A kopernikuszi fordulat

1. Bevezetés

A kopernikuszi fordulat és a kopernikuszi fordulat nyomán kialakuló új fizikai világkép magyarországi megjelenése igen fontos adalékkal szolgálhat ahhoz, hogy megértsük a későbbi magyar természettudományos kultúrának a nagy európai nemzeti kultúrák és tudományok irányában megmutatkozó nyitottságát és recepcióképességét. Hiszen a „magyar kultúra” az európai latin kultúra szerves részeként – annak magyarországi modifikációjaként – alakult ki a 17–18. század folyamán, s ennek megfelelően a kérdés nem az, hogy e kultúrának, mint valamiféle eleve adott, szeparált kultúrának, mennyiben és miképpen eredendő vonása a „nyitottság”, hanem az, hogy kialakulása mennyiben modifikálta a latin–keresztény kultúrkörhöz való tartozás eredendő tényét, s ennek részeként mennyiben alakult ki benne fogékonyság, illetve elzárkózás az Európa más területein ugyancsak ebben az időben kialakuló nemzeti kultúrák irányában. A kopernikuszi elmélet és az új fizika pedig egy olyan időszakban jelent meg és jutott uralomra, amikor a magyarországi szellemi és kulturális élet még nem különült el a nyugati latin világ más részeitől egy önálló, saját nyelvvel rendelkező nemzeti kultúra formájában, de amikor már elkezdődött a nemzeti kultúrák kialakulása. Mindez igen karakterisztikusan fejeződik ki abban, hogy Kopernikusz, Descartes és Newton műve döntő módon latin nyelven érkezik meg és terjed el Magyarországon – de már olykor (például Apáczai Csere János esetében) magyar nyelvű szövegekben is megjelennek az új gondolatok. Látni fogjuk, hogy az akkori magyarországi szellemi élet képviselői Kopernikuszt nem valami külső-idegen, más kultúra vagy szellemi világ behozandó, befogadandó eredményeként élték meg, hanem magukat mindig is a latin, keresztény kultúra integráns részének tekintették, s az új tudomány felé fordulva e kultúra mint saját kultúrájuk legértékesebb, legmérvadóbb vívmányainak megismerésére és elsajátítására törekedtek – a kedvezőtlen körülmények miatt sokszor heroikus erőfeszítések árán, s gyakran tragikusan korlátozott eredménnyel. Ez pedig a nemzeti kultúrák kialakulását követő korszakra tekintve is fontos tényező, mert a 19–20. századi magyar kultúra nyitottsága – legalábbis a természettudományok tekintetében – alapvetően abból fakad, hogy a nemzeti szeparáció ellenére megmaradt mind a latin, keresztény kultúrához tartozás, mind pedig a centrumhoz képest való lemaradás élménye.

Vizsgálatunk tárgya a föntiek szellemében tehát a következő: miképpen jelent meg Kopernikusz elmélete és annak nyomán az új fizika Magyarországon, a fél évezreden át politikai és gazdasági egységet képező, de éppen a vizsgált elméletek megszületésekor három részre szakadt Magyar Királyság területén. Másképpen fogalmazva azt fogjuk vizsgálni, hogy miképpen zajlott le a „kopernikuszi fordulat” a magyar szellemi életben, a kopernikuszi fordulatba ennek során – Alexander Koyréval összhangban¹ – beleértve a karteziánus és a newtoni fizika megjelenését és térnyerését is. Ez a tág értelemben vett fordulat három fázisban valósult meg: a napközéppontú kopernikuszi matematikai kozmológia megszületésével, s ennek nyomán a napközéppontúság eszméjének az elterjedésével kezdődött, a Kopernikusznál még zárt kozmosz „kinyílásával”, majd a világegyetem homogenizálásával és mechanizálásával folytatódott (amely utóbbit karakterisztikus formában Descartes természetfilozófiája képviselt), végül a newtoni fizika megalkotásával fejeződött be.

Ami az első fázist, Kopernikusz elméletét és annak továbbfejlesztését illeti, Európa térképére tekintve rögtön szemünkbe tűnik, hogy néhány karakterisztikus esemény közvetlenül a Kárpát-medence szomszédságában történt: Krakkó, ahol Kopernikusz tanulmányait folytatta, alig van valamivel északabbra az akkori Magyar Királyság területétől, Kepler pedig kezdetben Graz tartományi matematikusaként működött, majd előbb a magyar királyi címet is viselő II. Rudolf császár, később a magyar koronát ugyancsak viselő II. Ferdinánd császár udvari csillagászaként tevékenykedett Prágában. Galilei Velencében mutatta be nyilvánosan távcsövét, s onnan távozott Firenzébe. Mi több, Kopernikusz lelkes híve, Rethicus, akinek kulcsszerepe volt a mű nürnbergi kinyomtatatásában, utolsó éveiben Kassán élt és dolgozott,² s Kopernikusz neves művének kézirata Rethicus révén Kassára került, ahol Rethicus után Jakob Christmann is tanulmányozta azt.³ De a kézirat további sorsának is volt magyarországi vonatkozása: 1614-ben a még Heidelbergben tanuló Comenius – a sárospataki református főiskola későbbi neves tanára – vásárolta meg.⁴ A kopernikuszi fordulatot megelőzően pedig a matematikai csillagászat nagy befolyású, s műveivel Kopernikuszra is ható reneszánsz mestere, Regiomontanus több éven át Magyarországon, Hunyadi Mátyás udvarában élt.⁵

Ez a sajátos „kopernikuszi” geográfiai rajzolat – amely a kopernikuszi rendszer korai elterjedése tekintetében a délnémet területeken keresztül (Wittenberg, Nürnberg) egészen Észak-Németországig nyúlik – konkrét részleteiben természetesen véletlen tényezők eredménye, ám mégsem teljesen esetleges. A kopernikuszi elmélet megszületésének szellemi előföltétele egyrészt az – akkor még ptolemaioszi – matematikai asztronómia és a reneszánsz, platonista természetfilozófia találkozása volt, s az előbbi iránt akkor a német egyetemeken mutatkozott fokozottabb érdeklődés, míg az utóbbi Észak-Itáliában virágzott. S ha Magyarország a 16. században e rajzolaton immár fehér foltként jelenik meg, ez nyilván nem valamiféle elmaradott, a recepcióképesség hiányában szenvedő kultúrára vezethető vissza, hanem gazdasági és politikai okai voltak. A természetfilozófia, s annak részeként konkrétan a matematikai asztronómia és a kialakulóban lévő új fizika művelésének helye nem annyira földrajzi, mint inkább megfelelő intézményi teret előföltételezett. Ezt az intézményi teret pedig elsősorban az egyetemek és főiskolák, másodsorban a tudomány iránt érdeklődő uralkodói-főúri udvarok képezték. Így kifejezetten karakterisztikus Galilei fejedelmi matematikusi, Tycho de Brahe és Kepler királyi, illetve császári asztronómusi-asztrológusi pozíciója. Mindez azután kiegészült a polgári tudománypártolás intézményével, mely a saját vagyonból – vagy a polgári pártfogók által – finanszírozott tudósi tevékenységben jelent meg. E három mozzanat közül azonban mindenképpen az egyetemeken volt a fő hangsúly, s ennek még az sem mond ellent, hogy számos jelentős tudományos eredmény az uralkodói-főúri udvarokban született meg: csak az egyetemeken (vagy közvetve, az egyetemeken képzett tanároktól) lehetett mind az udvari funkciók ellátásához, mind pedig az új eredmények fölfedezéséhez szükséges tudást, képességeket és motivációt megszerezni.

Mármost Magyarországra tekintve nyilvánvalóan abszurditás volna a kopernikuszi elmélet elterjedését vizsgálva a török hódoltság alatti falvakra, vagy a végvárak katonaságára tekinteni. Az első és a legfontosabb annak megállapítása, hogy voltak-e – s ha igen, hol – olyan, a fönti értelemben vett „helyek” az akkori Magyarországon, ahol a kopernikuszi elmélet egyáltalában teret találhatott magának. Csak ezután van értelme azt kérdezni, hogy e „helyeken” – s különösképpen az iskolákban – megjelent-e, s ha igen, miképpen, Kopernikusz, majd Descartes és Newton tanítása.

Mindennek bemutatása során pedig el kell kerülnünk a visszavetítő, „koravén-bölcs” tudománytörténet-írást, mely egyedül azt tekinti értéknek és értékelendőnek, ha valaki kritikátlanul csatlakozott a később sikeresnek bizonyult új elmélethez vagy elképzeléshez, míg a kritikai vagy elutasító viszonyt negatívként bélyegzi meg. Így Kopernikusz értő kritikai taglalói még az elmélet elutasítása ellenére is tudományos színvonalat képviseltek, s gyakran jobban hozzájárultak a csillagászat fejlődéséhez (például Erasmus Reinhold⁶), mint azok a kritikátlan rajongók, akik az elmélet behatóbb ismerete nélkül, csupán a napközéppontúság eszméjétől megragadtan csatlakoztak az új elképzeléshez (mint például Pirmin Gasser vagy Georg Vögelin⁷).

De ugyancsak fontos, hogy elkerüljük a kultúrákon kívüli egyetemes racionalitás ideájának csapdáját, hiszen a modern természettudomány – s ezen a legtágabb értelemben a Kopernikusztól, Galileitől, Descartes-tól és Newtontól kezdődő európai természettudományt értjük – a nyugati kultúra tipikus jelensége, amely mint ilyen nem egyszerűen „kulturálisan meghatározott”, hanem magának a kultúrának a része, s csak e kultúra kontextusában nyeri el, kapja meg értelmét. Az európai természettudomány e szemlélete egyaránt összhangban van a 20. századi filozófia olyan nagy trendjeivel (mint a husserli vagy a heideggeri filozófia) és a tudományfilozófia és tudománytörténet-írás fő tendenciáival, s ennyiben triviális. Csakhogy a tudománytörténet-írásban még ma is találkozhatunk a 19. század mára elavult racionalizmusát idéző szemlélettel, mely valamiféle kultúrán kívüli – objektívnak deklarált, de éppen reflektálatlansága miatt álobjektív – racionalitás jegyében kívánja megmérni és megítélni a gondolkodástörténet eseményeit, s ezért fontosnak érezzük az ettől eltérő – egyébként ma már közkeletűnek számító – megközelítési mód hangsúlyozását.

2. Kopernikusz elmélete a 16–17. században a három részre szakadt Magyar Királyság területén

Fraknói Vilmosnak a 16. századi hazai iskolákkal és magyarországi diákok külföldi tanulmányaival foglalkozó könyvében a 16. század közepéről 160 iskolát sorol föl, melynek négyötöde protestáns vagy unitárius, s csupán egyötöde katolikus.⁸ Ezek az iskolák természetesen többnyire nem a török által megszállt területeken, hanem Észak-Magyarországon és Erdélyben működtek, bár tudjuk, hogy jelentős kivétel is akadt: a 16. század második felében Tolnán működő főiskola.⁹ Sajnos a konkrét tananyagokról nem maradtak fönn releváns dokumentumok, ám többségükben alapszintű – nem egyetemi jellegű – iskolákról volt szó, ahol a tematika alapvetően a teológia és a Biblia köré formálódott. A protestáns iskolák egy része azonban felsőfokú képzést is nyújtott, s itt megjelenhettek asztronómiai témák. E tekintetben pedig fontos tényező a protestánsok wittenbergi orientációja.¹⁰ A Magyarországra visszatérő diákoknak és a filozófiatanároknak föltétlenül ismerniük kellett a wittenbergi egyetem meghatározó személyiségének, Melanchtonnak Initia Doctrinae Physicae című tankönyvét, melyben mint vitatandó, cáfolandó elmélettel, már ekkor, a 16. század második felében találkozhattak Kopernikusz elméletével, s megismerhették a vele szemben megfogalmazott – az akkori német egyetemeken általánosan elterjedt – ellenérveket.

Jelentősége van annak is, hogy – minden bizonnyal a Melanchton körül kialakult úgynevezett „wittenbergi kör” hatására, melynek kulcsszerepe volt Kopernikusz korai, még Galilei előtti európai elterjesztésben¹¹ – Melanchton Kopernikuszhoz való viszonya nem egyoldalúan elutasító. Így az Initia Doctrinae Physicae 1549-es kiadásában Melanchton méltatja a Hold mozgásának kopernikuszi taglalását, s néhány helyen a ptolemaioszi adatok helyett már Kopernikusz adatait használja. A könyv 1550-es kiadásából pedig eltűnnek a Kopernikuszt bíráló részletek.¹² Ez a „wittenbergi kör” által képviselt, s Melanchtonra is ható differenciált álláspont – a Kopernikusz könyvéhez Osiander által írt előszóban található, s később a protestánsok nagy ellenfele, Bellarmino bíboros által Foscarininek és Galileinek felkínált formula szerint – elismeri azt, hogy Kopernikusz elmélete mint matematikai-csillagászati elmélet jobb Ptolemaiosz elméleténél, s – anélkül, hogy a Föld mozdulatlanságának tanát elvetné – megengedi, hogy hipotetikusan mint a ptolemaioszi rendszernél jobb számítási eszközt, használjuk. A magyar diákok így Kopernikuszt differenciált, nem egyoldalúan elutasító megközelítésben ismerhették meg Wittenbergben még akkor is, ha csupán Melanchton könyvével találkoztak, s látókörükön kívül maradtak a wittenbergi kör neves tagjainak – így az úgynevezett „porosz” csillagászati táblázatokat készítő Erasmus Reinholdnak – immár kevésbé filozófiai, mint inkább szaktudományos jellegű munkái.

Persze az igazán érdekes kérdés az, hogy Wittenbergben és a vonzáskörébe tartozó német egyetemeken tanultak-e olyan magyar diákok, akik fokozottabban érdeklődtek Kopernikusz elmélete és az általa fölvetett csillagászati, természetfilozófiai, teológiai problémák iránt, s ha igen, mint hoztak haza ebből Magyarországra. Sajnos vonatkozó 16. századi források hiányában nem tudhatunk semmit erről, s ennek nyomán az is kérdéses, hogy a magyarországi iskolákban tanító tanárok mennyire tértek ki e témakörre, amely természetesen csak partikuláris részét képezte az elsősorban vallási tárgyú, s a hitvitákra koncentráló protestáns képzésnek.¹³ Így ha valószínűnek tűnik is az, hogy a protestáns iskolák tanárai már ekkor, a 16. század második felében tudtak Kopernikusz elméletéről s a vele kapcsolatos vitáról, azt a kérdést megválaszolatlanul kell hagynunk, hogy voltak-e olyan tudós személyiségek akkor Magyarországon, akik tisztában lettek volna az elmélet és a körötte kibontakozott vita részleteivel. (További – elsősorban németországi – kutatások nyomán talán előkerülhet ezzel kapcsolatban néhány, információval szolgáló dokumentum.)

Mielőtt a 16. századtól a 17. század felé fordulnánk, ki kell térnünk egy kevésbé ismert, de jelentős szerzőre, aki a 16. század első felében alkotott: Honterus Jánosra, akinek kozmográfiája első kiadásban valamikor a 16. század húszas éveiben jelent meg, s amelyet azután a német egyetemi világban igen népszerűvé válva húsz alkalommal is kiadtak.¹⁴ Honterus János (1498–1549) Brassóban született, és az erdélyi szászok kiemelkedő szellemi vezetője és reformátora volt, aki Bécsben, Krakkóban, Wittenbergben és Baselban végezte tanulmányait. Hazatérte után, 1533-tól Honterus Brassóban tanít és lelkipásztorkodik, majd 1544-ben megalapítja a brassói szász gimnáziumot.¹⁵ Kozmográfiai műve nem annyira nemzetközi elismertsége miatt jelentős számunkra, hanem elsősorban azért, mert a mű első könyve kifejezetten asztronómiával foglalkozik, s itt a szerző pedagógiai szempontból kiváló, a matematikai részleteket ugyan nélkülöző, de szakszerű csillagászati összefoglalót nyújt. Honterus személyében tehát a 16. század első felének Magyarországán élt és tanított olyan tudós, aki tisztában volt a korabeli asztronómiával, s aki rendelkezett azzal a képességgel, hogy a napközéppontúság eszméjén túl fogalmat alkosson Kopernikusz rendszerének matematikai mibenlétéről. Ez pedig egyetemi tanulmányait tekintve minden bizonnyal nem véletlen: mint láttuk, Honterus többek között éppen azon az egyetemen tanult, ahol néhány évtizeddel korábban maga Kopernikusz is megismerte a matematikai csillagászatot. Sajnos azt nem tudjuk, hogy Kopernikusz rendszerének híre eljutott-e hozzá, s ha igen, miképpen reagált rá.

A forráshiányos 16. századdal szemben a 17. század tekintetében némileg szerencsésebbek vagyunk. Egyrészt több olyan magyarországi – katolikus és protestáns – szerző műve ismert, aki érintette a kopernikuszi problémát, másrészt számos olyan – magyarországi diákoktól származó – disszertáció maradt fönt, mely csillagászati kérdéseket is érint.

Honterus után a korabeli csillagászat problémáival behatóbban foglalkozó első magyar vonatkozású dokumentum Pázmány Péter 1599–1600-as, grazi arisztoteliánus előadásainak kézirata, melyben Arisztotelésznek az égről szóló munkáját taglalva Pázmány kilép a szokásos skolasztikus keretekből, s ismerteti és – elsősorban a római Collegio Romano kiváló matematikusára, a Galilei által is nagyra becsült Claviusra¹⁶ hivatkozva – bírálja Kopernikusz rendszerét.¹⁷ Tekintettel arra, hogy a kopernikuszi kozmológia vitatása ekkor még a katolikus szellemi életen belül periferikus volt, Pázmány Péter mind e téren mutatott tájékozottságával, mind Claviusra történő hivatkozásával kora katolikus tudományosságának élvonalát képviselte. Igaz, ez az előadás Grazban hangzott el, annyiban azonban jelentősége lehet a magyarországi recepció szempontjából is, hogy ismeretében föltételezhetjük: a protestantizmus elterjedése miatt számukban megcsappant, jelentőségükben háttérbe szorult akkori magyarországi katolikus iskolákban is – mint bírálandó – megjelenhetett Pázmány hatására Kopernikusz elmélete.¹⁸

Pázmánnyal szemben a Kopernikusz által fölvetett konkrét asztronómiai problémában kevesebb jártasságot mutat ugyan, de a Föld napi forgására vonatkozó – a Kopernikusszal kapcsolatos vitában hangsúlyossá vált – kérdésben egyértelműen az új nézetet képviseli Fröhlich Dávid (1600–1648) 1632-ben kiadott Anatome Revolutionis Mundaneae című műve.¹⁹ Fröhlich Késmárkon született, s tanulmányaival kapcsolatos világjárása után itt telepedik le, ahol magántanítóként matematikát és történelmet tanít, illetve kalendáriumok sokaságát írja és adja ki – mely utóbbi munkásságáért III. Ferdinánd császár a császári és királyi matematikus címet adományozza számára. E cím megszerzéséig, mely jövedelemmel is jár számára, főleg a családi háttér biztosítja számára a tanulmányokhoz szükséges pénzügyi hátteret, majd magántanítóskodásból és a kalendáriumokból él – azaz a családi vagyon és polgárosuló városi lakosság tanulni és olvasni vágyó tagjai jelentik számára a jövedelemforrást. Említett könyvében – melyben keveredik egymással a mágikus fizika, az asztrológia és a csillagászat – Fröhlich kifejezetten és határozottan kiáll a Föld forgásának tana mellett, s cáfolja az ez ellen fölhozott, akkor kurrens érveket. Ami a bolygók egymáshoz való viszonyát illeti, itt úgy tűnik viszont, mintha Tycho de Brahét követné, mivel a Napot bolygóként említi meg, a Földet viszont nem. Mindenesetre, ha figyelembe vesszük, hogy Kopernikusz tanításának újdonsága nem a Föld tengely körüli forgása volt, hanem a napközéppontúság, Fröhlich kopernikanizmusáról csak erős megszorítással beszélhetünk.²⁰

Az Utrechtből hazatérő, kezdetben Gyulafehérváron tanító, majd Kolozsvárra kerülő Apáczai Csere Jánosról (1625–1659) viszont közismert, hogy nemcsak a Föld napi forgása, hanem a napközéppontúság és a Föld éves keringése tekintetében is elfogadta a kopernikanizmust, s ennek magyar nyelvű enciklopédiájában határozottan hangot adott.²¹ Apáczai kopernikanizmusa azonban valószínűleg nem a kopernikuszi rendszer tudományos – matematikai-technikai – ismeretén, s így nem közvetlenül annak elfogadásán, hanem a tágabb értelemben vett kopernikuszi fordulat második fázisának, a karteziánus fizikának az elfogadásán alapult. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Apáczai – ha nem is a kopernikuszi rendszer, de – a napközéppontúság kopernikuszi elvének első jól dokumentálható magyarországi követője, akinek magyar nyelvű enciklopédiájában a kopernikuszi gondolat immáron magyar nyelven is megjelenik.

A kopernikuszi tematika ekkori magyarországi jelenlétét ugyancsak jelzi a másik nagy protestáns oktató, az erdélyi – nagyszebeni – Schnitzler Jakab (1636–1686). Bár Schnitzler – a protestáns oktatók többségéhez hasonlóan, s Apáczaitól eltérően – elsősorban teológus volt, ám Wittenbergben több évig matematikusként oktatott, kifejezetten csillagászati tárgyú munkákat jelentetett meg, s ez akkor elképzelhetetlen lett volna Ptolemaiosz, Kopernikusz és Tycho de Brahe rendszerének közelebbi ismerete nélkül.²² Ez persze nem azt jelenti, hogy Kopernikusz híve lett volna: Schnitzler a már említett wittenbergi asztronómiai iskola szellemében egyik oldalról elismeri Kopernikusz rendszerének tudományos erényeit, míg másik oldalról filozófiai-teológiai alapon határozottan bírálja a Föld mozgásának tanát. Ez az álláspont akkor, a 17. század második felében már nem számított olyan előremutató tanításnak, mint száz évvel korábban, de mgfelelt az akkori európai tudományosságban uralkodó álláspontnak.

Schnitzler esetében – fönnmaradt magyarországi jegyzetek, kiadványok hiányában – csupán föltételezhetjük, hogy Magyarországra való visszatérése után, Németországban megjelent csillagászati műveit követve, nagyszebeni teológiai és filozófiai előadásaiban a kopernikuszi problematikára is kitért. Egy fizikai tankönyv, mely Schnitzler nagyszebeni működésének idején jelent meg – a diákjaival Sárospatakról Gyulafehérvárra „bujdokoló”, s ott a karteziánusok ellen ádáz küzdelmet folytató Pósaházi Jánosnak Sárospatakon 1667-ben kiadott Philosophia Naturalis című műve,²³ melyet M. Zemplén az első Magyarországon nyomtatásban megjelent, túlnyomórészt fizikával foglalkozó természettudományos munkaként jellemez²⁴ – viszont egyértelműen dokumentálja e tematika jelenlétét a 17. századi protestáns oktatásban. E tankönyvben Pósaházi ugyanis – Descartes számos fizikai nézetének határozott elutasítása ellenére immáron a karteziánus kozmológia keretében – kitér mind Ptolemaiosz, mind Kopernikusz és Tycho de Brahe rendszerére, ismerteti a jellegzetes érveket és ellenérveket, s a kopernikuszi álláspont helyes voltának lehetőségét megengedve végül a szemben álló nézetek közötti döntést függőben hagyja.²⁵ S azt, hogy e tematika nem csupán Pósaházi működése alatt volt jelen a gyulafehérvári iskolában, tanúsítják Kaposi Juhász Sámuelnak (1660–1713) fizikai előadásjegyzetei, melyekben szintén szerepel a három rendszer összevetése.²⁶ De tudjuk azt is, hogy Pósaházi tankönyvének a könyv első kiadását követő fél évszázadban meghatározó szerep jutott a fizika oktatásában a református főiskolákon, s így biztosak lehetünk abban, hogy ezekben az iskolákban a kopernikuszi tematika már a fizikaoktatás standard elemévé vált.²⁷ (Zárójelben megjegyzendő itt, hogy a karteziánus kozmológiai keretek miatt Pósaházi és követői számára immár nincs a világegyetemnek középpontja, s ennek következtében sem a Nap, sem a Föld nem lehet a világegyetem középpontjában. Számukra a Föld vagy a Nap központi helyének problémája már csupán a mi „egünk”, a mi örvényünk kérdése, s így ők valójában – annak ellenére, hogy a három rendszer között nem választanak egyértelműen – már Kopernikusz „után” vannak.)

Ami a katolikus iskolákat illeti, itt a 17. század közepéig kevesebb támpontunk van a tanárok képzettsége és a tanított tananyag tekintetében, mivel nem azonosíthatunk egy olyan tipikus – a diákok célpontját képező – egyetemet, mint amilyen a protestánsok esetében Wittenberg volt. Viszont ésszerű föltételezni, hogy Graz – közelsége folytán – orientációs pont lehetet, s ha ez így van, valószínű, hogy a három világrendszer összevetése Pázmány már említett 1599–1600-as előadásának szellemében a magyarországi katolikus iskolákba is eljutott. Annyi azonban bizonyos, hogy az ellenreformáció részeként újra megerősödő katolikus iskolai hálózat erősen jezsuita befolyás alatt állt.²⁸ Mármost a jezsuiták – a közhelyszerűen uralkodó mítosszal ellentétben – nem voltak eleve tudományellenesek. Éppen ellenkezőleg: legjobbjaik igen képzettek voltak a megszületőben lévő új természettudományokban, s kiváló csillagászok működtek közöttük.²⁹ S bár az egyházi határozat alapján a Föld mozgásának tana tiltottá vált számukra, az osianderi–wittenbergi–bellarminói formula alapján ez nem jelentette a kopernikuszi rendszer tudományos művelésének tilalmát, mint amiképpen a kopernikuszi mű indexre tétele sem jelentette a mű mai értelemben vett betiltását: elég volt Kopernikusz könyvének lapjaira az egyház által megkívánt valamivel több mint egy tucatnyi korrekciót kézírással bejegyezni, s a művet a tulajdonos vagy a könyvtári olvasó máris használhatta. Így volt lehetséges, hogy a kor egyik legkiválóbb – már Kepler törvényeit is ismerő – csillagászati műve egy jezsuita szerzetes, Riccioli tollából született meg,³⁰ s a kínai uralkodó köröket és csillagászokat is a jezsuiták nyerték meg Kopernikusz rendszere számára.³¹ A jezsuita befolyás tehát egyáltalában nem volt szükségképpen negatív az új természettudomány szempontjából. A kérdés valójában az, hogy a jezsuita természettudomány „avantgárd” szellemisége mennyiben jelent meg a jezsuita iskolai oktatásban – különösképpen a jezsuita főiskolákon és egyetemeken.

A 17. század tekintetében talán Szentiványi Márton írásai adhatnak erről némi fölvilágosítást. Ő is – mint protestáns ellenfelei – elsősorban nem természettudós, de még csak nem is filozófus, hanem teológus és valláspolitikus (ellenreformátor), aki azonban írásaiban érdeklődik természettudományos kérdések iránt. Szentiványi határozottan elutasítja Kopernikusz rendszerét, ám csillagászati ismeretekről és műveltségről tesz tanúbizonyságot.³² Így ugyan kozmológiai értekezésében a Föld mozdulatlanságának tanát hirdeti, s ennek során a Bibliát idézi, nem Ptolemaiosz követője, hanem „a világ igazi rendszeréről” írva Tycho de Brahe földközéppontú rendszerének Riccioli hatását mutató variánsát vázolja föl.³³ Hasonlóképpen: az ég és az égitestek változatlanságának arisztotelészi tanával szemben tud a napfoltokról és a napfáklyákról, s az „új” („nova”) csillagokat az égi világban keletkező jelenségeknek tekinti.³⁴ Mindazonáltal kevés információnk van arról, hogy az 1635-ben Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetemen a 17. század második felében fizikából és asztronómiából mit tanítottak: egyáltalában nem tudjuk, hogy a diákok mennyiben ismerhették meg ott például Riccioli műveit, vagy a karteziánus filozófiához kapcsolódó lélektani vitát, melyben jezsuita tudósok is részt vettek.³⁵ Annyi bizonyos, hogy az asztronómia szerepelt a tananyagban, s 1679-től az egyetem évente csillagászati kalendáriumokat jelentetett meg, melyek főképpen a csillagászati megfigyelésekkel és számításokkal kapcsolatos gyakorlati problémákat tárgyalták.³⁶

Ami a 18. század első felét illeti, mint látni fogjuk, egyik oldalról ez időben Kéri Borgia személyében egy kiváló csillagász működött Nagyszombatban, s a 18. század közepén megjelent tankönyvek alapján visszamenőlegesen arra következtethetünk, hogy a karteziánus fizika szellemisége is teret nyert már ekkor. Másik oldalról viszont a Jezsuita Rend hivatalos központi tanrendje, az 1599-ben elfogadott, akkor előremutató Ratio Studiorum³⁷ – melynek követését még a 18. században is megkövetelték –, valamint a Föld mozgását állító tan eretnekként történő elítélése – melyet az egyház csak 1757-ben vont vissza – konzerváló tényezőkként hatottak: a Ratio Studiorum kifejezetten a humán műveltségre és a teológiára fektette a hangsúlyt, s kevés helyet hagyott a fizikának; a Kopernikuszt elítélő egyházi határozat – amely ugyan, mint láthattuk, a köztudatban elterjedt vélekedéstől eltérően megengedte, hogy a csillagászok Kopernikusz művével hipotézisként foglalkozzanak –, amellett, hogy akadályozta a Föld mozgása melletti egyértelmű kiállást, a konzervatív szellemű, és a tárgykörben járatlan jezsuitákat megerősítette a Föld mozdulatlanságába vetett meggyőződésükben. Ez lehet az oka annak, hogy például a 18. század közepén, a karteziánus fizika szellemében írt tankönyvében Jaszlinszky András – bár határozottan elveti Ptolemaiosz rendszerét s azt is kétségbe vonja, hogy a Föld keringése föltétlenül ellentmondana a Szentírásnak –, még mindig hipotetikusan nyilatkozik Kopernikusz és Tycho de Brahe rendszerének viszonyáról,³⁸ ami akkorra már a száz évvel korábbi fázishoz képest egyértelműen elavult álláspont volt. S valószínűleg ugyancsak emiatt nem teljesen egyértelmű még a ptolemaioszi és a Tycho-féle rendszert már határozottan elvető Reviczky kiállása sem Kopernikusz mellett 1758-ban megjelent, de minden bizonnyal a korábbi években írt, ugyancsak karteziánus szellemű fizikatankönyvében.³⁹ De hasonló okok miatt születhettek a Föld mozdulatlanságát védelmező disszertációk még az 1730-as, 1740-es években is Nagyszombatban.⁴⁰

3. A karteziánus fizika Magyarországon

A 17. század második felében a természetfilozófia és a fizika fokozatosan túllépett a konkrét kopernikuszi elmélettel kapcsolatos vitán. S ez nem Kepler törvényei miatt történt így, hanem sokkal inkább azért, mert a természetfilozófia és annak részeként a fizika átalakulása többszörösen meghaladta azt a kontextust, melybe Kopernikusz műve beilleszkedett. A kopernikuszi kontextus e meghaladásának két alapvető eleme volt. Ezek közül az egyik a zárt kozmikus tér nyitottá válása s a világtér homogenizálódása, mellyel a Kopernikusz által leírt világrend csupán egy végtelen sokaság egyik esetleges, indifferens tagjává vált. E geometriai-kozmológiai transzformációnál is jelentősebb volt azonban a természeti létezők jellegével kapcsolatos fölfogás radikális megváltozása, mely minden misztikus, okkult képességet, szellemi befolyást, céloksági hatást és a testekben rejlő belső törekvést kizárt a testi-fizikai létezők világából, s amelyet a kultúrtörténet és a tudománytörténet egyaránt a világegyetem mechanizálásaként jelöl meg. Kopernikusz rendszere ugyanis önmagában egyáltalában nem zárja ki a világegyetemből a misztikát, a szellemi hatásokat, sem pedig azt, hogy az égitestek és a földi élet között mágikus-okkult kapcsolatokat föltételezzünk, s így egyáltalában nem következik belőle például az asztrológia hamis volta. Az új természettudomány alaptendenciája azonban éppen ezen – a reneszánsz természetfilozófiában karakterisztikus, de a belső törekvések és a célokság tekintetében az arisztotelészi fizikában is alapvető – tényezők kiiktatására irányult. Ebben pedig a meghatározó fordulatot Descartes természetfilozófiája tette meg. Aki a karteziánus természetfilozófiát elfogadta, az elfogadta, hogy bolygórendszerünk középpontjában a Nap áll, s a Föld a többi bolygóval együtt a Nap körül kering, de a végtelen világegyetem és a végtelen sok naprendszer eszméjének elfogadásával egyben relativizálta is e napközéppontúságot és a Föld mozgását. S aki elfogadta e természetfilozófiát, az automatikusan kizárta a bolygók és csillagok konstellációjának okkult jelentéseit és ezzel az asztrológiát – s általában az okkult, mágikus-misztikus tulajdonságokat és jelenségeket a természetből –, és a természeti események, jelenségek magyarázatát ezután már szigorúan csupán azoknak a nem célszerű, mindig ugyanúgy ható természeti törvények szerinti egymásra hatásában kellett keresnie.⁴¹ Természetesen ezen alapelvek és kozmikus világkép követéséhez nem kellett minden részletében azonosulni Descartes természetfilozófiájával, ám Kopernikusz kozmoszának puszta elfogadása a fönti mozzanatok – a világegyetem végtelensége, végtelen sok világ létezése, valamint a teleológia, az okkult jelenségek és a mágia elvetése – nélkül a 17. század közepétől egyre inkább elavult állásponttá vált, s aki Descartes természetképével azonosult, mindenképpen túllépett ezen az elavuló állásponton. De a kartéziánus rendszer elfogadásával a Föld mozgására – napi tengely körüli forgására és a Nap körüli keringésére – vonatkozó állítás hipotetikus jellegéről, vagy valós, fizikai igazságáról folytatott – a kopernikuszi rendszert önmagában tekintve még jogos és racionális – vita is meghaladottá vált: Descartes természetfilozófiája egy jól meghatározott kozmikus fizikát vázol föl, melyben a Föld az őt sodró örvénnyel egyértelműen forog maga körül, s egyben kering is napközéppontú pályáján.⁴² Igaz, Descartes bonyolult nyelvezetet dolgoz ki annak érdekében, hogy ne kelljen a Föld mozgásáról beszélni. Ám ez is több, mint puszta köntörfalazás: mivel kozmológiájában nincs abszolút tér (Descartes lényegében a tér „relacionista” fölfogását követi), joggal vetődik föl benne a mozgás vonatkoztatási rendszerének kérdése, s így itt – miközben nyilvánvalóan a katolikus egyház hivatalos álláspontjával való nyílt összeütközés elkerülése volt alapvető célja – az einsteini relativitáselmélet irányába előremutató problémák jelennek meg.

A most jellemzett elvek – végtelen, homogén kozmosz, a naprendszerek végtelen sokasága és a világegyetem mechanizálása – a kopernikuszi fordulat kiteljesedésének második fázisához tartoznak, s a 17. század második felét tekintve már nem egyszerűen Kopernikusz ismerete a kérdés, hanem az, hogy e második fázis – azaz a fönti vonásokkal jellemzett karteziánus természetkép – mennyiben jelenik meg Magyarországon.

E tekintetben pedig az rajzolódik ki elénk, hogy Magyarország – a kedvezőtlen gazdasági és politikai adottságok ellenére – gyakorlatilag nem volt fáziskésésben az akkori szellemi centrumokhoz képest. Így Apáczai Csere János – mint már említettük – határozottan a karteziánus fizikát képviselte,⁴³ s ettől kezdve a református főiskolákon a természetfilozófia és a fizika oktatását Descartes nézetei uralták. (Ugyanakkor – furcsa anomáliaként – zárójelben jeleznünk kell azt is, hogy Apáczainál Alsted nyomán még mindig fölbukkan a Kopernikusz által ugyan nem művelt, de rendszerével összeegyeztethető mágikus-misztikus fizika és csillagjóslás, melynek már a karteziánus kozmoszban egyáltalában nem volna helye: az enciklopédia néhány pontja a csillagkonstellációk földi hatásával foglalkozik.⁴⁴ Óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy Apáczai e tekintetben a népszerű igényeknek tett-e eleget, vagy esetleg a karteziánus kozmológiát revideálta a még ható, de a karteziánus természetfilozófia által elutasított mágikus-misztikus fizika szellemében.)

Apáczai Csere János – részben éppen korai, határozott karteziánus elkötelezettsége miatt – elszigetelődik és háttérbe szorul. Ám a karteziánus eszmék megjelenése a református oktatásban ennek ellenére nem volt elszigetelt epizód. Tanúsítja ezt Szilágyi Tönkő 1678-ban megjelent fizikatankönyve, mely kifejezetten a kartezianizmust képviselte, s Debrecenben sokáig a fizika „hivatalos” tankönyveként szolgált.⁴⁵ De az erős karteziánus hatást az is jelzi, hogy a másik, az antikarteziánus oldal nézeteit sem hagyja érintetlenül. Így a már említett – ugyancsak református – Pósaházi János Sárospatakon 1667-ben megjelent Philosophia Naturalis című művében – annak ellenére, hogy hevesen vitatkozik Descartes-tal – fölbukkannak a karteziánus természetfilozófia elemei.⁴⁶ Pósaházi gyulafehérvári utódjának, a kezdetben ugyanott oktató, majd onnan Marosvásárhelyre kerülő Kaposi Juhász Sámuelnak (1660–1713) kéziratban fennmaradt jegyzetei a 17. század végéről pedig már arról tanúskodnak, hogy ő kifejezetten karteziánus volt,⁴⁷ s ugyancsak a kartezianizmus hatja át a 17. század végén két nagyenyedi orvos, Enyedi Sámuel (1627–1671) és Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) fizikai előadásait.⁴⁸

A 17. században teret nyert karteziánus szellemisége azután határozottan tovább él a 17–18. század fordulóján, melyet két jelentős református fizikatankönyv dokumentál az 1700-as évek elejéről. Így a karteziánus álláspontot védelmezi, de már Newton elméletének magyarországi megjelenése szempontjából is fontos mű a Nagyenyeden tanító Tőke István 1736-ban megjelent Dogmatikus kísérleti fizikája, melyben a szerző a karteziánus természetfilozófia és fizika keretében a kísérleti fizikát igyekszik megalapozni, s ennek során bemutatja – és a kartezianizmus szellemében vitatja – Newton és Leibniz nézeteit.⁴⁹ A másik jelentős fizikatankönyv a 18. század elejéről a Kaposi Juhász Sámuel utódjaként Marosvásárhelyen tanító Szathmáry Paksi Mihály Kolozsváron megjelent tankönyve, mely a karteziánus eszmék uralmával egyidejűleg – még Tőke Dogmatikus kísérleti fizikáját megelőzően – tanúsítja Newton magyarországi jelenlétét a 18. század elején. Szathmáry P. Mihály e művének jelentőséget ad az is, hogy amíg a korábbi tankönyvek, illetve jegyzetek elsősorban természetfilozófiát tartalmaztak, s a fizikát a természetfilozófiai és teológiai kérdésekkel együtt, azok kontextusába beágyazva szerepeltették, s ennek megfelelően a fizika kapcsán is inkább a spekulatív elvekre, a filozófiai-teológiai kérdésekre fektették a hangsúlyt, addig Szathmáry P. Mihály – Tőke István későbbi könyvéhez hasonlóan – már kifejezetten fizikai szakkönyvet írt, melyben a fizika immár nem a természetfilozófia és a teológia alárendelt része.⁵⁰

A karteziánus fizika azonban nem csupán a református fizikaoktatásban jutott uralomra, hanem a Pázmány Péter által 1635-ben alapított nagyszombati jezsuita egyetemen is – igaz, úgy tűnik, némi fáziskéséssel – meghatározóvá vált. Mint már említettük, a természetfilozófia, a csillagászat és a fizika 17. századi nagyszombati oktatásáról nem sokat tudunk, hacsak nem azt, hogy a jezsuita hivatalos tananyagban, a Ratio Studiorumban központi szerepe volt Arisztotelész filozófiájának. Mindez azonban – mint amiképpen már erre is utaltunk – nem azt jelentette, hogy a jezsuita oktatás mint olyan eleve elzárkózott volna az új természettudománytól. Kétségtelen, hogy még a 18. század első felében is készültek Nagyszombatban arisztoteliánus, Kopernikusz-ellenes disszertációk.⁵¹ Ám 1735-től Kéri Borgia Ferenc személyében egy kiváló matematikus és csillagász működött itt, aki tudományos munkásságával Franciaországban és Angliában is elismerést vívott ki magának. Így Kéri Borgia Londonban sikert aratott egy általa szerkesztett tükrös teleszkóppal, a kor neves csillagásza, Cassini pedig személyesen is ellátogatott hozzá Nagyszombatba. Kéri Borga Ferenc összesen négy fizikai tárgyú könyvet írt: három mechanikával foglalkozik,⁵² egy optikával.⁵³ Mechanikai könyvei kifejezetten karteziánus hatást mutatnak, de szerzőjük a newtoni és a leibnizi fizikát is ismeri, és vitatkozik velük. Kiemelendő, hogy részletesen kitér az akkori európai fizika egyik nevezetes vitájára, a leibnizi eleven erő és a karteziánus mozgásmennyiség viszonyával kapcsolatos diszkusszióra. Az ugyancsak nagyszombati Lipsicz Mihálynak ugyanezen időszakban kiadott statikájában a Descartes-hatás mellett pedig már kifejezetten newtoniánus elemek vannak jelen.⁵⁴ Ugyanakkor az említett konzervatív szellemű disszertációkra gondolva valószínű, hogy Kéri Borgiával párhuzamosan konzervatív, a fizikához nem értő oktatók is működtek még a 18. század első harmadában Nagyszombatban. S mivel a fizikai kurzusokat nem erre specializálódott tanárok tartották, hanem az erre a föladatra éppen aktuálisan kijelölt filozófiaoktatók, olykor arisztoteliánus-konzervatív – a jezsuita nemzetközi tudományos élvonaltól elszakadó – fizikai kurzusokra is sor kerülhetett.

A 18. század első felének nagyszombati oktatása szempontjából is informatívak lehetnek azok a század ötvenes éveiben kiadott tankönyvek, melyek Mária Terézia 1753-as rendelete nyomán születtek meg. Korábban Nagyszombatban ugyanis nem írtak fizikatankönyveket. Mária Terézia e rendelete viszont kötelezővé tette, hogy a főiskolai tananyagot az oktatók tankönyvek formájában is megjelentessék. S mivel az ennek hatására megszülető művek nem valamiféle belső szellemi reform vagy fordulat nyomán jöttek létre, szükségképpen tükrözik azt a szellemiséget, amely a nagyszombati oktatásban a megelőző évtizedekben uralkodott. A fizika tárgyterületén Adány Andrásnak,⁵⁵ Reviczky Antalnak⁵⁶ és Jaszlinszky Andrásnak⁵⁷ jelent meg tankönyve ekkor, s ezek már azt mutatják, hogy 18. század közepére az ortodox kartezianizmustól elmozdulás történik a newtoni fizika irányában. S ha a nagyszombati fizikaoktatás tartalmát illetően az e könyvek megszületése előtti időszakra tekintve némi bizonytalanságban maradunk is, abban biztosak lehetünk, hogy kiadatásuk után már nemcsak az új fizika jelent meg Nagyszombatban, hanem a régi – a skolasztikus-arisztoteliánus – teljesen elveszítette pozícióit.

A föntiekből kitűnik, hogy a karteziánus fizika gyors magyarországi elterjedésében ugyancsak meghatározó szerepe volt a magyar diákok iskolajárási szokásainak, amelyet döntően a reformáció határozott meg. Így nem véletlen, hogy elsőként a református oktatásban jut uralomra Descartes filozófiája és ennek részeként a karteziánus kozmológia és fizika. Miközben az evangélikus iskolák oktatói diákkorukban továbbra is a lutheri és melanchtoni tradíció központjába, Wittenbergbe és a környékbeli egyetemekre jártak, a kálvinista diákok úti céljává a holland egyetemek váltak. (Wittenbergből, ahol különösen erős ellenzéke volt Descartes filozófiájának, már 1592-ben kitiltották a református diákokat.⁵⁸) Hollandia pedig ekkor a kartezianizmus második otthona volt, ahol sokáig maga Descartes is élt, ahol műveinek egy része megjelent, s ahol igen nagy hatása volt filozófiájának. Persze a holland protestáns egyetemek képzési rendszerének a középpontjában is (Wittenberghez hasonlóan) a teológia és a hitviták álltak, s professzoraik rossz szemmel nézték a középkori világképet Kopernikusznál sokkal mélyebben és átfogóbban megrázó karteziánus filozófiát. A karteziánus filozófia azonban az ifjabb generáció révén gyorsan terjedt, s – sokszor a névadó konkrét nevének és műveinek emlegetése nélkül – teret nyert a holland egyetemeken, amelynek következtében a református diákok jelentős része Descartes követőjévé vált.⁵⁹

Ami Nagyszombatot illeti, a jezsuita rend központilag szervezett képzési rendszere következtében, valamint az ehhez kapcsolódó szigorú szabályozás és a tilalmak miatt itt ugyan lefojtottabban és kevésbé nyíltan, de ugyancsak jelen volt a konzervatív nézetek és az új tudományok képviselői közötti feszültség. Mindezzel együtt itt (s ezzel a magyarországi katolikus oktatásban) éppen ez a jól szervezett, hierarchikus rendszer tette lehetővé a kartezianizmus térnyerését, hiszen egyrészt biztosította azokat az intézményi föltételeket – az „intézményi teret” –, ahol a karteziánus fizika meghonosodhatott, másrészt mint átfogó európai szervezet, csatornáin keresztül – mintegy „fölülről lefelé” – közvetítette a centrumokban uralkodó szellemi tendenciákat. (E tekintetben külön vizsgálódásokat igényelne az általános jezsuita tudományosságon belül az osztrák iskolák és a nagyszombati iskola speciális kartezianizmusa.)

A karteziánus recepció szempontjából fehér foltként a fölvidéki evangélikus főiskolák maradtak meg (Késmárk, Eperjes, Lőcse, Kassa, Pozsony) – ezeken elsősorban Leibniz és Wolff filozófiájának és fizikai nézeteinek volt hatása. Ez abból fakadt, hogy – mint már jeleztük – ezen iskolák inkább a németországi egyetemekhez kötődtek, ami evangélikus jellegükből következett, valamint abból, hogy alapvetően a fölvidéki német anyanyelvű lakosság iskolái voltak. Így itt kimaradt a világkép transzformációjának karteziánus fázisa, s az újkori racionalizmus Christian Wolff közvetítésével jelent meg. Ezért a természetfilozófia teologikus-arisztoteliánus-skolasztikus szakasza e főiskolákon – mint amiképpen föltehetőleg a dél-erdélyi evangélikus szász iskolákban is – tovább tartott, mint a református főiskolákon.

Ami mármost az nyugat-európai tudomány egyetemes kontextusát illeti, a 17. század második felében a karteziánus fizika magyarországi jelenléte vitán felül a korszerű európai tudományosságot képviselte. A 18. század közepére azonban e fizika magyarországi dominanciája Newtonhoz képest a mai olvasó számára immár egyértelműen elmaradottságként jelenhet meg. Ez azonban csupán a 20. századból visszatekintve, egyoldalú perspektívában tűnik így. Valójában Newton fizikájának uralomra jutása jóval összetettebb folyamat volt, mint amiképpen azt Newton gyors angliai elismertsége és korán elnyert népszerűsége alapján gondolni lehetne. Descartes fizikája egészen a 18. század utolsó harmadáig – ha egyre inkább háttérbe szorulva is – reális tudományos alternatívját jelentette a newtoni fizikának, s a 18. század első felében a kontinensen még egyértelműen a karteziánus fizika uralkodott. E két nagy fizika szemben állt egymással, ugyanakkor a múlttal szemben már egyformán az új tudományt képviselte: a skolasztika és a reneszánsz felől nézve csupán az új tudományon belüli elméletvariánsok voltak. S mivel e két elmélet között sokáig egyenrangú „felekként” folyt a vita, hiba volna a kontinenst a kartezianizmus itteni dominanciájára hivatkozva Angliával szemben maradinak minősíteni.⁶⁰ Ugyanígy, a 18. század első felének magyarországi kartezianizmusából sem következtethetünk az akkori magyarországi fizika elmaradottságára vagy megkésettségére – legalábbis a kortárs kontinentális fizikához képest semmiképpen sem. E minősítés csak a 18. század második felének kartezianizmusára volna jogos – de mint látni fogjuk, a 18. század közepétől Magyarországon is megtörténik Newton irányában az elmozdulás, s a newtoni fizika franciaországi elterjedésével párhuzamosan (amelyet tárgyalva a tudománytörténetben talán először jogosult az egységes latin–keresztény európai kultúrkörön belül a kialakuló nemzeti kultúrák közötti különbségeket is számításba venni) Newton fizikája a 18. század végére Magyarországon is általánosan elfogadottá válik.⁶¹

4. A newtoni fizika uralomra jutása Magyarországon a 18. század második felében

Már az előző szakaszból kiderült, hogy Newton Magyarországon – Kopernikuszhoz hasonlóan – elsőként bírálandó nézetek képviselőjeként jelenik meg, akivel a vele foglalkozó szerzők a karteziánus fizika szemszögéből vitatkoznak. Ám a Kopernikusszal kapcsolatos vitának, valamint a karteziánus és a newtoni fizika közötti vitának a jellege alapvetően más volt. Descartes és Newton esetében már nem a skolasztika vagy a mágikus-misztikus reneszánsz fizika áll az egyik, s az azt leváltó új kozmológia és fizika a másik oldalon: Descartes és Newton már egyformán az új világképet és az új kozmológiát képviseli, melyben az ember és a természet, valamint Isten és a természet viszonya egészen más, mint a korábbi nézetekben, s aminek következtében a fizika immár „világivá” válik. Bár a fizika ekkor még nem vált el oly mértékben a teológiától és a természetfilozófiától, hogy a fizikáról szóló vitát ne hatották volna át ilyen mozzanatok, azok a filozófiai és teológiai kérdések, amelyekben a fizika kapcsán a karteziánusok és a newtoniánusok szemben álltak egymással, már nem voltak oly alapvetők, mint a Kopernikusz-vita esetén. S Newton fizikájának elfogadása Descartes-éval szemben immáron nem előföltételezett, s nem foglalt magában alapvető természetfilozófiai-világnézeti vagy teológiai fordulatot – szemben a reneszánsz fizika és a karteziánus fizika közötti váltással, mely a természetkép jóval radikálisabb megváltozását jelentette, mint a Ptolemaiosz és Kopernikusz közötti váltás. Sőt, e tekintetben Descartes egyenesen előkészíti a newtoni recepciót, hiszen a karteziánus természetszemléletet, a természet és Isten viszonyáról szóló karteziánus tanítást elfogadva Newton immáron nem teológiai, világnézeti, hanem csupán szakmai fizikai kérdés: itt már két fizikai elmélet tekintetében, s nem teológiai kérdésekben kellett választani. Nem véletlen s egyáltalában nem paradox ezért, hogy a karteziánus fizikától mint fizikától oly különböző fizikát megalkotó Newtonra is igen nagy hatással volt Descartes mint filozófus.

Az előbbiekben megemlítettük, hogy a Mária Terézia rendelete nyomán Nagyszombatban kiadott, Newtont még kritizáló karteziánus fizikatankönyvekben már elmozdulás tapasztalható Descartes-tól Newton irányában. Az első, Descartes-tal Newton jegyében határozottan szakító, magyar szerzőtől származó és Magyarországon tankönyvként használt mű azonban a református Hatvani István (1715–1786) Bevezetés a filozófia szilárdabb alapelveibe című, latin nyelvű tankönyve volt, mely néhány oldal fizikát is tartalmaz.⁶² Hatvani elsősorban orvostudományt oktatott Debrecenben, de a fizika is az ő tantárgya volt, s könyvében összefoglalja azokat a fizikai tanokat, amelyeket előadásaiban minden bizonnyal jóval részletesebben fejthetett ki, de ily részletességgel nem tett közzé nyomtatott formában. Hatvani debreceni tanárkodása előtt jelentős nyugat-európai tudósoknál tanult fizikát és matematikát – még Bernoullinál is vett föl magánórákat –, ami alapján föltehetjük, hogy nemcsak ismerte a newtoni fizikát, hanem annak Newton utáni matematikai fejlődésével is tisztában volt. Erre utal többek között az is, hogy előbbi művében – mint Newton fizikájának igazságát bizonyító zseniális matematikus – megemlítésre kerül Maupertius és Clairault. Hatvani azonban valójában nem newtoniánus volt: alapvetően Wolffot követte, akit valószínűleg S’Garvesande és Musschenbroek közvetített a számára.⁶³ Ám Hatvani – alapvetően wolffiánus beállítódása ellenére – több ponton vitatkozik a német filozófussal, és Newton nézeteit követve bírálja Wolff mesterét, Leibnizet.

A korábbi évtizedekben erősen karteziánus Debrecenben tehát a 18. század közepére Hatvani révén megjelenik a newtoni fizika. Más református főiskolákon Newton némileg lassabban nyer teret – ám a század utolsó harmadára mindenhol az ő fizikája veszi át a korábbi fizikák helyét. Így a karteziánus Enyedi Sámuel és az ugyancsak karteziánus Pápai Páriz Ferenc 17. század végi és 18. század eleji fizika-előadásait követően szintén a karteziánus szellem hatja át Tőke István Dogmatikus kísérleti fizikáját, mely 1736-ban jelent meg Nagyszebenben. Tőke Istvánt csupán 1767-ben követi a nagyenyedi filozófia–matematika tanszéken Kováts József, akinek 1774-ben megjelenő Krüger-fordítása már a newtoniánus fizikát tartalmazza.⁶⁴ A másik református iskolában, a szintén erős kartezianizmussal jellemezett Marosvásárhelyen – ahol 1716 és 1734 között Szathmáry P. Mihály tanított fizikát – előbb történik változás annyiban, hogy Nádudvari Sámuel és Baczoni Incze István révén megjelenik Wolff filozófiája. Ám a newtoni fizika itt is csak az egyébként lebniziánus Fogarasi Papp József 1779-es kinevezése révén jut egyértelműen uralomra. Kolozsváron ezzel szemben már 1758-ban a newtoniánus Pataki Sámuelt nevezik ki a kolozsvári főiskola tanárává,⁶⁵ így Kolozsvár Debrecen után minden bizonnyal a második magyar város volt, ahol a newtoni fizika otthonra lelt.

A newtoni fizikának a református iskolákban történő térnyerését Gottlob Krüger német nyelvű tankönyvének⁶⁶ Kováts István általi latin nyelvre fordítása és A természetfilozófia elemei címmel való 1774-es kiadása zárja le.⁶⁷ E kiadásnak különös jelentőséget ad, hogy nem egyedi döntésen alapult, hanem az 1769-es – a protestáns iskolák tananyagával és tankönyvhelyzetével foglalkozó – litteraria commisio elveit követi, s így általában jelzi, hogy a korábban használt karteziánus tankönyvek 1769-ben már nem feleltek meg az igényeknek. Azaz a református iskolákban az 1760-as évek közepétől–végétől már egyértelműen a newtoniánus fizikának kellett uralkodnia. 1774-től pedig a református oktatásban mindenütt a Krüger–Kováts-féle – Boscovich és Wolff hatását is tükröző – newtoniánus tankönyv válik a fizika tanításának alapművévé.

A katolikusok felé fordulva Newton vonatkozásában is kifejezetten Nagyszombatra kell tekintenünk, hiszen a református iskolarendszernél centralizáltabb római katolikus oktatásban – a Nagyszombathoz képest másodlagos jelentőségű kassai egyetemmel szemben – ez volt a vezető magyarországi egyetem, amely bár a jezsuita rendhez kötődött, a fölsőbb tudományok tekintetében a nem jezsuita római katolikus iskolák – így különösen a jezsuitákkal párhuzamosan szintén igen jelentős iskolahálózattal rendelkező piaristák – számára is mérvadó lehetett. Sőt, a centralizáló törekvések részeként kísérlet történt arra is, hogy a főiskolai fizikatanítás jogát a protestáns főiskoláktól megvonják, s e tekintetben – a fizika nem felekezeti jellegére hivatkozva – szintén Nagyszombatba utalják őket.⁶⁸

Mármost láttuk, hogy a 18. század középén Nagyszombatban megjelent tankönyvek már nem csupán a kartezianizmust követik, hanem a karteziánus fizikához képest elmozdulást jelentettek az egyébként még bírált Newton irányában. Azt, hogy ezen időszakban mily erős Nagyszombatban Newton térnyerése, dokumentálja egy 1860-ból fönnmaradt disszertáció is, mely határozottan Newton fizikájának szellemében íródott.⁶⁹ A newtoni fizika uralomra jutását pedig véglegesen lezárja és hivatalossá teszi Makó Pál (1724–1793) Bécsben 1762–1763-ban, Radics Antal (1726–1773) Budán 1766-ban, valamint Horváth K. Jánosnak Nagyszombatban 1767-ben és 1770-ben megjelent fizikatankönyve.⁷⁰ Közülük az első kettő az akkori jezsuita tudomány és kontinentális fizika élvonalát képviselő Boscovich (1711–1787) természetfilozófiájának⁷¹ keretében gyakorlatilag már a ma szokásos kifejtésben tárgyalja Newton fizikáját, a harmadik pedig Newton fizikájának korszerű kifejtését adva Boscovich természetfilozófiai keretétől is elszakad. A három személy, illetve tankönyv közül azonban mégiscsak Makót kell kiemelnünk: egyrészt ő vált példamutató személyiséggé a következő évtizedek fizikaoktatása számára, másrészt könyve kapcsán figyelemre méltó az is, hogy ő nem csupán Newton fizikájába ad korszerű bevezetést, hanem naprakész a korabeli fizika tekintetében is, tanúsítva, hogy Nagyszombatban immár nem csupán Newton, hanem a halálát követő évtizedek fizikai fejleményei is tananyaggá váltak. Persze mindennek hátterében az európai tudományos élet jellegének megváltozása figyelhető meg. Ha Kopernikusz, majd Descartes elfogadása egy új természet- és világkép elfogadását követelte, s ezért óhatatlanul a teológiai és természetfilozófiai alapkérdésekre irányította a figyelmet, s ha a Descartes-féle és a newtoni fizika közötti vita – amely ugyan már az új világképben belül mozgott, s csupán annak „árnyalásáról” szólt – szintén erősen terhelve volt természetfilozófiai kérdésekkel, akkor a 18. század közepétől az új természetkép newtoni variánsa uralomra jutott. Ennek következtében pedig a fizikával való foglalkozás egyre inkább a newtoni természettudományos világkép keretében folytatott kutatást, a newtoni fizika és fizikai matematika bővítését és alkalmazását, a newtoni tudománynak a fizikán kívüli természettudományokra való kiterjesztését (geológia, csillagászat, kémia stb.) jelentette. Ha korábban az új eredmények naprakész követése az oktatásban csak másodlagos lehetett az alapvető teológiai, filozófiai és fogalmi kérdések vitatottsága miatt, Newton uralomra jutásával a korszerű oktatás alapkövetelményévé immár a kutatásokat és fölfedezéseket követő-figyelő, azokat az oktatásban földolgozó magatartás vált. Láttuk, hogy Makó – azon túl, hogy mintegy hivatalosan kanonizálja Newton fölülkerekedését – immár e követelménynek is eleget tett. S ebből a szempontból ugyancsak figyelemre méltó Horváth K. János egy későbbi – 1790-ben – megjelent fizikatankönyve,⁷² melynek Horváth két évtizeddel korábban megjelent könyvéhez való viszonyát éppen ez a figyelő-követő, az eltelt két évtized eredményeit földolgozó és integráló attitűd jellemzi. Makóval és Horváthtal így nemcsak Newton válik kanonizált tananyaggá, hanem az elfogadott newtoniánus keretekben folytatott természettudomány szakmai eredményeinek naprakész, követő figyelése és a fizika oktatásában történő földolgozása is az oktatás kritériummá válik.

A newtoni fizika kárpát-medencei és fölvidéki uralomra jutását tárgyalva még röviden ki kell térnünk a fölvidéki evangélikus iskolákra. Mint jeleztük, itt a fizika karteziánus fázisa lényegében kimaradt, fokozottabb volt azonban a Leibniz- és Wolff-hatás. Ugyanakkor a Rákóczi-szabadságharc elbukása után az evangélikus iskolákra igen erős nyomás nehezedett. Így a filozófia tanításának jogát hivatalosan megvonták tőlük, ami azt jelentette, hogy hivatalosan a filozófia által tartalmazott fizikát sem taníthatták volna.⁷³ Ténylegesen nem szűnt meg a fizika tanítása, de a körülmények miatt jóval kisebb jelentősége volt, mint a református iskolákban és Nagyszombatban, s úgy tűnik, a newtoniánus elemek is szűkebb körben, s lassabban jelentek meg itt, mint a reformátusoknál és a katolikusoknál. Késmárkról fönnmaradt egy jegyzet,⁷⁴ amely már a 18. század első felében Newton hatását mutatja, ám nem valószínű, hogy az evangélikus oktatásban akkor mindenhol e jegyzet szellemisége uralkodott. Az 1760-as években azonban itt is Newton fizikájának kellett dominánssá válnia, részben a Ratio Educationis⁷⁵ hatására, részben a protestánsok körében is tekintélynek örvendő jezsuita fizikatankönyvek miatt. Bővebb források csak az 1700-as évek végéről és az 1800-as évek elejéről maradtak fönn, s ezek már határozottan newtoniánusak.⁷⁶

S ha az előbbiekben azt láttuk, hogy Krüger tankönyvét Kováts István még németről latinra fordítja, befejezésképpen meg kell említenünk azt is, hogy az első – igaz, nem tudományos, nem iskolai, hanem az olvasók szélesebb köréhez szóló népszerűsítő – magyar nyelvű fizikával foglalkozó könyv 1777-ben jelent meg az (Makóhoz és Horváthhoz hasonlóan) ugyancsak jezsuita Molnár János tollából, s ez már ugyancsak a newtoni fizikát taglalta.⁷⁷

5. Összegzés

Láthatjuk, hogy az igen kedvezőtlen társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok ellenére ott, ahol ennek – a bevezetésben említett értelemben – „helye” volt Magyarországon (azaz a magyar főiskolákon és egyetemeken), az új természettudományos világkép és a hozzátartozó releváns fizikai tanok gyakorlatilag fáziskésés nélkül, vagy – az Európát általában jellemző – minimális fáziskéséssel megjelentek. Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy ezekben az iskolákban mindig és közvetlenül a legújabb, legfrissebb eredményeket oktatták. Ám ez Európában sehol – sem Itáliában, sem Németországban, sem Hollandiában – nem volt így. Kopernikusz ismerő és értő kritikája – matematikaként történő elfogadása, fizikaként történő elutasítása – megfelelt az európai tudományosság standardjának, mint amiképpen Descartes fizikájának követése a 17. század második felében kifejezetten korszerű volt még, s a 18. század első felében sem volt elavult.

Ugyanakkor föltűnő, hogy a tanulmányunk bevezetésében megjelölt „helyek” – iskolák, tudománypártoló udvarok, tudománypártoló polgári szervezetek és személyek által támogatott kutatóhelyek, intézmények – közül áttekintésünkben csak oktatási intézményekről volt szó. Ez nem véletlen: az akkori zilált magyar politikai viszonyok nem voltak kedvezőek tudománypártoló nemesi, fejedelmi udvarok kialakulásához, s nem voltak stabil, jómódú polgári városok sem, amelyek pénzügyi és szellemi támogatásával tudományos közösségek, tudománypártoló centrumok jöhettek volna létre. Igaz, a tudománypártolás jelen volt az erdélyi nemesek között, s több erdélyi fejedelem kifejezetten figyelmet fordított a tudományokra, ám ez alapvetően a protestáns iskolák támogatásában jelent meg. (Így például Bethlen Gábor irányítja a gyulafehérvári kollégium főiskolává történő átszervezését, s ennek során jelentős anyagi támogatást nyújt az iskolának.⁷⁸) A magyar királyi udvar – amely pedig a legalkalmasabb lehetett volna e szempontból – Prágában volt (s ott valóban meghatározó, tudománytörténeti jelentőségű eredmények születtek Kepler révén).

Az is világosan kirajzolódik, hogy a kortárs európai természettudomány a főiskolákon – s a nagyszombati vagy kassai egyetemen – csak mint tananyag volt jelen, s nem alakult ki aktív, alkotó tudományos kutatás. Ennek alapján azonban hiba volna arra következtetni, hogy az akkori Magyarországon, illetve az akkori magyar iskolákban valamiféle egyoldalúan receptív, az alkotó, kreatív tudományos munkát blokkoló szellemiség vagy habitus uralkodott volna. Éppen ellenkezőleg. Az, hogy ezek az iskolák nem képeztek fehér foltot a megszületőben lévő újkori európai természettudomány oktatási térképén, s hogy a természetfilozófia és a fizika tekintetében az átlagos nyugat-európai egyetemekhez képest nem szenvedtek mérvadó fáziskésésben, kifejezetten alkotó, kreatív személyes energiákat követelt. Egyszerűen arról van szó, hogy a tudományos alkotómunkához szükséges intézményi stabilitás, anyagi háttér és személyes biztonság – talán egyedül a jezsuita Nagyszombatot kivéve – hiányzott az akkori Magyarországon, s ennek részeként az akkori iskolákban. Sőt, még az olyan – már magához az oktatáshoz is szükséges – elemi föltételek is hiányoztak, mint a jól használható, stabil állományú, viszonylag átfogó könyvtárak vagy a fizikai-természettudományos szertárak. Továbbá a református és evangélikus iskoláknak gyakran harcolniuk kellett a fönnmaradásért – a reformátusok több ízben költözködésre kényszerültek.

Nem szabad elfelejtkeznünk a személyes biztonságról sem, amin elsősorban nem a fizikai-testi vagy politikai, hanem az anyagi biztonságot értjük (bár az előbbiek is sokszor hiányoztak). Gondoljunk csak Descartes soraira az Értekezésből, ahol röviden jelzi, mi szükséges a tudósi életvitelhez,⁷⁹ vagy arra, hogy Spinozának mily fontos volt a polgári forrásokból származó járadék, s általában a kor filozófusai-fizikusai számára mily jelentőséggel bírt a fejedelmi-királyi pártfogás. A magyar református és evangélikus oktatók többsége oktatói munkájával párhuzamosan lelkészként vagy orvosként kereste kenyerét, vagy az alacsony fizetések miatt otthagyta az oktatói pályát a jövedelmezőbb lelkészi állásért.

Végül mind a protestáns, mind a jezsuita iskolákban a természetfilozófia és a fizika csupán periférikus részét képezte az oktatásnak, hiszen alapvetően lelkészeket és hitvitázókat, illetve teológusokat képeztek. Ahhoz, hogy e területen alkotómunka bontakozzék ki, a föntiekben fölsorolt – hiányzó – tényezők mellett szükség lett volna olyan oktató személyiségekre is, akik fokozottabb érdeklődésük következtében kiválnak az oktatás e fő irányából és a természetfilozófiára koncentrálnak. Ennek a föltétele sem volt meg azonban, hiszen a szűkös oktatói létszám, s az iskolák számának korlátozott volta ezt nem tette lehetővé: az a kreatív energia, amelyet a kedvezőtlen viszonyokkal szembeni küzdelem nem őrölt föl, s megmaradt a szellemi tevékenység számára, elsősorban a hitvitákban, teológiai kérdésekben aktivizálódott.

Ha mármost a föntiek nyomán hiba volna kétségbe vonni a kreativitás jelenlétét az akkori magyarországi szellemi életben, és egyoldalúan receptív beállítódásról, „habitusról” beszélni, a másik oldalról hiba volna az is, ha abban a tényben, hogy Kopernikusz, Descartes és Newton a most jellemzett kedvezőtlen körülmények ellenére megjelent a protestáns oktatásban, valamiféle pozitív értelemben vett – a Kárpát-medencében és a Fölvidéken élő emberekre jellemző – fogékonyság vagy nyitottság megnyilvánulását látnánk. (Nem is beszélve a „nyitott magyar kultúráról”, amelynek – a „magyar kultúra” ezen időszakra történő alkalmazásának értelmetlenségétől eltekintve is – csak akkor volna értelme, ha valami külső, nem keresztény szemléletmód iránti, Európában máshol nem jellemző, speciális magyar receptivitást tapasztalnánk.) Ténylegesen itt két – egymáshoz történelemfilozófiai álláspontunk függvényében csak lazán vagy egyáltalában nem kapcsolódó – európai kultúr- és gondolkodástörténeti esemény egyidejűségének nem szándékolt következményéről volt szó. Konkrétan a reformáció és az új természettudományos világkép megszületésének egybeeséséről, s ezen belül azokról a szociológiai, társadalmi és vallási okokról, amelyeknek következtében a három részre szakadt Magyarországon a protestantizmus termékeny talajra talált, és népmozgalommá vált. Azaz nem valamiféle kulturális nyitottságot kell keresnünk, hanem azokat az adott korszakban ható vallási, politikai, szociológiai okokat, amelyek a magyar protestáns mozgalmakat kialakították. Egy népmozgalomnak az okait, mely a vándorprédikátortól és a jobbágyoktól a városi polgárságon és a vagyonos nemesség képviselőin keresztül az erdélyi fejedelmeket is magával ragadta, s amelynek keretében – annak szerves részeként – a mozgalom szellemi képviselői a német – majd később a németalföldi – egyetemekre zarándokoltak a mozgalom szempontjából szükséges teológiai és filozófiai ismereteket – a hitvitákhoz és a térítéshez szükséges szellemi „fegyvereket” – megszerezni. Az új természettudomány erdélyi, fölvidéki, debreceni stb. megjelenése és oktatása valójában ennek a népmozgalomnak és zarándokjárásnak nem szándékolt következménye volt. Később persze – megismerve a nyugati egyetemek szellemiségét, az új természetfilozófiákat és a hozzájuk tartozó fizikákat –, számos diákot motiválhatott már az ezek megismerésére irányuló tudományos igény is, ám a diákok vándorlásának mint mozgalomnak nem ez volt a célja, hanem a mozgalmi-vallási funkció. Hibás volna ezért itt a magyar kultúra – vagy a diákok kultúrájának – „nyitott” jellegéről beszélni, hiszen e diákok a nyugati, latin kereszténység kultúrájában nevelkedtek, e kultúra hordozói voltak, s a reformáció legmélyebb jelentésében éppen a saját kultúrájuk, a saját hitük gyökereihez való visszatalálást ígérte a „pápista”, hamis, eltorzított kereszténységgel szemben.

Nagyszombat és a római katolikus iskolák esetében persze más volt a helyzet. Úgy tűnik, hogy a katolikus területeken – az ezzel ellentétes, jezsuitaellenes mítosszal szemben – az új tudományokkal, az új fizikával szembeni fogékonyságot alapvetően a jezsuiták képviselték. A három részre szakadt, és a keresztény világ perifériájára került Magyarországon pedig a hagyományos keresztény oktatás kereteiben – megfelelő főiskolák, egyetemek hiányában, s az oktatás konzervativizmusa miatt – nem jelenhettek volna meg az új gondolatok új iskolák nélkül, aminek következtében a katolikus iskolarendszeren belül csak a jezsuita – és később a pietista – iskolák hozhattak az új tudomány befogadása tekintetében változást. Éppen ez az, ami különös jelentőséget ad a természettel kapcsolatos új elképzelések magyarországi elterjedésében a protestáns népmozgalom részét képező iskolaalapítási mozgalomnak, s a protestáns diákok és tanárok nyugati egyetemi tanulmányainak. Enélkül valószínűleg egy évszázadnyi fáziskésésnek lennénk tanúi, hiszen – mint láttuk – az 1635-ben Pázmány által alapított nagyszombati egyetemen a karteziánus természetfilozófia és az új fizika csupán a 18. század első harmadában jelenik meg. Innentől azonban fokozatosan Nagyszombat, majd – az egyetem 1777-es áttelepítése után⁸⁰ – Buda, ezt követően pedig Pest válik a húzóerővé. S nemcsak azért, mert a bécsi udvar Nagyszombat javára korlátozni igyekszik a protestáns iskolákat, hanem azért is, mert a jezsuiták stabil intézményi hátteret biztosítanak, amelynek támogatását és fönntartását a rend átmeneti föloszlatása után átveszi a bécsi udvar. Ezért nem véletlen, hogy a 18. század második felétől itt születnek a korszerű fizikatankönyvek, mint amiképpen az sem, hogy jezsuita volt és Nagyszombathoz kötődött a később Bécsbe kerülő Hell Miksa és Sajnovich János is, az 1769. június 3-i csillagászattörténeti jelentőségű lappföldi megfigyelések elvégzői.⁸¹ Ám mindennek ellenére egészen a 18. század közepéig még Nagyszombat esetében sem állíthatjuk, hogy meg lett volna a fizika területén a tudományos kutatáshoz szükséges személyi stabilitás, hiszen a jezsuita rend oktatási szabályainak megfelelően az oktatók számára – nyilván a széles körű, átfogó ismeretek és gyakorlat megszerzésének érdekében – folyamatosan más és más tárgyak oktatását írták elő, s ez az akkorra már elavuló és megvalósíthatatlan egyetemes, polihisztor jellegű képzettség igényében történő eljárás csak korlátozottan tette lehetővé a szakmai specializációt. De a rend belső működésében általánosan elfogadott gyakorlat volt az is, hogy az oktatók – akik a rend számára elsődlegesen nem oktatók, hanem a jezsuita rend fölszentelt tagjai voltak – különböző területeken és intézményekben kaptak föladatokat, s az oktatási gyakorlat elsajátítása után rendjük gyakran más egyházi tevékenységre irányította át őket. Így a jezsuita oktatók élete a reformátusokéhoz hasonlóan – igaz, egészen más okok miatt – ugyancsak igen mozgalmas volt, s nélkülözte a tudományos kutatáshoz általában elkerülhetetlen, valamely tudományos vagy egyetemi intézmény inspiráló légkörében eltöltendő nyugodt, „megállapodott” éveket.

A magyarországi protestáns és a jezsuita természettudományos oktatás meghonosodásában egyszerre jelentkeznek így a párhuzamok és a kontrasztok. Mindkettő egyfajta – nem a természettudományokra, nem a természet megismerésére irányuló – küldetéstudathoz kapcsolódik: az igazi kereszténység visszaállításához, azaz a nyugat-európai kultúrkör igazi gyökereihez való visszatalálás igényéhez és programjához a protestánsok esetében az eltorzult „pápizmus”-sal, a jezsuitáknál az „eretnek” protestánsokkal szemben. Ez a törekvés végső jegyeiben a kulturális önazonosság, a saját kulturális gyökerek meglelésének programja is volt, melynek semmi köze sincs azonban a későbbi nemzeti kultúrákhoz, de valamiféle elvont „nemzetek-fölöttiséghez” sem. Ebbe a nyugat-európai, latin kereszténységgel kapcsolatos küldetéstudatba azután problémamentesen integrálódott a haza mint a Magyar Királyság, de még inkább a szűkebb lakóhely, a földrajzi környezet, az otthont adó város és közössége iránti szeretet, mely mint motiváló tényező kimutatható mind a protestáns, mind a jezsuita oktatóknál. A történelem különös iróniája, hogy e vallásos jellegű küldetéstudat intenzíven elősegítette annak az új természettudományos világképnek az elterjedését, mely szervesen hozzájárult a vallásos-keresztény világszemlélet és befolyás oly mértékű csökkenéséhez a modern világban, amelyet sem a protestánsok, sem pedig a jezsuiták nem tudtak volna – még legpesszimistább pillanataikban sem – elképzelni.

Ugyanakkor ezen fontos párhuzam mellett alapvető ellentét is kirajzolódik az új természettudományos világkép és fizika magyarországi protestáns és jezsuita oktatásának történetében. Míg az első esetben egy alulról jövő társadalmi mozgalom adja számunkra a kulcsot, melynek szerves és alapvető mozzanata volt a protestáns diákok nyugati egyetemekre történő „zarándoklása”, addig a másik esetben egy pénzügyi háttérrel, társadalmi és hatalmi befolyással rendelkező, centralizált intézményrendszer fölülről indukált és szervezett tevékenységéről volt szó, ami azután a 18. század közepétől megerősítést kapott az osztrák abszolutizmus néhány fölvilágosult intézkedésével.

A természetfilozófia és a fizika keretében tehát a magyar főiskolákon és a nagyszombati egyetemen folyamatosan a kontinentális természetfilozófia és fizika általános tudományos állapotának megfelelő, korszerű nézeteket tanítottak, s nem lépett föl jelentősebb fáziskésés annál, mint ami a nem egyetemi keretek között alkotó Kopernikusz, Galilei, Descartes és Newton tanításának európai egyetemi befogadásában tapasztalható volt. Ám ez nem jelenti azt, hogy Magyarország a fizika – s általában a természettudomány – tekintetében nem lett volna elmaradott. Az elmaradottság azonban nem a meglévő oktatási intézményekben tanított tananyagra vonatkozik: ezen intézményi téren belül megvolt a szerves kapcsolat az európai egyetemi oktatás élvonalával, s az új természettudomány helyet talált magának. Az elmaradottság az intézményi tér „vékonyságában”, az azt körülvevő társadalmi és gazdasági tér kedvezőtlen jellegében rajzolódott ki, azaz abban, hogy viszonylag kevés iskola működött, s az iskolák többségében sem voltak meg az elmélyült szellemi tevékenységhez szükséges nyugodt, tartós, stabil körülmények. Hiányoztak a polgárosult városok fejlett intézményi háttérrel bíró egyetemei, főiskolái, gimnáziumai, s különösen hiányzott az a városi lakosság, amely ezen iskolák fönntartását és tanulói-tanári állományát – valamint az ott megszerezhető ismeretek szélesebb társadalmi-kulturális közegben való elterjedését – folyamatosan biztosította volna, mint amiképpen ugyancsak hiányoztak a nem iskolai jellegű tudományos körök, szervezetek, társulatok. A természettudomány helyzete Magyarországon valóban mostoha volt a tárgyalt időszakban és ilyen maradt a 18–19. század fordulóján is. Ám ott, abban a gyér intézményi „térben”, ahol egyáltalában helye lehetett az akkori európai természettudománynak, nem volt – legalábbis a fizika tekintetében nem volt – számottevő fáziskésés: a mindenkori európai tudományosság általános színvonalának megfelelő formában jelen volt, oktatták és művelték azt.

 

JEGYZETEK

1 Alexander Koyré (1957): From the Closed Word to the Infinite Universe. Baltimore: Johns Hopkins Press.

2 Vö. Karl Heinz Burmeister (1968): Georg Joachim Rheticus. Wiesbaden: Pressler.

3 Vö. Jerzy Zathey (1972): The Analysis and History of the Manuscript. In: The Manuscript of Nicolas Copernicus’ “On the Revolutions”. Facsimile. London–Warsaw–Cracow, 20.

4 Uo.

5 Zinner Jenő (1937): Regimontanus Magyarországon. In: Matematikai és Természettudományi Értesítő, 280–287. (Ernst Zinner német nyelvű írásának fordítása.) Újra kiadva: Gazda István (szerk.) (2002): A magyar csillagászat történetéből. A klasszikus századok asztronómusai. Piliscsaba: Magyar Tudománytörténeti Intézet, 9–14.

6 Erasmus Reinhold (1511–1553) német református csillagász, wittenbergi egyetemi professzor, Kopernikusz rendszerének szakavatott értője volt, aki azonban azt csak hasznos hipotézisként fogadta el. Amíg Kopernikusz az általa alkotott napközéppontú modell alapján csupán ívpercnyi pontosságú táblázatokat készített, Reinhold Kopernikusz elmélete alapján ívmásodpercadatokat is tartalmazó bolygótáblázatokat készített („Tabulae Prutanica”: „Porosz Táblázatok”). Vö. például: Robert Westman (1975): The Melanchthon Circle, Rheticus, and the Wittenberg Interpretation of the Copernican Theory. In: Isis. (66) 2: 169–171.,Ę174–181. Vö. még: O. Gingerich (1973): From Copernicus to Kepler: Heliocentrism as Model and as Reality. In: Proceedings of the American Philosophical Society. 117: 516–520.; J. Dobrzycki (szerk.) (1973): The Reception of Copernicus’ Heliocentric Theory. Dordrecht: Reidel.

7 Westman 1975.

8 Fraknói Vilmos (1873): A hazai és a külföldi iskolázás a XVI. században. Budapest: Eggenberg, 68–192. (Fraknóira hivatkozva Molnár Aladár 34 katolikus, 9 unitárius és 125 protestáns iskolát említ, de nem egészen világos, hogy hogyan jönnek ki nála ezek a számok. A lényeg azonban azonos: a katolikus iskolák aránya alig valamivel több a körülbelül 160 magyarországi iskola egyötödénél. Vö. Molnár Aladár [1881]: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században. I kötet. Budapest: MTA Könyvkiadó-Hivatala, 4.)

9 Vö. Kathona Géza (1974): Fejezetek a törökhódoltsági reformáció történetéből. Budapest: Akadémiai Kiadó.

10 Az 1524 és 1585 kötözött Wittenbergben tanult diákok névsorát megtalálhatjuk Laskai Csókás Péter De Homine című művének előszavában. Vö. Balázs László (1973): Laskai Csókás Péter De Homine című művének előszavából. In: Bartha Tibor (szerk.) (1973): Tanulmányok és szövegek a magyarországi református egyház XVI. századi történetéből. (Studia et Acta Ecclesiastica 3.). Budapest: Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1005–1022.

11 Robert S. Westman (1994): Two Culture or One? A Second Look at Kuhn’s The Copernican Revolution. In: Isis. (85) 1: 88.; Westman 1975, 165–193.

12 E. Wohlwill (1904): Melanchthon und Copernicus. In: Mitteilungen zur Geschichte der Medizin und der Naturwissenschaft. Vol. III. Hamburg und Leipzig, 260–267. Vö. még: W. Mauer (1962): Melanchthon und der Naturwissenschaft seiner Zeit. In: Archiv für Kulturgeschichte, 44., 223.; valamint K. Müller (1963): Ph. Melanchthon und das kopernikanische Weltsystem. In: Centaurus 9., 16–28.; valamint H. Blumenberg (1965): Die Kopernikanische Wende. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 100–121.,Ę174.; valamint Westman 1975 és 1994.

13 Kathona 1974; Keveházi Katalin (1986): Melanchton és a Wittenbergben tanult magyarok az 1550-es évek végétől 1587-ig. (Disszertáció.) Szeged: JATE; valamint a Bartha Tibor által szerkesztett, a 16. századi magyar református egyház történetével foglalkozó kötet (Bartha 1973) ízelítőt nyújt arról, hogy milyen tárgykörök álltak e hitviták középpontjában, s mit tanítottak a protestáns tanárok iskoláikban. Arról, hogy a Kopernikusz-probléma – legalább csak az említés szintjén – fölvetődött volna valakinél ekkor Magyarországon, e művekben nincs utalás.

14 Például: Rudimenta Cosmographica. Brassó: 1542., Rudimenta Cosmographica. Zürich: 1548., 1549, 1552, 1558. Első kiadása M. Zemplén Jolán szerint az 1520-as évekre vagy 1530-ra esik. (Vö. M. Zemplén Jolán (1963): A magyarországi fizika története 1711-ig. Budapest: Akadémiai Kiadó, 114–119.

15 Honterus életéről és munkásságáról lásd Theobald Wolf (1894): Johannes Honterus: der Apostol Ungarns, Brassó; illetve M. Zemplén 1963, 114–119.

16 Claviusról lásd például: James M. Lattis (1994): Between Copernicus and Galileo: Christoph Clavius and the Collapse of the Ptolemaic Cosmology. Chicago: University of Chicago Press.

17 Vö. [Pázmány Péter] (1897): Petri Cardinalis Pázmán, OPERA OMNIA, TOMUS III. Tractatus in libros Aristotelis De coelo, de generatione et corruptione. (Recensuit Stephanus Bognár) Budapest: Typis Regiae Scientarium Universitatis, 65–71, 80, 94.

18 Így tudjuk, hogy 1637-ben Nagyszombaton szóba jött Pázmány kéziratos előadásainak a kinyomtatása, de az érsek végül elállt ettől a szándékától. Vö.: Szentpétery Imre (1933): A Pázmány Péter Tudományegyetem története. IV. kötet: A bölcsészeti kar története. Budapest: Pázmány Péter Tudomány-Egyetem, 77.

19 Fröhlich (1632): Anatome Revolutionis Mundaneae. Lőcse; illetve M. Zemplén 1963, 135–137. és 155.

20 Vö. M. Zemplén 1963, 133–137.

21 „Ennek kellő-közepiben vagyon a nap, ki az ő maga tengelye körül való irányú sebes forgásával a mü egünköt minden bennelevő állatokkal egyetemben éppenséggel forgatja” – írja Apáczai a bolygórendszerünkről az Enciklopédia VI. részének XXI. pontjában, a karteziánus kozmológia szövegösszefüggésében. Vö. Apáczai Csere János (1959): Magyar Encyclopaedia, Azaz minden hasznos bölcsességnek szép rendbe fogása és Magyar nyelven világgá bocsátása. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 148. (Apáczai Enciklopédiája eredetileg Utrechtben jelent meg 1655-ben, 1653-as évszámmal.)

22 Schnitzler nevezetesebb wittenbergi csillagászati művei: Discussio Physica Astronomica de Stellis fixis novis. Wittenberg: 1659., Disputatio Astronomica de Stellis Erraticis seu Planetis. Wittenberg 1659; Disputatio Astronomica de Stellis Erraticis Extraordinaris seu Cometis. Wittenberg: 1659., Tractatio Astronomica de Globo Coelesti… Wittenberg: 1661.

23 Joannes Posaházi (1667): Philosophia Naturalis. Sive: Introductio inttheatrum naturae. Patakini. Pósaházi életéről, működéséről vö. Makkai Ernő (1942): Pósaházi János élete és filozófiája. Kolozsvár; illetve vö. még: M. Zemplén Jolán (1959): Pósaházi János, az első magyarországi „Philosophia Naturalis” szerzője. In: Fizikai Szemle, 52–58.

24 M. Zemplén 1959, 275.

25 Pósaházi 1667, 179–193., 216.

26 Vö. M. Zemplén 1963, 292–295.

27 Ezt tanúsítja például egy 1702-ben kiadott debreceni disszertáció, mely karteziánus alapon tárgyalja a bolygók mozgását: Csapó István (1702): Dissertatio Physica-Astronomica de Planetis. Debrecen.

28 „A katolikus tanintézetekre részint királyok, részint főpapok, magánosok tettek jelentékeny alapítványokat, s a gimnáziumokat és felsőbb iskolákat alig egypár kivétellel az Oláh Miklós hercegprímás által 1560-ban behívott jezsuita rendre bízták” – jellemzi a helyzetet Molnár Aladár korábban hivatkozott művének (Molnár 1881) 5. oldalán. (Vö. még ugyanitt 195–251.)

29 Vö. például: René Fülöp-Miller (1932): Macht und Geheimniss der Jesuiten. Einer Kultur- und Geistesgeschichte. Zweite Auflage. Berlin: Knaur-Verlag; Williem Wallace (1984): Galileo and His Sources. The Heritage of the Collegio Romano in Galileo’s Science. Princeton: Princeton University Press.

30 Vö. R. Taton–C. Wilson (szerk.) (1989): Planetary Astronomy from the Renaissance to the Rise of Astrophysics. Part A. From Tycho Brahe to Newton. Cambridge–New York; Dobryczky 1973; Edward Rosen (1984): Copernikus and the Scientific Revolution. Malabar: Kriger; D. Stimson (1917): The Gradual Acceptance of the Copernican Theory of the Universe. Hannover–New Hampshire. A jezsuita csillagászatról vö. még: Székely László (1999): A Nap magyar kutatója: Fényi Gyula és a jezsuita természettudomány. Budapest.

31 Vö. például Fülöp-Miller 1932.

32 Szentiványi csillagászati nézeteit Curiosiora et selectoria variarum scientiarum miscellanea in tresd partes divisa című, első kiadásban Nagyszombatban 1689-ben megjelent könyvének első részéből ismerhetjük meg. Magyarul vö. Csaba György Gábor (1998): Szentiványi csillagászati nézetei a „Miscellanea”-ban. Budapest: Magyar Csillagászati Egyesület.

33 Vö. i. m. 26–29.

34 I. m. 38–41.

35 Például Fülöp-Miller 1932.

36 Vö. Vargha Domokosné (2002): Csillagászat a nagyszombati jezsuita egyetemen. In: Gazda 2002, 59–60. (A csillagászat iránti nagyszombati érdeklődést tanúsítják azok a csillagászati tárgyú könyvek is, mely az egyetemen könyvtárához tartoztak, s most az MTA Konkoly Thege Csillagászati Kutatóintézetének a könyvtárában találhatóak meg.)

37 A tanrend Ratio atque institutio Studiorum Societatis Jesu címmel 1591-ben jelent meg nyomtatásban, majd a tapasztalatok alapján kialakított utolsó szerkezetben 1599. január 8-án hagyták jóvá. A jezsuiták oktatási rendszeréről részletesen olvashatunk Molnár Aladár már hivatkozott művében (Molnár 1881, 123–194.).

38 Jaszlinszky András (1756): Institutiones physicae. Pars altera, seu physica particularis. Tyrnaviae [Nagyszombat]: Typis Academicis Societatis Jesu., 14–33.

39 Atonio Reviczky (1758): Elementa philosophiae naturalis. Pars altera, seu physica particularis. Tyrnaviae [Nagyszombat]: Typis Academicis Societatis Jesu, 5–23.

40 Vö. Csapodi Csaba (1945–1946): Két világ határán. Fejezetek a magyar felvilágosodás történetéből. In: Századok 79–80. sz.; illetve Uő (2000): A természetfilozófia–fizika a nagyszombati egyetemen a felvilágosodás időszakában. (Csapodi előbbi tanulmányának Nagyszombatra vonatkozó fejezete.) In: Gazda István (szerk.) (2000): A magyarországi fizika klasszikus századai. Piliscsaba: Magyar Tudománytörténeti Intézet, 105–134.

41 „…s egészen elvetjük filozófiánkban a célokok kutatását, mert nem szabad annyira túlbecsülni magunkat, hogy azt higgyük, Isten értesíteni akart bennünket a döntéseiről” – írja például a filozófus A filozófia alapelvei című műve első részének 28. pontjában. (René Descartes [1996]: A filozófia alapelvei. Budapest: Osiris Kiadó, 40.) Vö. még például Uő (1992): Értekezés a módszerről. Budapest: Ikon Kiadó, 54–56., illetve A filozófia alapelvei harmadik részének 2–4. és 43–48. pontja, melyek – tekintettel arra, hogy az Osiris Kiadó előbb jelzett kiadványa csak az első kettő és a negyedik részt tartalmazza – nem jelentek még meg magyar fordításban. (Francia kiadásban lásd például Descartes [1964]: Principes de la Philosophie. Paris, melyben a harmadik rész most hivatkozott pontjainak oldalszáma: 104–105. és 123–127.)

42 Descartes kozmológiája, s ebben az örvényelmélet ugyancsak A filozófia alapelvei magyarul nem olvasható harmadik részében található meg.

43 Az Enciklopédia vonatkozó részein túl ugyancsak Apáczai fizikai világképéről ad – a Enciklopédiánál részletesebb, de szellemiségében vele azonos – információt „Philosophia Naturalis” című kézirata, melyet a kolozsvári akadémiai könyvtár őriz. (Vö. M. Zemplén Jolán [1958]: Régi fizikai kéziratok kutatása Erdélyben. In: Magyar Tudomány, 207–218.)

44 Apáczai 1959, VI. rész, XXIV–XXV. pontok.

45 Vö. Csendes József (1937): A reáliák tanítása a 400 éves debreceni kollégiumban. In: Teológiai Szemle; illetve M. Zemplén 1963, 298–302.

46 Vö. Pósaházi 1667; valamint M. Zemplén 1959, 52–58.

47 Vö. Koncz József (1896): A marosvásárhelyi református gimnázium története. Marosvásárhely; illetve M. Zemplén 1963, 288–294.

48 Vö. M. Zemplén 1963, 294–296., 296–298., valamint M. Zemplén 1958, 207–218.

49 Stephano Tőke (1736): Insstitutiones Philosophiae Naturalis Dogmatico experimentalis… Cibinii Transylvanorum: Johannes Barth Senior. (Vö. még: Sziládi Zoltán [1904]: A Bethlen kollégium és a természettudományok. Nagyenyed.)

50 Szathmáry Paksi Mihály (1719): Physica contracta juxta Principia Noetericorum… Kolozsvár. (Mind Szathmári, mind Tőke könyvéről részletes ismertetést találunk M. Zemplén Jolánnál. Vö. M. Zemplén Jolán (1964): A magyarországi fizika a XVIII. században. Budapest: Akadémiai Kiadó, 196–214. és 283–286.

51 Vö. Csapodi 1945–1946; Zemplén M. 1964, 149–151.

52 Dissertatio Physica De corpore generatim deque oppsito eidem vacuo. 1752.; Dissertatio physica De Motu corporum. 1753.; Dissertatio Physica. De causis motuum in corporibus 1754. (Mindhárom névtelenül jelent meg Nagyszombatban.)

53 Dissertatio Physica. De luce nunc primum edita et auditoribus oblata. 1756. (Névtelenül jelent meg Kassán.)

54 Lipsicz (1740): Statica de veerietate as proprietatibus motus naturalis et arteficialis cum Methodo erigendi Machinas eiusque utendi. Cassoviae.

55 Ádány András (1755): Philosophiae naturalis pars prima, seu physica generalis. Tyrnaviae [Nagyszombat]. (A második rész nem került kiadásra.)

56 Reviczky Antal (1757–1758): Elementa philosophiae naturalis. Pars prima seu physica generalis. Pars altera seu physica particularis. Tyrnaviae [Nagyszombat].

57 Jaszlinszky András (1756): Institutionum physicae. Pars prima, seu physica generalis; pars altera, seu physica particularis. Tyrnaviae [Nagyszombat]. (Az első kiadás, további kiadások: 1757, 1758, 1761)

58 Vö. például: Magyary-Kossa Gyula (1929): Magyar orvosi emlékek. 1. kötet. Budapest, 55.

59 A kartezianizmus magyarországi hatásáról vö. még: Turóczi-Trostler József (1933): Magyar cartesianusok. Budapest; illetve: V. Marian (1933): Descartes Einfluss in Transylvanien (Siebenbürgen) im XVIII. Jahrhundert. In: Archeion. 15: 408–412.

60 M. Zemplén Jolán például így ír erről: „Cambridge-ben, Newton egyetemi városába Rohault kartéziánus könyvének latin fordítása volt az előírt egyetemi tankönyv. […] Newtont valójában úgy kellett becsempészni Cambridge-be: Samuel Clark elkészítette Rohault könyvének új fordítását, és a jegyzetekbe beleszőtte a maga newtoniánus észrevételeit. Ily módon az oktatás szinte észrevétlenül tért át a kartéziánus fizikáról a newtonira. Mindez azonban 1718-ban történt!” (M. Zemplén 1964, 21.) Vö. még: Sherwood Taylor (1948): The Teaching of Physics at the End of the XVIIIth Century. In: Philosophical Magazine.

61 Ennyiben finomítanunk kell M. Zemplén Jolán értékelését is, aki bár azt írja, hogy a 17. század második felében a magyar fizikai gondolkodás nem volt Nyugat-Európához képest elmaradott (vö. M. Zemplén 1963, 50.), a 18. század első felének kartéziánizmusát már – az előbbi lábjegyzetben idézett ismertetés ellenére – konzervatívként értékeli (vö. M. Zemplén 1964, 134–135.).

62 Stephano Hatvani (1757): Introductio ad pincipia philosophiae solidioris. Debreceni: Per Gregorium Kállai, 16–22. (Vö. még: Lósy-Schmidt Ede [1931]: Hatvani István élete és művei. Debrecen; M. Zemplén 1964, 94–103.)

63 Wolff filozófiája Debrecenben Maróthi György által jelenik meg, aki ennyiben előkészíti a Hatvani által képviselt fordulatot. Vö. Tóth Béla (1994): Maróthy György. Debrecen, különösen: 183–195., illetve Tóth Béla (2000): Maróthy György és a fizika. In: Gazda 2000.

64 Kováts József (1774): Elementa Philosophiae Naturalis a D. Io. Gorlotlob Krugero. Kolozsvár.

65 Pataki Sámueltől nem maradt fönt tankönyv, de egy Ágoston Sámuel nevű személytől származó 1760-as kolozsvári jegyzet már részletesen tárgyalja a newtoni fizikát, s ekkor Pataki Sámuel volt Kolozsváron a fizika tanára. (M. Zemplén 1964, 119.) Ugyancsak közvetett információval szolgálhatnak Gyöngyösi János 1757-es tézisei: Gyöngyösi János (1757): Theses mathematico-physicae. Claudipoli.

66 Johann Gottlob Krüger a hallei majd a helmstadti egyetemen tanított orvostudományt és filozófiát. Naturlehre című három kötetes tankönyve 1740 és 1749 között jelent meg Halléban. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy Kováts a magyarországi iskolák számára még nem magyarra, hanem latinra fordítja le és ezen a nyelven jelenteti meg a művet.

67 Kováts 1774.

68 Vö. Fináczy Ernő (1899): A magyar közoktatás története Mária Terézia korában. I. Budapest.

69 Ranics István (1760): Astronomia physicae juxta Newtoni Principia Brevarium Methodo scholastica ad usum studiosae juventus. Nagyszombat. (A disszertációra hivatkozik és ismerteti: M. Zemplén 1964, 154–155.)

70 Makó Pál (1762–1763): Compendaria Physicae institutiones. Pars I. Bács: 1762, Pars II.: Bécs: 1763. Radics Antal (1766): Institutiones Physicae, Buda; Horváth K. János (1767): Physica Generalis. Nagyszombat; Horváth K. János (1770): Physica Particularis. Nagyszombat.

71 Közismert, hogy Newton a gravitáció okával, illetve természetével kapcsolatos kérdést nyitva hagyta. „Olykoron úgy beszél a gravitációról, mint az anyag lényegi és inherens sajátosságáról. Kérem ne tulajdonítsa ezt a fölfogást nekem; mert éppen a gravitáció oka az, amelyről nem állítom, hogy tudni vélem…” – írja például Bentley püspöknek 1693. január 17-én. „A gravitációt egy állandó és törvényszerűen ható tényező kell hogy okozza; mármost hogy e tényező anyagi-e vagy nem, olvasóim megfontolására bízom” – teszi ehhez hozzá 1693. február 25-én. (Newton [1981]: A Principiából és az Optikából. Levelek Bentley-hez. Bukarest: Kriterion, 186., 188–189.) A dalmát származású jezsuita fizikus, Boscovich Newton fizikáját követve a természetben ható erők speciális, matematikailag is megformált elméletét dolgozta ki, melyben mintegy a Newton által nyitva hagyott kérdésekre adott választ, s ezáltal a newtoni fizika számra természetfilozófiai háttérrel és megalapozással szolgált. Elméletének középpontjában a távolható erők fogalma áll, s mint ilyen radikális szakítást jelent az ezeket kizáró karteziánus természetfilozófiával. Ugyanakkor a newtoni fizika e természetfilozófiai megalapozásába Boscovich beépíti Newton vitapartnerének, Leibniznek néhány természetfilozófiai elképzelését is, s így a newtoni fizika és a leibnizi természetfilozófia szintézisét hozza létre. Vö. Boscovich (1922): Theoria philosophiae Naturalis. Chicago–London. (A műnek, mely először Velencében jelent meg 1763-ban, kétnyelvű, latin–angol kiadása.)

72 Horváth Keresztelő János (1790): Elementa Physicae. Budae.

73 Vö. Fináczy 1899.

74 „Elementa physicae authore Daniele Fisher.” A jegyzet M. Zemplén Jolán tájékoztatása szerint a késmárki városi levéltárban található meg. (Vö. M. Zemplén 1964, 128–130., 186.)

75„Ratio Educationis”: a bécsi udvar által 1777-ben – tehát Mária Terézia uralkodása alatt – bevezetett és követendővé tett általános tanrend. Vö. például Pauler Tivadar (1880): A Budapesti Magyar Királyi Tudomány-Egyetem története. I. kötet: A budapesti egyetem története. Budapest: Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomda, 135–141.

76 Vö. M. Zemplén 1964, 125–126., 131.

77 Molnár János (1777): A Fisikának eleji. A természetiekről Newton tanítványinak nyomdoka szerént. Pozsony–Kassa: Landerer Mihály.

78 Vö. Szathmáry Károly (1863): A gyulafehárvári–nagyenyedi Bethlen-főtanoda története. Nagyenyed: a szerző saját kiadása, 17–31.; illetve Szalai László (szerk.) (1858): Gróf Bethlen Miklós önéletírása. Pest.

79 „Mert hál’ istennek életkörülményeim nem kényszeríttetek arra, hogy a megélhetés végett mesterségként műveljem a tudományt…” (Descartes 1992, 21.)

80 Vö. például: Pauler 1880, 115–135., 194–199.

81 Vö. Pinzger Ferenc (1912): Hell Miksa és Sajnovics Vardői útja. In: A kalocsai Jézus-társasági Katholikus Érseki Főgymnázium értesítője. 1911–1912. Kalocsa, 3–35.; Pinzger Ferenc (1927): Hell Miksa emlékezete születésének kétszázadik évfordulójára, különös tekintettel vardői útjára. 1. Hell élete és működése. Budapest; Pinzger Ferenc (1928): Hell Miksa emlékezete. In: Stella Almanach 4., 176–200.; Lakó György (1973): Sajnovics János. Budapest; Bartha Lajos (1983): Sajnovics, a csillagász. In: Föld és Ég. (18) 5: 297–304.

"A honi Kopernikusz-recepciótól a magyar Nobel-díjakig" című könyvben megjelent írás másodközlése

Hozzászólás

hozzászólás