Császári Követétõl[29.], Legkegyesebb Udvarának nevében, hogy a Király költségén és eszközeivel a kiválasztott csillagászok részérõl Dániába utazzam az Északi Sarkhoz amaz észlelés céljából, ha van kedvem, [éspedig] Wardoëhusba, ebbe az arktiszi Csillagászati Teátrumba, és ha nekem is úgy tetszik, foglaljam el a vezetõ tisztségét; így hát elhatároztam magam, hogy amaz észlelés végett nem fogok – mint mondani szokás – körömszakadtig ragaszkodni a Bécsben maradáshoz, mintha valami varázsütésre elgyöngültem volna, s nem sokra becsülve már elõrehaladottabb koromat, sem az út nehézségeit, az életveszélyeket, sem pedig testi erõimnek gyöngeségét az arktikus égbolt és légkör kegyetlenségéhez, hanem megkapván az engedélyt az útra legfelségesebb császáromtól és királynõmtõl, MÁRIA TERÉZIÁTÓL és a legfelségesebb II. JÓZSEF császártól, rendbe téve dolgaimat a császári és királyi obszervatóriumomban, kiválasztva az útra társamul a Societasomból[30.] a csillagászatban kiválóan jártas férfiút, P. Sajnovicsot, s mikor az útra a legfelségesebb dán Király elegendõ költséget nyújtott, s az egész tudományos expedíció terveit bölcsen meghatározta Thott gróf Õexcellenciája, fõminiszter, a királyi udvar belsõ titkos tanácsosa, megrendelve végül a csillagászati mûszereket a legtudósabb Horrebow[31.] úrtól, a koppenhágai Obszervatórium messze leghíresebb koppenhágai csillagászától, elégedetten, bátor és rettenthetetlen lélekkel útnak indultunk az Arktisz felé, és Wardoëhusban (túljutva Isten segítségével minden életveszélyen) 1768. október 11-én épen és egészségesen kötöttünk ki. Itt azután hevenyészett, de a csillagászati észlelésekre igen alkalmas obszervatóriumot építvén, és ezt minden reményen felül már december 23-án befejezvén és elkészítvén, megkezdtem csillagászati, fizikai stb. megfigyeléseimet, amelyeket egészen 1769. június Nonae-jáig[32.] naponta, egyetlen alkalmat sem hagyva ki, gondosan folytattam; mint remélem, nem is eredmény nélkül, ahogyan mindezeket a munkákat Expeditio Litteraria c. munkámban világosan ki fogom fejteni[33.]. De addig is nem lesz haszontalan talán áttekinteni e [tervezett] munkám fejezeteinek tartalmát, kihasználva e tudományos expedíció alkalmát, gazdagítva és elõmozdítva azokat, akik a tudományok és mûvészetek mûvelésére vállalkoznak, amint az alábbi számokban elvégeztem. Leírva tehát mindez a Litteraria Expeditio c. mûben olvasható.
I.
A sarki fény új elmélete.
II.
Az északi tenger fénylésének oka és elmélete, amit hazai nevén, norvégül Morild-nak neveznek.
III.
Új kísérlet a Föld alakjának, sarki lapultságának, vagyis az egyenlítõi átmérõ és a tengely arányának meghatározására barometrikus megfigyelések segítségével.
IV.
Megfigyelések és geometriai mérések az északi földek, szigetek növekedésével, vagyis az Északi-tenger csökkenésével kapcsolatban, valamint e csodálatos jelenség szükségszerû természeti következményei.
V.
A légköri fénytörésnek a 70. szélességi fokon csillagászati mérések útján meghatározott nagysága.
VI.
A mágnestû declinatiójának napi, sõt óráról-órára való változásaival kapcsolatos egyes jelenségek, ugyanazon 70. szélességi fok alatt, éjjel-nappali megfigyelésekkel összegyûjtve, amelyek hasznosak a mágneses elmélet tökéletesítésére és a hajózás mestersége számára.
VII.
Csillagászati megfigyelések Finnország, Nordland, Norvégia és Svédország sok helyiségének földrajzi szélességérõl, amelyek e vidékek térképeinek helyesbítésére és befejezésére szolgálnak.
VIII.
A mágnestû declinatiojának megfigyelései különbözõ hosszúságokon és szélességeken, amelyeket arktikus utazásomon végeztem, amelyek nem haszontalanok a tû declinatiojának elmélete megerõsítése vagy helyesebb megállapítása érdekében.
IX.
A Nord Cap és más ismert Norvég Alpokbeli hegyeknek, valamint a Norvégián átfolyó Laangen-Elv folyó esésének megmérése barométer segítségével.
X.
Wardö híres szigetének geometriai felmérése.
XI.
A mind az utazás során, mind Wardöben majdnem egy egész évig folyamatos sorozatban a szelekkel és más idõjárási jelenségekkel együtt följegyzett barometrikus és hõmérsékleti megfigyelések.
XII.
Végül az északon szétszórtan élõ lapp nemzet eredetének, valamint nyelvének és különbözõ dialektusainak vizsgálata.
Azokat a dolgokat sem hanyagoltuk el, amelyek az állat- és növényvilág, jelesül a kagylók, füvek, algák, zuzmók természetrajzának megvilágításához vagy kiegészítéséhez tartoznak; valamint egyéb, gazdasági alkalmazásukat tekintve igen hasznos megfigyeléseket sem. De ezeket, mivel a Vénusz átvonulásának szóban forgó anyagát legkevésbé sem érintik, csak azért kívántam elõrebocsátani, hogy a tudós világ számára nyilvánvalóvá tegyem: ha a mostoha idõjárás következtében a Pólushoz küldött más megfigyelõkkel együtt, ama sokat emlegetett észleléssel bezárólag (bár Isten szerencsésen megszerzett jóindulata a Legfelségesebb Király kívánságát mégis méltányolni kívánta) csalatkoznom kellene, e tudományos expedíció a tudományok és a hasznos mesterségek számára mégsem lenne egészen haszontalan és eredménytelen.
Amire mármost a szóban forgó észlelésnek, tudniillik a Vénusz átvonulásának anyagával kapcsolatban fel akartam hívni a csillagászok figyelmét, röviden elõadom: Fölépítvén a wardöi obszervatóriumot, aminek leírását majd az Expeditio Litteraria c. munkámban adom, elsõ gondom volt a pólusmagasság meghatározása után, megépíteni ama precíz, a téglafalhoz rögzített gnómont, vagyis csillagászati délvonalat [meridiánt]; a beesõ napképet elõállító, Bécsben készült fémeszközt hordozó gnómon magassága csaknem hat láb volt, és evvel szemben, tõle kilenc lábnyi távolságban másik függõleges fal épült a napkép felfogására, továbbá a meridiánt jelölõ igen vékony selyemszál, amely mellé fehér papírral ügyesen bevont szilárd léc volt erõsítve a napkép pontos észleléséhez. A horizontális síkban is a meridiánban kifeszített szál alá ugyanúgy fehér papírral bevont léc volt helyezve; az észlelés idején az obszervatórium ablakszárnyait mind bezártuk, hogy ezáltal a sötétben a napképek pontosabban megfigyelhetõk legyenek; egyszóval, semmirõl sem feledkeztem meg, ami ennek a gnómonnak a használatát kétségesebbé vagy kevésbé pontossá tehette volna. Hogy azután ez a csillagászati gnómon mekkora hasznomra volt nemcsak két ingaórám ellenõrzésében és beállításában, hanem más csillagászati megfigyelések során is, azt a gyakorlott csillagászok tudni fogják. E gnómon felállításának tehát legfõbb célja az volt, hogy semmit el ne hagyjak, ami nélkül a wardöi égbolt szinte folytonosan változó zordsága miatt a Vénusz átvonulásának megfigyelése eredménytelen maradhatott volna. Hiszen mivel ezeknek és más helyesen elvégzett méréseknek az eredménye a csillagászati óra helyes és pontos ismeretétõl függ, ebben a valójában ismeretlen meridián-vonalban a Nap és a megfelelõ csillagok alapján kell azt megvizsgálni; de milyen könnyen elõfordulhat, hogy sok napig mind az észelés napja elõtt, mind akkor, mind pedig az utána következõkön nem készíthetõ megfelelõ megfigyelés, holott pedig a Nap délben igen gyakran fényesen ragyog? Én persze tudom, hogy az egyik vagy másik napmagasságot (ismerve a quadráns helyzetét) az óra jelenlegi állásában számításokkal meg lehet határozni, de mégis elõfordulhat, hogy a felhõkkel állandóan fedett égbolt épp csak a [megfigyelendõ] kontaktusok pillanataiban tisztul ki, hogy a megfigyelõnek ne maradjon ideje a napmagasság valamelyest pontos megmérésére, különösen e zord éghajlat alatt, ahol a megfigyelõ az óra állásában nem lehet hosszú ideig biztos.
A gnómonon kívül felállítottam még két csillagászati ingaórát, amelyek egyike az én sajátom Bécsben, a másikat pedig, amelyet a híres mester, Le Roy[34.] készített, a koppenhágai csillagászati obszervatóriumból vittem magammal; ezeknek az ellenõrzését, beállítását, és a segítségükkel végzett gravitációs, azaz a [nehézségi] gyorsulásra vonatkozó kísérleteket az Expeditio Litteraria számára tartom fenn.
Felállítottam továbbá két, Koppenhágából magammal vitt quadránst, amelyek egyike három láb sugarú volt és aszerint a szabály szerint készítette a leggyakorlottabb mester, Aal úr, amelyet csillagászati mûvének II. kötete 1827. pontja 149. ábráján leírt az igen hírneves de la Lande úr. A másik mintegy két lábas, amellyel a leghíresebb Niebuhr[35.] úr jóvoltából rendelkeztem, s amellyel õ, a gyakorlott csillagász és geométer, a minapi arábiai útján nagyszámú igen pontos észlelést végzett, én magam ugyanezzel a használatra igen célszerû quadránssal Wardöben is sokat észleltem, az úton pedig minden megfigyelést ezzel végeztem.
Volt több nagyon jó csillagászati távcsövem, amelyek közvetlenül Bécsbõl való elutazásom elõtt, kifejezetten a wardöi használatra készültek; ezeken kívül a legjobban a Koppenhágából való 10 lábas Dollond-féle[36.] achromaticus távcsõnek örültem, bár ennek nem volt mikrométere, ezért ezt is a kontaktusok megfigyelésére használtam. Használtam ezeken kívül más mûszereket is, úgymint egy Bécsben készült nagypontosságú fonálmikrométert, két háromlábas, szállal felszerelt távcsövet a meridiánfalon bizonyos állócsillagok kitûzésére, két eszközt a korrespondeálók[37.] használatára, mágnestûket, barométereket, hõmérõket, elektromos gépet az elektromos anyag és a sarki fény közti összefüggés kutatásához, melyet a legkiválóbb de Storm úr Christianiában [Oslóban] osztott meg velem, valamint különféle szerszámokat, mint órás- asztalosszerszámokat stb, amelyeket ezen a minden emberi összeköttetéstõl és ipartól félreesõ helyen magam szükség esetén használhatok. Így semmit sem hagytam ki, amit csak kívánni lehetett akár ama nevezetes megfigyelés, akár az egész tudományos expedíció szerencsés kimenetele érdekében.
Hátra van még, hogy mindazt világosan kifejtsem, amirõl úgy gondolom, hogy a Vénusz-átvonulás megfigyelésének gondosságához és az ennek segítségével meghatározandó napparallaxishoz tartozik, és amibõl a csillagászok majd megtudják, mennyi és milyen hitelt adhatnak e munkáimnak. Elõször meg kell mutatnom a koppenhágai quadráns vizsgálatát, amit követõen meghatároztam a wardöi obszervatórium földrajzi szélességét és a légköri refrakciót; majd azt, hogy milyen módszerrel állapítottam meg az obszervatórium szélességét biztosan és kétséget kizáróan, ezután foglalkoznom kell a hosszúságával is, vagyis a különbséggel a wardöi obszervatórium és a kiváló európai obszervatóriumok meridiánjai, tudniillik az angliai greenwichi, a franciaországi párizsi, a dán koppenhágai, az orosz pétervári, a svéd stockholmi, az osztrák bécsi és a német ingolstadti obszervatóriumé közt a június 3-i napfogyatkozás csillagászati észlelése alapján. Tehát mindazt, amit a Vénusz-átvonulás kontaktusainak észlelési módjáról, magáról a Vénusz-átvonulás wardöben végzett észlelésérõl, továbbá a napfogyatkozás megfigyelésérõl és mindenrõl, ami még ide tartozik, elõrebocsátottam, ki kell fejtenem bõvebben, világosan, érthetõen és a legnyíltabban, amint ez a legfontosabb dolgokban szükséges is.
Az optikai kontaktusok[38.] észlelésének módja a Vénusz
átvonulásakor a Nap korongja elõtt[39.]
Az alábbi részt annak megmutatására közöljük, hogy Hell milyen alapossággal készült a nevezetes megfigyelésre, illetve hogy a siker érdekében mekkora körültekintésre volt szükség.
Mielõtt a Vénusz és a Nap szegélyének érintkezésére vonatkozó megfigyeléseket magukat, mielõtt az órák vizsgálatát, illetve az e megfigyelés céljára használt távcsövek felépítését és a többi elõkészületet ismertetném, e helyen véltem alkalmasnak elõrebocsátani néhány dolgot, amit szerintem hasznos tudni a Vénusz és a Nap szegélyének érintkezése észlelésének módjáról, fõként a következõ okokból. I. Mivel a csillagászati észlelõk között mindeddig nincs definiálva, hogy az észlelt idõpontok közül melyiket is akarják a kontaktus [érintkezés] szóval jelölni. II. Mivel a legtöbb észlelõ a kontaktusok idõpontját, mégpedig mint állítják, az általuk teljesen bizonyosan észlelt idõpontját közlik, holott ezeket a legkevésbé sem tarthatjuk az érintkezés valódi idõpontjának, hanem vagy késõbbiek, vagy pedig elõbbiek a helyes idõpontnál. Elõször tehát definiálnunk kell, mit is értsük azon a kifejezésen, hogy valódi észlelt kontaktus; aztán meg kell vizsgálnunk, hogy minden valódi optikai kontaktust lehetséges-e észlelni, azaz hogy szemmel avagy másként meghatározható-e? Pontosan amely szavakkal az általa észlelt – közönségesen optikai kontaktusnak nevezett – idõpontokat a megfigyelõ alkalmasan és kétértelmûség nélkül ki tudja fejezni, azokkal kell is élnie. Nekem ugyanis úgy látszik, hogy a Vénusz belépésekor mind a belsõ, mind a külsõ kontaktus szava, ahogyan a különbözõ észlelõk használják, különbözõ jelentésû és így legalábbis kétértelmû, amit itt bizonyítani is kívánok. Pedig az optikai kontaktus kifejezésrõl csak úgy szólok, ahogyan azt az észlelõ csillagászok használják a Vénusznak a Nap korongja elõtti áthaladásának megfigyelésekor, vagy napfogyatkozáskor a Hold áthaladásakor ugyancsak a Nap korongja elõtt, illetve a korongnak látszó Vénusz vagy Hold „optikai érintkezésekor" a korongnak látszó Nappal.
Mivel a Nap, Hold vagy a Vénusz gömbje a Föld jelentõs távolságából, a Földrõl szemlélõ megfigyelõ számára optikailag úgy jelennek meg, mint sík korongok vagy köralakú lapok (*), amelyeknek széleit körök határolják, ezen égitestek optikai kontaktusáról éppúgy kell értekeznünk, mint két fizikai test látszó érintkezésérõl: Két körrõl tehát, akár egyformák, akár különbözõk, akkor mondjuk, hogy optikailag kívülrõl érintkeznek, amikor kerületük egymás mellett optikailag kölcsönösen úgy helyezkedik el, hogy a kerületek egymással szomszédos részei között nincs megkülönböztethetõ térköz, hanem úgy látszik, hogy egyetlen fizikai pontjuk közös, mégpedig úgy, hogy a megfigyelõ egyikük teljes kerületét másikuk teljes kerületén kívül levõnek ítéli. Ha ugyanis egyikük kerületének egy része a másiknak a kerületén belül látszanék, akkor metszõnek, s nem érintõnek mondjuk õket; hogy pedig a megfigyelõ ezt megítélhesse, nyilván szükséges, hogy mindkét kör kerületét lássa. Ha ugyanis csak az egyik kör kerületét látná, és a másik kör kerülete számára láthatatlan lenne, akkor miképp ítélhetné meg, hogy azok optikailag annyira szomszédosak, hogy köztük semmi optikai intervallum nem látható? Hiszen senki sem végezheti el két optikailag észlelhetõ dolog összehasonlítását, ha azoknak csak egyikét látná, a másik pedig a számára egyszerûen láthatatlan. Igy tehát azt állítom, hogy teljesen lehetetlen észlelni a Hold korongjának érzékeinkkel felfogott elsõ külsõ optikai érintkezését napfogyatkozás kezdetekor, és még inkább a Vénusz korongjának a Napéval való külsõ érintkezését átvonuláskor. Ilyen érintkezéskor ugyanis a nézõ sem a Hold korongját, sem a Vénusz korongját, mint amelyek nélkülözik a megvilágítást, és amelyek kívül a Naphoz közel helyezkednek el, nem láthatja meg; ha pedig e korongokat nem láthatja, akkor miként állapíthatná meg, hogy kerületük látszólag annyira közel van a fényes Nap kerületéhez, hogy közéjük nem esik látható intervallum? Az elsõ külsõ kontaktus pillanatait tehát, azaz az észlelt Vénusz korongjáét a Nap korongjával – teljesen lehetetlen megfigyelni. Azaz: a Vénusz és a Nap gömbjének elsõ külsõ kontaktusára vonatkozó megfigyelések lehetetlenek.
Ebbõl már érthetõ, milyen kétértelmûen beszélnek azok az észlelõk, akik azt mondják, hogy belépéskor a Vénusz elsõ kontaktusát pontosan ebben vagy abban a pillanatban észlelték. A napkoronggal való elsõ optikai kontaktus ugyanis, mint most igazoltuk, bármely észlelõ számára egyszerûen hozzáférhetetlen, mert hogyan fogjuk meglátni azt, ami nem látható?
Ha mármost a megfigyelõ az elsõ külsõ kontaktus idõpontjaként azt az idõt állapítja meg, amikor a Nap fényes pereme már a Hold vagy a Vénusz sötét korongjának kis részébe belemetsz, vagyis amikor a Hold vagy a Vénusz sötét pereme metszi a Nap fényes peremét, akkor biztos, hogy a valamely elõzõ pillanatban történt elsõ külsõ optikai kontaktus már elmúlt; de mely pillanatban? ez az, amit egyetlen csillagász sem merészel precízen meghatározni. A napfogyatkozások kezdetének sok megfigyelésében szerzett állandó, úgyszólván napi gyakorlat alapján, a távcsõ nagyításának ismeretében, valamint a holdperem már bemerült részecskéjébõl és annak ismert mozgásából a gyakorlott észlelõ körülbelül meg tudja becsülni az elmúlt kontaktus idõpontját, ami számára megfigyeléssel egyszerûen lehetetlen; napfogyatkozásoknál a külsõ kontaktus idõpontjának e becslése közepes méretû távcsõ használata esetén a 10 másodperces határon belül szokott mozogni, nagy távcsõ esetén pedig 6 vagy 5 másodperc körüli, amint ezt régebben Ephemeridesem 1765-ös kötetében megmutattam.
Mit kell gondolnunk a külsõ kontaktus idõpontjának becslésérõl a Vénusznak a napkorong elé való belépése esetén? Kissé elõbb már megmutattam, hogy a sötét Vénusz valódi elsõ külsõ optikai kontaktusát a fényes napkoronggal lehetetlen megfigyelni; amiért is mikor az obszervátor a Vénusz átvonulásakor észreveszi, hogy a Nap fényes szegélyét a sötét Vénusz korongja már kis részben takarja, azaz mikor a megfigyelõ számára úgy látszik, hogy a Vénusz kis része már belépett a napkorong elé, az elsõ külsõ optikai kontaktus biztosan valamennyi idõvel elõbbre esett; de hát melyik idõpontba? Ha a Hold elsõ külsõ optikai kontaktusa a Nap szélével, mint kevéssel elõbb mondottam, 10, de legalább 5 másodpercnyi bizonytalanságot tartalmaz, akkor biztos, hogy a Vénusz elmúlt elsõ külsõ kontaktusának becsült idõpontja 60, de legalább 40 idõmásodperc bizonytalanságot kell, hogy tartalmazzon, tudniillik e bizonytalanságok mértéke nagyjából fordítottan arányos a Hold és a Vénusz mozgásának sebességének arányával. Viszont tudjuk, hogy a Hold és a Vénusz mozgásának [szög]sebessége nagyjából úgy aránylik, mint 8 az 1-hez, vagyis mint 5393h : 656h, tehát a Vénusz oly lassú mozgása miatt, amellyel 60 idõmásodperc alatt csak 4 szögmásodpercet tesz meg pályáján, az elmúlt külsõ kontaktus bizonytalanságának 40 és 30 idõmásodperc szélsõ határok között kell mozognia. Hozzájárul még, hogy ez a bizonytalanság még sokkal nagyobbra nõhet a Vénusz kerületének a Holdéhoz viszonyított kicsinysége miatt, ami körülbelül 1:32; és még más körülmények is hozzájárulnak, mint pl. a Nap és a Vénusz szélének remegése [a távcsõben] a látóhatár párái miatt, a szem gyengesége stb. stb, amire tekintettel könnyen érthetõ, hogy szükségképpen még a leggyakorlottabb megfigyelõ is egy percnyi, vagy legalább 50 másodperc körüli hibát követ el.
És ez az igazi oka a Vénusz elsõ külsõ kontaktusának becsült (nem észlelt, hiszen észlelni lehetetlen) idõpontjai erõsen eltérõ voltának, amelyeket egyazon helyen különbözõ megfigyelõk állítanak. Eltekintve attól, hogy különbözõ nagyítású és fényerejû távcsöveket használnak, a kevésbé gyakorlottak közül néhányan a megfigyelt kontaktus idõpontjaként azt jegyzik föl, amikor a Vénusz valami kis része már belépett a Nap korongja elé. Mások, gyakorlottabbak, a Vénusz mozgásának ismeretébõl és a Vénusz Nap elõtt látható részecskéjébõl megbecsülvén az elmúlt és számukra láthatatlan optikai kontaktus idejét, megadják ezt a korábbi, de általuk csak becsült pillanatot, amirõl úgy vélik, hogy az elmúlt és láthatatlan kontaktusnak meg kell felelnie.
Ezen okokból igen helyes, hogy a csillagászok általában törvénynek veszik: a Vénusz belépésének úgynevezett elsõ külsõ kontaktusának megfigyeléseit a gyakorlatban a napparallaxis meghatározásában felhasználni szigorúan tilos. Ezeket akartam az úgynevezett elsõ külsõ kontaktusról elõrebocsátani, hogy az ilyen észlelésekrõl alkotott véleményemet nyilvánosságra hozzam. Most röviden elõadom, hogyan látom a Vénusz átvonulásakor észlelt elsõ belsõ kontaktus megfigyeléseinek pontosságát.
Két nem egyforma kör látszólagos belsõ kontaktusáról, vagyis hogy mikor kerül a kisebb kör a nagyobbikon belülre, akkor mondjuk, hogy bekövetkezett, amikor a kisebb kör kerülete optikailag annyira szomszédossá válik a nagyobbik kör belsõ kerületével, hogy mindkét kerület épnek látszik, de a kisebb és nagyobb kör kerülete között a fizikailag legközelebbi pontban optikai intervallum (térköz) nem látható. Ha tehát a Vénusznak ez az elsõ belsõ kontaktusa a Nap kerületével érzékeinkkel felfogható, [akkor] bátor vagyok kijelenteni, hogy véleményem szerint a sötét Vénusz elsõ belsõ kontaktusa a Nap fényes kerületével alig 15 vagy 10 másodperces szélsõ határok között nem mondom, hogy megfigyelhetõ (kicsit késõbb megmutatom ennek fizikai lehetetlenségét), hanem megbecsülhetõ. Íme a kijelentésemet alátámasztó megfontolások.
Ha a sötét Vénusz belsõ kontaktusa a Nap korongjára való belépés alkalmával akkor állapítható meg, amikor a sötét Vénusz kerülete úgy kerül összeköttetésbe a fényes Nap belsõ kerületével, hogy mindkét kerület éppen sértetlennek látszik, azaz legkisebb részük sem hiányos, azonban ugyanakkor a sötét Vénusz kerülete és a vele érintkezõ fényes napkorong között semmi látható köz nem vehetõ észre, akkor világos, hogy ez a megállapítás, illetve ez az összehasonlítás szükségképpen helyettesítendõ egy másik megállapítással, mégpedig mind a Vénusz, mind a Nap kerületének teljes épségével. Azt kell tehát megnéznünk, hogy a megfigyelõ a kerületeknek errõl az épségérõl megbizonyosodhatik-e legföljebb 10 idõmásodpercnyi hibahatáron belül?
Hogy az én véleményem a fényes Nap és a sötét Vénusz kerülete épségének biztos megítélésérõl pontosan érthetõ legyen, legyen a 2. ábrán a távcsõ látómezeje K, L, M, N. A c, E, G, F kör része jelképezze a napkorong részét, amelynek a távcsõben látható c, P, Q, R része az, ahol a belépõ sötét a, c, b, d Vénusz a távcsõ látómezejének közepére állítva tartózkodik. Akkor nyilvánvaló, hogy a megfigyelõ nem állapíthatja meg a Vénusz c szélének a Nap P, c, R szélével a c pontban történõ érintkezését, hacsak azt nem ítéli meg, hogy a Vénusznak a kontaktus c pontjából húzott c, d átmérõje ugyanakkora, mint a rá merõleges a, b átmérõ, vagyis hogy a Vénusz kerületét körnek vehetjük, mert az a, b, c, d Vénusz alakja már pontosan kör, s nem hiányzik belõle a legkisebb rész sem; mint ahogy hiányoznék, ha a Vénusz c, d átmérõjét kisebbnek találnánk, mint az a, b átmérõt. Másrészt a megfigyelõ nem állapíthatja meg másképp a Nap P, c, R kerületének épségét, mint hogy megbecsüli, hogy a P, c ív úgy folytatódik-e a c, R ívben, hogy köztük a c pontban már nem látszik törés vagy bevágás. Ezeket leszögezve világossá lesz, hogy mekkora idõbeli pontossággal történhetik ennek a belsõ optikai kontaktusnak a megfigyelése.
Hell rajza a Vénusz átvonulás kontaktusainak értelmezéséhez
Ha a megfigyelõnek csak szemmértékkel, azaz csak szemmel történõ összehasonlítás útján kell megbecsülnie, hogy a Vénusz c, d és a, b átmérõje egyforma-e, azaz hogy vajon a Vénusz kerülete már pontosan kör alakú-e, akkor könnyen érthetõ, hogy a kör alak e megbecsülése bizonyos szükségszerû hibával végezhetõ csak el, azzal, hogy a Vénusz igen lassú mozgása miatt fizikailag lehetetlen csak puszta szemmel pontosan megítélni azt az idõt, amikor a Vénusz c, d átmérõje egyenlõvé válik az a, b átmérõvel, vagy ami ugyanaz, megadni azt az idõt, amíg a Vénusz alakja az ép körformát felveszi; és nem könnyebb azt az idõt sem meghatározni, amíg a Vénusz c, d átmérõje, bár kicsiny, valami csekély résszel még kisebb az a, b átmérõnél. Éppoly könnyen érthetõ tehát, hogy az obszervátor így nem lehet bizonyos e pontos idõadat felõl, mint amilyen könnyû a Vénusz kerülete épségének ez összehasonlításában szemmértékkel egy szögmásodpercet tévedni.
Tegyük föl tehát, hogy a leggyakorlottabb megfigyelõ legkisebb hibája, amit a Vénusz kerülete épségének szemmértékkel való becslésekor elkövethet, nagyjából 1 szögmásodperces határon belül van, vagyis a Vénusz átmérõjének 1/58 részét tévedhet, amikor azt hiszi, hogy helyesen becsüli egyenlõnek az a, b és a c, d átmérõt; ebben az esetben azt állítom: a megfigyelõ a kontaktus pontos idejének meghatározásakor szükségképpen 15 idõmásodpercet téved, ennyivel becsüli az optikai kontaktus bekövetkeztét elõbbi idõpontra, mint amikor az valóban történt, márpedig, mivel a Vénusz a Naphoz képest megfigyelt relatív mozgása során egy idõpercben, vagyis 60 másodperc alatt a pályáján 4 szögmásodperccel jut elõbbre, nyilvánvaló, hogy 1 szögmásodpercet 15 idõmásodperc alatt tesz meg. Mivel tehát az obszervátor szemmértékkel való becsléskor nem tudja a Vénusz kerületének épségét 1 szögmásodpercnél pontosabban megállapítani, tehát nem lehet bizonyos a valódi belsõ optikai kontaktus bekövetkeztének idejében kb. 15 idõmásodpercnél pontosabban. Ha megvizsgálnánk együtt a Nap kerülete épségének vagy a Nap széle P, c és c, R íve folytonosságának puszta szemmel való becslése nehézségét, akkor még sokkal nagyobb hibahatárt adnánk meg a belsõ optikai kontaktus idõpontjának becslésére; és ehhez jönnek még hozzá a megfigyelés egyéb körülményei, mint pl. a Nap közelsége a látóhatárhoz, ami miatt a horizontnál a párák a Nap és a Vénusz szélét rezgésbe hozzák, vagy a közben odakerülõ felhõk teszik az égitestek szélét kevésbé határozottá és nehezebben megkülönböztethetõvé; mit tarthatunk tehát a belsõ kontaktus ilyen észlelésének pontosságáról, amit a megfigyelõk közölnek? és mennyire fognak egyezni több észlelõ megfigyelései, még ha ugyanazon helyen, ugyanolyan jó távcsövekkel dolgoznak is? Le kell tehát vonnunk azt a következtetést, hogy ha meg fogjuk kapni a Vénusz mostani belépésekor észlelt belsõ kontaktust, vagy ha a megfigyelõk ennél az észlelésnél a belsõ kontaktus szóval élnek e kontaktus általuk észlelt idõpontjának megadásakor, akkor észleléseik nem lehetnek megbízhatóbbak, mint hogy 15 másodperc szélsõ hibahatáron, de legalább 10 másodpercen belül essenek. Ezért ha valamely észlelõk ilyen módon ugyanazon a helyen észlelvén az elsõ belsõ kontaktust, szûkebb határon belül, mondjuk 8 vagy 7 másodpercen belül, vagy még inkább ha 4 vagy 3 másodpercen belül egyezõ eredményeket kapnak, ezt inkább a becslés bizonyára szerencsés voltának, mint a megfigyelés lehetõ voltának tulajdonítom; sõt azt hiszem, hogy e kontaktus így kapott s majd publikálandó észlelései, amelyeket olyan helyeken készítettek, ahol a Nap a horizont közelében tartózkodott (ilyen helyek pl. Franciaország, Anglia, Spanyolország), sokkal jobban fognak egymástól különbözni, mint 15 másodperccel, talán alig lesznek 50 vagy 40 másodperces intervallumon belül.
Ha azonban a Vénusz belépésének elsõ kontaktusának azt a pillanatot vesszük, amikor észrevesszük, hogy a Nap szélének, mint mondják, egy fényes szála felvillan a Vénusz sötét korongjánál, akkor érthetõ, hogy ezt a pillanatot sokkal pontosabban lehet megfigyelni, mint a fentebb kifejtett belsõ optikai kontaktust, s ugyanakkor az is érthetõ, hogy a pillanat, mikor a Nap e fényes szála felvillan a Vénusz belépése folyamán, nem a belsõ optikai kontaktus valódi pillanata, hanem késõbbi, tehát a valódi optikai kontaktus utáni. Mivel ugyanis a megfigyelõ csak abban az idõben láthatja a napkorong e fényes szálát, amikor a Nap átmérõjének egy kis részényi Vénusz sötét széle már elmozdult a Nap szélétõl, következik, hogy az a pillanat, amikor a Vénusz széle a Nappal optikailag egybeesett, ekkor már elmúlt; azaz az igazi belsõ optikai kontaktusnak már valamely elõbbi idõpontban kellett bekövetkeznie.
A kontaktus szó tehát, amelyet az észlelõk a Vénusz teljes átvonulásának leírásakor használnak, felettébb kétes, sõt kétértelmû, és kimutattuk a kétértelmûséget a külsõ belépésnél; minthogy egyes obszervátorok szerint a belsõ kontaktus akkor áll be, amikor a Vénusznak és magának a Napnak a kerülete már kör alakú, míg mások akkor beszélnek kontaktusról, amikor a Nap szélének fényes szálát észlelik magánál a Vénusz sötét szélénél, amely idõpontok nyilván egészen különbözõk, világos, hogy ha ezek a különbözõ észlelõk ugyanazt a kontaktus szót használják, akkor ez a szó kétes és kétértelmû, nem ismerjük ugyanis észlelésüknek, vagyis a kontaktus meghatározásának módját, tudniillik azt, hogy az elsõ vagy a második értelemben határozták meg a kontaktust. A kontaktus szónak ez a kétértelmûsége azután az ugyanazon helyen végzett észlelések között is jelentõs eltérésekhez vezethet, sõt kell is vezetnie. Nem csoda tehát, ha az úgynevezett kontaktus észlelései közt még a belépéskori belsõ kontaktus esetén is 20, 30 vagy 40 másodperces különbségeket találunk.
Mivel a Vénusz elsõ módon észlelt belépéskori belsõ kontaktusa, úgy látszik, az észlelt idõpont biztonsága tekintetében nem lépheti át a 15, vagy legföljebb 10 másodperces határt; viszont a második módon észlelve ugyanazon kontaktus, vagyis amikor a Nap szélének fényes szalagja megjelenik, sokkal szûkebb, 4 vagy 5 másodperc, de van, amikor 3 vagy 2 mp. idõhatárok között marad, hiszen az azonos helyen észlelõ megfigyelõk számára annak a fényes szalagnak a feltûnése ugyanabban az idõpontban kell, hogy történjék, tehát mind maguk az észlelések, mind pedig azok, amikrõl az ezen észlelések számára készített távcsövek teljesítményével kapcsolatban Ephemeridesem 1765. évi kötetében értekeztem, teljesen megcáfolják, hogy úgymond a belépéskor a fényes szalag észlelésében akár csak néhány másodpercnél nagyobb hiba is maradjon, bár ez az idõpont késõbbi a valódi belsõ optikai kontaktus idõpontjánál, azért igen helyes, hogy a csillagászok általában törvénynek veszik, hogy e nagyon fontos méréseknél, tudniillik a napparallaxis mérésénél nem az elsõ, hanem a második módon észlelt kontaktust használják.
Mindezt, amit a Vénusz belépésének mind külsõ, mind belsõ kontaktusáról elõrebocsátottam, azzal a céllal akartam mondani, hogy amikor a csillagászok az összes kontaktusra vonatkozó észlelésemet olvassák, megértsék a megfontolást és okot, hogy a Vénusz-átvonuláskor észlelt idõpontok elõadásakor miért kerülöm következetesen a kétes és kétértelmû kontaktus szót, és e kétes szó helyett inkább az én észlelési módomat írom le világosan és egyértelmûen, amibõl megértsék, hogy az általam kapott, mind az elsõ, mind a második értelemben vett kontaktust helyesen észleltem; ugyanis úgy gondolom, hogy az ilyen fontos dologban, mint amilyen ez az észlelés, az obszervátornak világos, biztos és egyértelmû szavakkal kell élnie, és semmi nem fölösleges, ami valahogyan hozzájárulhat ahhoz, hogy az ilyen észlelés minden tekintetben megbízható legyen.
De bár a Vénusz belépésére vonatkozó észlelésemben a kétes értelmû kontaktus szót kerülöm, ugyanezen szót használhatónak tartom a Vénusz kilépésének leírásakor. A Vénusz kilépésének megfigyelési módja ugyanis, bár nem az egyetlen, de a legbiztosabb és minden észlelõnél közös; és ez a kontaktus szó a Vénusz kilépésekor akár a külsõ, akár a belsõ kontaktusra alkalmazva nem lehet kétes vagy kétértelmû. Hiszen minthogy a Vénusz kilépésekor a belsõ optikai kontaktust minden észlelõ arra a pillanatra teszi, és bizonyára akkor is van, amikor a Vénusz sötét korongja a Nap látható korongján úgy érinti a Nap fényes peremét, hogy a Vénusz sötét szélének részétõl többé már nem látszik a nap szélébõl semmiféle vékony szalag, azaz amikor a Nap szélének vékony szalagja szétválik; e pillanatban nincs többé látszó távolság a Nap és a Vénusz széle közt, és mivel a Nap fényes szélének e kioltódása exact észleléséhez nincs szükség a Nap és a Vénusz kerületének összehasonlítására, vagyis hogy már elvesztették-e kör alakjukat, vagy vajon a Vénusz átmérõje egy kis részével még rövidebb-e stb., a kontaktus idõpontjának bizonyosságához semmi más bizonytalanság nem járul, mint ami a távcsövek különbözõségébõl, az égbolt derült vagy felhõs állapotából, a Nap horizont feletti magasságának eltérõ voltából származik; és ezért ha az égbolt és az észlelés egyéb körülményei kedvezõk, ezt a belsõ kontaktust szerintem olyan pontosan lehet észlelni, hogy csodálkoznunk kell, ha egyformán jó távcsövekkel ugyanazon a helyen dolgozó észlelõk 4 vagy 5 másodperccel eltérõ adatokat kapnak. Számomra kedvezõ égbolt mellett ez a kontaktus annyira pillanatszerûnek tûnt, hogy idõpontjában még egyetlen másodpercnyit sem kételkedem.
Ugyanilyen megfontolásból a Vénusz Nap elõl való teljes kilépésének idõpontját csak egy módon, úgy, ahogy a napfogyatkozások végét, a legbiztosabban, minden csillagász egyformán észlelheti, mivel ez akkor következik be, amikor a Nap kerületének azon a részén, ahol a Vénusz kilép, többé nem látszik bevágás vagy a Vénusz nyoma, azaz amikor a Nap kerülete már teljesen kereknek és határoltnak látszik, és ez az a pillanat és ezt kell a Vénusz kilépéskori külsõ optikai kontaktusának nevezni. A kontaktus szó tehát a teljes kilépéskor biztosan és kétség nélkül érzékelhetõ, minden észlelõvel közösen. Hogy ez a Vénusz kilépésénél észlelt külsõ kontaktus még pontosabban megfigyelhetõ, mint a teljes belépésnél a belsõ kontaktus, amit a fent részletezett elsõ módon észleltek, az az elõbb mondottak szerint külön magyarázat nélkül is érthetõ.
Ha mármost valaki a Vénusz teljes belépésekor megfigyelt belsõ kontaktusról fentebb leírtakból azt venné ki, hogy én azt akartam megmutatni, mintha a Vénusz teljes belépésének megfigyelései, amit a csillagászok elsõ belsõ kontaktusnak neveznek, alkalmatlanok egy oly fontos dolognak, mint a napparallaxisnak a precíz kiszámítására, merthogy az elsõ módon észlelt kontaktus 15 vagy több idõmásodpercnyire is pontatlan lehet, és a második módon észlelt kontaktus is túllépheti a 4 vagy 5 idõmásodperc hibát, vagyis a Vénusz és a Nap szélének valódi optikai kontaktusa a teljes belépéskor nem figyelhetõ meg pontosan, azt emlékeztetném arra, amit fentebb már jeleztem: hogy tudniillik a csillagászok azt a törvényt hozták, hogy a parallaxis meghatározására nem használnak más kontaktust, mint a második módon észleltet. Ez a második módon észlelt kontaktus pedig különbözõ észlelõk esetén 4 vagy 5 idõmásodpercen belül lehet pontatlan, de általában a hiba nem halad meg 3 vagy 2 másodpercet; a két vagy három idõmásodperc pedig, összevetve az egyik belsõ kontaktustól a másikig tartó teljes átvonulás tartamával, amelyet két különbözõ helyen levõ obszervátor észlelt, amiben a legnagyobb a parallaxis okozta eltérés, az ezekbõl meghatározandó napparallaxist nem teszi pontatlanabbá, mint a teljes parallaxis egy háromszázad részényire; az ez évi Vénusz-átvonulás észlelésébõl meghatározandóknak ez a pontossága bizony még mindig nagyobb, ha a déli sarkvidéki megfigyelõk szerencsével jártak, mint amekkora lehetett az 1761-es Vénusz-átvonulásnál, hozzávéve még, hogy a különbözõ, legnagyobb parallaktikus hatást (eltérést) adó helyeken mindkét kontaktust, mégpedig mint Halley[40.] kívánta, egyetlen másodpercnyi pontossággal észlelték; az 1761-es legnagyobb megfigyelhetõ parallaktikus effektus az átvonulás teljes tartamának idõkülönbségére nem volt nagyobb (feltéve, ha a Nap parallaxisa 10"), mint 12 vagy 13 idõperc, ebben az évben pedig az északi-sarkon észlelt átvonulás tartama között és aközött, amit remélhetõleg a déli részen, a déli tengeren észleltek, feltéve, hogy a napparallaxis 9", 24 idõpercnyi különbséget kell találnunk.
"A csillagász Hell Miksa írásaiból" című könyv másodközlése
A csillagász Hell Miksa írásaiból (I.)
A csillagász Hell Miksa írásaiból (III.)
A csillagász Hell Miksa írásaiból (IV.)
A csillagász Hell Miksa írásaiból (Jegyzetek)