1056. szeptember 26.
„Mikor a Hold ragyogó fényben fürösztötte a Földet, hirtelen fogyatkozás lőn, rőt ragyogását pedig nem sápadtság, hanem sötétség követte, ez – mint nemsokára kitűnt – a két fejedelem közeli halálának előjele volt.”
(Inhoffer: A magyar királyság egyházi évkönyveinek fennmaradt írásai. Latin nyelvű)
Az ismeretlen krónikás azért találta feljegyzésre méltónak ezt a holdfogyatkozást, mert a földárnyékba lépő holdkorong teljesen eltűnt, vagyis a fogyatkozás szokatlanul sötét volt. A két „fejedelem”: Viktor pápa és III. Henrik német-római császár.
Spalato (Split), 1239. június 3.
„Azon időben, Urunk születésének 1239. esztendejében, június havának 3-án csodálatos és rettenetes napfogyatkozás lőn, mert az egész Nap elhomályosodék és az egész levegő besötétedett, és az égen a csillagok, mint éjszaka, feltűntek, és egy nagyocska csillag ragyogott a Nap mellett nyugat felől. És mindenkit olyan rémület lepett meg, hogy mintegy észnélkül kiabálva futkostak idestova, azt híve, hogy a világ vége jelen van.”
(Tamás spalatói esperes latin nyelvű Historia Solonitanorumának 34. fejezetéből, Közli: Szabó K.: Magyarország történetének forrásai, 58. old.)
Igen hű leírás arról a rettegésről, amely a középkorban egy-egy teljes napfogyatkozáskor eluralkodott még a tanultabb embereken is. A fogyatkozás Milánó, Velence, az Isztriai-félsziget és Belgrád táján volt teljes. A fényes csillag a Nap mellett a Jupiter bolygó volt.
Spalato (Split) 1239. júniusa
„Ugyanazon esztendőben (1239-ben) üstököscsillag is látszott, amely az északi tájon, mintegy Magyarország fölött csüngött vala és ott maradt több napon át, és elég nagy csoda dolgok előjelének látszott vala.”
(Tamás spalatói esperes latin nyelvű Historia Solonitanorumából)
Az 1239. évi üstökösről a fenti krónikán kívül csak keleti – arab, perzsa – feljegyzések vannak. A fényes üstököst, természetesen évekkel az események után, az 1241. évi tatárjárás előhírnökének tartották.
Pécs, 1462. augusztus eleje
Janus Pannonius: Nyári dél egén látható csillaghoz
Déli verőfényben mi világlik ott fenn az égen?
Rendbontó csillag: nappal a földre ragyog!
Már az égi oroszlán háta, tompora táján,
Felfelé hajtja a Nap nyári heves lovait.Ám egy nagy jövevény, bátrabb mint valamennyi,
A fennégő Nappal mitse törődve vakít.
Minden időszakban süt e bíbortűzü kométa,
Fénye szörnyűséges háborúval fenyeget(Janus Pannonius latin versei, Weöres Sándor fordításában.)
A reneszánsz nagy magyar költője ezt az elégiát egy a nappali égen is szemmel látható csillag feltűnése alkalmából írta, 1462. augusztusában. Az égitest azonban nem „kométa”, nem üstökös volt – ahogyan azt Janus, és sok későbbi magyarázója is vélte –, hanem a legnagyobb fénye idején nappal is látható Vénusz bolygó.
Kornenburg (Ausztria), 1485. március 18.
„Elfoglalta tehát a király (Hunyadi Mátyás) Kornenburgot, amelyet bécs bástyájának tartanak… Azon a napon olyan nagy napfogyatkozás volt, hogy számos csillagot lehetett látni. Sokan jósolták, hogy a Napfogyatkozás szerencsétlenséget hoz a császárnak.”
(Antonio Bonfini: Mátyás királyról. Ford.: Geréb László)
A leírt napfogyatkozás 1485. március 16-án volt, a teljesség övezete Linzen, Kőszegen, és Esztergomon át vonult. Bécsben és Budán a napfogyatkozás majdnem teljes volt. A Nap közelében a Merkúr, a Vénusz, a Mars és a Jupiter fényes csillagként látszott.
Bécs, 1489. január
„Ugyanazon esztendőben, Bódogasszony havában, mikoron Mátyás király Bécsbe vóna, nagy mennydörgés és sebes csattogás lőn az égben. És mindnyájan elijedének és félteni kezdék az királyt.”
(Heltai Gáspár: Chronika a magyaroknak dolgairól. Kolozsvár, 1575.)
A „januári mennydörgés” – amelyről Antonio Bonfini közölt először feljegyzést, s tőle vette át az adatot Heltai – valószínűleg nagy magasságban, robbanásszerűen széthulló tűzgömb (fényes hullócsillag) hangja lehetett.
Nagyszeben, 1556. március 3.
„Március 3-án este 9 óra tájban egy mindennél szörnyűségesebb üstökös láttatott a Mérleg (csillagkép) első fokánál homályos kékes fekete színben (?) és némiképpen vörösen is: gyors futással március 5-ig egész nap alatt a Mérleg fele mellett 60 résznyivel távolodott a napéjegyenlőségtől, és a felkeléstől a lenyugvásig 30 résznyivel haladt délről északra, úgy hogy éppen a látóhatár felett maradt. A csillagértők pedig azt beszélték, hogy az üstökös változása a színe, csóvája és a gyors futása miatt a vallásbeli dolgok irányításának és törvényeinek kettészakadását, valamint pestis járványt jelent, mindenekelőtt Németországban, Magyarországon, Erdélyben, (Kis-) Ázsiában, Görögországban, Törökországban, nemkülönben más, északi birodalmakban, ami be is következett…”
(Miles Mátyás: Erdély öldöklő angyala…, Nagyszeben)
Az 1556. évi nagy üstökös Európa-szerte rémületet keltett, ennek hatása érződik a sorokon is. Brassóban az üstököst már március 1-én – Európában az elsők közt – megfigyelték; részletes mérését Fabricius Pál bécsi orvos és csillagász végezte.
Keresztesmező, 1558. május 19.
„Keresztesmezőn (Crest-Mező) három kő esett le az égből. Az egyiknek súlya 26, a másiké 28, a harmadiknak 30 font volt.”
(Forgáts Mihály kalendáriumi feljegyzései. Közli: Moesz G. Természettudományi Közlöny, 1911., 437. old.)
„Magyarországben a keresztesi mezőn pinkest havának tizenkilencedik napján fényes nappal a tiszta égből három kő esék alá, kik a mértékben huszonnégy fontot nyomának egyetemben.”
(Székely István: Magyar krónika. 66. old.)
Az első hiteles feljegyzések a Kárpát-medencében, a Bihar megyei Keresztes-mezőn észlelt meteorithullásról; értéküket az eltérő súlyadatok sem csökkentik. Egy magyar font kb. 56 dekagramm.
Miskolc, 1560. júliusa
„Azon nyárban nagy vízszakadások lettek a felhőkbül (…) Miskolc városa körül a záporesőből öt darab kövek hullottak le, mellyek olly nagyságúak voltak, mint az emberek feje; ezek pedig vasszínűek és büdös kénkő szagúak voltak; ezeknek egyike a diósgyőri várban tartatott, emlékezetnek okáért, négye pedig Balassa Zsigmond úr által Ferdinánd királynak által küldetett Bécsbe.”
(Balla Gergely: Nagykőrösi krónika. Kiadta: Szabó K. és Szilágyi S.)
Rövid időn belül a második hiteles adat magyarországi meteorithullásról. A példányok sajnos elkallódtak.
Oltárkő, 1567. április 16.
„Április 16-án szörnyű napfogyatkozás lőn, a Nap nem látszott és a csillagok feltűntek.”
(Joseph Trautsch oltárkői krónikája. Német nyelvű)
A keltezés hibás, a fogyatkozás valójában egy héttel korábban, április 9-én volt, a teljesség zónája Észak-Magyarországon és Erdély északi részén haladt át, itt a csillagok valóban láthatóvá váltak.
Lőcse, 1572. szeptember 25.
„II. Rudolphus magyar királlyá koronáztatik. – Új csillag támad 25. szeptemberben.”
Lőcsei Kalendárium az 1677. évre)
Nagyszeben, 1572. szeptember
„Néhány asztrológus egy új csillagot tapasztalt és figyelt meg a Cassiopeia csillagképben, amelyet eddig senki sem látott; pompázatos ragyogású és igen fényes volt, 9 hónapon át világolt.”
(Miles Mátyás: Erdélyi öldöklő angyal…, Német nyelvű)
Az 1572-ben fellángoló nevezetes szupernóvát Tycho Brahe november 11-én pillantotta meg először, de maga is jelezte, hogy mások még korábban is látták. Az erdélyi és felvidéki krónikák arról tanúskodnak, hogy a szupernóva már szeptember végén látható volt, és november elején érte el a legnagyobb fényét. Jó példája a régi feljegyzések tudományos értékelési lehetőségének.
Csiki szék, Erdély, 1578. július 25.
„Csíkban nagy kőeső lőn, melynek az köviben olyanok voltak, mint egy öreg dió; házakat, istállókat törött le, lovakat, disznókat, barmokat, juhokat ölt meg Szent Jakab napján (július 25.).”
(Szamosközy István: Székely krónika, Közli: a Történelmi Tár, 1880. évi 4. füzete)
Vélhetőleg meteoritzápor emléke, bár a megölt állatok száma valószínűleg túlzott. Rendkívüli jégeső sem zárható ki.
Brassó, 1595. október 3.
„Ismét ez év októberében a Nap elsötétedett és néhány órára megállott.”
(Nösser Simon brassói polgár naplója)
Az 1595. október 3-i részleges napfogyatkozás nem volt feltűnő jelenség, mégis ijedelmet keltett. A rövid jegyzet jó példája annak, hogyan alakult ki a „Nap megállításának” csodájáról szóló legenda.
Nagyszeben, 1596. július 20.
„Éjféltájban egy üstökös látszott, az eljövendő irtóztató csaták előhírnöke.”
(Miles Mátyás: Erdélyi öldöklő angyal…, Német nyelvű)
Brassó, 1596. július 25.
„Egy üstökös állt a magyar templom fölött, 8 vagy 9 napon által.”
(Czauczk Simon feljegyzése, Album Oltardinum…)
Az 1596. évi üstököst Tycho Brahe és Michael Moestlin – Kepler tanára – fedezte fel, július 11-én. Az „irtózatos háború” kifejezés a tizenöt éves háborúra (1591-1606) és Bocskai harcaira vonatkozik.
Brassó, 1599. április 4.
„Április 4-ik napján, este tíz óra tájban, nagy suhogással tűz esett az égből.”
(Weiss Mihály feljegyzése Trautschnefels E.: Album Oltardinumából. Német nyelvű)
A megfigyelés kétségtelenül egy fényes meteorra, úgynevezett tűzgömbre vonatkozik. Figyelemre méltó, hogy az egykori megfigyelő semmiféle babonás hiedelmet sem fűz a jelenséghez!
Erdély, 1618. november 30.
„30. novembris napkelte felől egy nagy rettenetes üstököscsillag jő fel, melynek nagy voltán és üstökének széles hosszú voltán ez egész világ csodálkozék vala, hogy az isten ez világot meg akarja söpreni, mivel mint egy széles és hosszú szérü söprő az üstöke olyan vala. Egy néhány napig tart vala, aztán elenyészik.”
(Szepsi Laczkó Máté krónikája. Mikó I.: Erdélyi Történelmi Adatok, III. köt.)
Az 1618. év második üstökösét az egész világon sokan megfigyelték. November 7-én észlelték először, és a következő év februárjáig követték nyomon. Ez volt az első távcsövön át is megfigyelt üstökös.
Segesvár, 1618. december 5.
„December 5-én 2 órakor nappal egy új csillag, hosszú csóvával és fürtökkel, egy nagy udvarral egészen tüzesnek látszott, egyes darabjait Nagyszeben felé lövellte. Magyarázatát az eljövendő idők mutatják meg.”
(Krauss György krónikája, Segesvár)
A szétrobbanó nappali tűzgömb nemcsak maradandó benyomást kelthetett a szemlélőkben, de babonás riadalmat is kiváltott.
Erdély, 1620. december 9.
„A Hold teljesen elveszté fényét este nyolc óra előtt, úgy annyira, hogy délután négy órától tartott nyolc óráig, és egy óráig volt teljességgel elborítva az Hold, hogy teljességgel semmi fénye nem volt.”
(Segesvári Bálint krónikája. Mikó. I.: Erdélyi történelmi Adatok, IV. köt. 187. old.)
A rendkívül sötét árnyékú teljes holdfogyatkozás jó megfigyelése. A teljesség, amikor a Hold egészen elmerül a Föld árnyékában, valóban valamivel több mint egy órán át tartott. Rendkívülivé tette a fogyatkozást, hogy a Hold teljesen eltűnt az árnyékban.
Erdély, 1628. január 20.
„Január 20-án 8 órától 12 óráig nagy holdfogyatkozás volt. Borzalom volt nézni. Mi lesz ebből, azt az idő fogja megmutatni. Adja isten, hogy csak jó legyen.”
(Forgáts Mihály naptári bejegyzései. Közli: Moesz G., Természettudományi Közlöny, 1911. 437. old.)
A teljes holdfogyatkozás időpontjának közlése (este 20 órától éjfélig) helyes. A tényleges észlelés mellé azonban a feljegyző a korának szokása szerint babonás hiedelmet fűz.
Segesvár, 1643. február 24.
„Szent Mátyás Napján (febr. 24) három különös csillag együttállása látszott és még fél hónapon át látható volt, és a sok nyugtalan fejedelemségeknek nem kevés jelét mutatták.”
(Krauss György segesvári krónikája. Német nyelvű)
1643. február 27-e és március 2-a között a hajnali égen a Vénusz, a Jupiter és a Szaturnusz bolygó egymáshoz igen közel látszott, a rövid időn belül ismétlődő hármas együttállás a kor csillagjósainak képzeletét erősen megmozgatta. A „nyugtalan fejedelemségek” említése utalás a harmincéves háborúra (1618–48).
Lőcse, 1644. március 24–29.
„Ezen időtájt estefelé két új csillagot láthattunk felkelni.”
(Hain Gáspár: Szepességi avagy Lőcsei krónika)
A Vénusz, mint esti csillag és a Mars bolygó március közepén látszólag egymás mellett állt, legkisebb távolságuk 25-én volt.
Lőcse, 1652. december 19.
„December 19-én az égbolton a Bika szeménél, vagyis a Plejádoknál, az Orion felé egy tüzes jegy volt, akár egy üstökös, de halványabbnak tűnt és ugyan ezen hó 30-ig látszott.”
(Hain Gáspár: Szepességi avagy Lőcsei krónika. Német nyelvű)
Az üstököst nem sokkal előbb, december 16-án fedezte fel a danzigi Johannes Hevelius. A szepességi polgárok ettől függetlenül vették észre a nem túlságosan fényes üstököst, amelynek leírása szép példája a tudományosan is hasznos, elfogultságtól mentes laikus észlelésnek.
Nagyszombat, 1661. február 3–11.
„A mondott 1661. esztendő februárjának 3. napján, hajnali 4 órakor (…) itt Nagyszombatban új üstökös láttatott világítani a Sas és a Delfin csillagképeken túl, a napéjegyenlőségtől keletre eső tájon, amely kezdetben dárda avagy lándzsa formájában világolva látszott és megfigyeltetett; amely 14 napon át tartott… én itt február 17. napján egy hosszú, két domború (lencséjű) csillagnéző csövön át utoljára fehérlő fényként láttam a maradványait.”
(Misch János: Asztrológiai jóslat a marsi-saturnusi üstökösről… Nagyszombat, 1661. Latin szöveg)
A nevezetes üstököst Hevelius danzigi csillagász is február 3-án látta először. Misch Jánosnak, a nagyszombati egyetem német származású tanárának feljegyzése az első hiteles magyarországi távcsöves üstökös észlelés.
Fogaras, 1665. április 9.
„Ismét új üstökös csillag láttatott az égen, és rettenetes nagy csoda, hogy öt holnapok alatt három látszott már.”
(Apafi Mihály erdélyi fejedelem naplójából. Közli: Erdélyi Múzeum, 1900., 9. old.)
Hevelius danzigi csillagász 1665. március 27-én észlelte először az üstököst, amely április elején látszott a legfényesebbnek. Előzőleg 1664. november 17-én az ugyancsak Hevelius által megfigyelt üstököst látták, ez először hajnalban, a következő év elején este bukkant fel, ezért két égitestnek hitték.
Lőcse, 1668. június 7.
„Június 7-én délután 2 órakor egy hatalmas féreg suhant el a város felett, éppen az én házam előtt, mindent beragyogva. Jelentését az idők majd megmagyarázzák.”
(Hain Gáspár: Szepességi avagy Lőcsei krónika.)
A korabeli hasonló leírások alapján a „féreg” egy igen fényes, nappal is feltűnést keltő tűzgömb lehetett. A „tüzes féreg” a magyarországi népmondák „tüzes sárkány”-ának német megfelelője, valószínűleg a ragyogó tűzgömbök látványából ered.
Sopron, 1669. november 21.
„November 21-én este 6 és 7 óra között, szerdán, tűz hullott az égből, és utána, félnyolckor kétszer villámlott.”
(Payr György és Mihály krónikája)
A naplóírók itt alaptalanul összekapcsolták a tűzgömb fellángolását a késői zivatar villámaival.
Sopron, 1682. augusztus 25–31.
„Ismét ezen 82. esztendőben, augusztus 25-én az égen egy üstökös csillag jelent meg; amely a Nap kelte előtt egy órával kelt fel, egy csóvát küldve maga előtt, mint egy pózna. Ezután augusztus 29-én láttatott ismét, a Nap lenyugvása után, három óra múltán áldozott le, csóvája, amelyet maga után vont, mint egy vesszőnyaláb (…) Augusztus utolsó napján üstökös mutatta magát az égen, de csak sápadtan és fehéren. Ez pedig Morvaország és Szilézia felett állott, fürtszerű kinézése volt.”
(Csányi János soproni polgár naplója. Természettudományi Közlöny, 1889. 58. old.)
A nevezetes Halley féle üstökösnek ezt a „látogatását” világszerte sok helyen megfigyelték. Figyelmet érdemel a jegyzet tárgyilagos, babonás riadalomtól mentes hangja. Az üstökösnek ez a feltűnése adott alkalmat Edmund Halley angol csillagásznak, hogy kimutassa ezeknek az égitesteknek Nap körüli keringését.
Kamocsa, 1705. május 13.
„… először éjjfél tájban egy kevés ideig oly világosság volt, mintha hirtelen megvirradt volna, és az égre tekintve: mint annyi égő szövétnek égése világolt volna az égen. Ez tűzszikráknak szapora lehullásával elmúlván, nagy lövöldözések vagy ahhoz hasonló tónusok hallattak egy útforma fehér felhőből az égen ugyanannyira, hogy sokan közülünk lóra akartak kapdosni… Történe pedig ezen dolog a táborunk felett, és a zúdulás általment nagy ropogással a Dunán, azután megszűnt.”
(Réthey György kuruc ezredes levele Bercsényi Miklóshoz. Közli: Thaly Kálmán)
Rendkívül szemléletes leírás egy nagy tűzgömbnek, amely szétrobbant és nyomában meteorcsóva maradt. A meteorit lehullásáról nincsen adatunk.
Erdély, 1765. október 11–12.
„Ismét 11-a éjszaka láttatott napkelet felől egy nagy fényes futócsillag sebesen és olyan fényességgel futamodni napnyugat felé, mintha villámlás lett volna, de amint elfutott, az fényes csillag, a nyoma hosszára oly fényes maradott mint a tűz, s jó darabig oly fényesen állván azon csillag útja lett végre egysemicirculus (félkörív), mint a félhold, s végre elenyészett. – Méltó a megfontolásra, hogy 11-a és 12-a éjszaka a csillagok számtalan sokasága széjjel futottak az égen, néha összementek, néha sebesen sokan elfutottak, félő, hogy valami jövendőbeli gonoszt ne jelentsenek.”
(Cserei György „Diárium”-a Történelmi Lapok, 1874. 26. szám)
A feljegyzés első része egy nagy tűzgömb és az azt követő meteorcsóva szép leírása. A második rész az októberi nagy hullócsillag raj feltűnésére vonatkozik, ezt a rajt októberi Draconidák elnevezéssel ismerjük, a Giacobini–Zinner üstökösből származnak.
Barcaság, 1765. november
„Novemberben három egymást követő reggelen, napfelkelte előtt, északi irányban szokatlan fény volt látható. Ez a fény egy körben összehúzódott, melyből csillagsziporkákhoz hasonló fények hullottak alá, és a földet megvilágították.”
(Teutsch, J.: Barcasági különleges jelenségek…, Természettudományi Közlöny, 1911. 437. old.)
Valószínűleg két különálló tünemény: északi fény jelenség és hullócsillagraj véletlen egyidejű fellépéséről lehetett szó.
Az 1983-as kiadású "Az Élet és Tudomány kalendáriuma/1984" című könyvben megjelent írás másodközlése
