A New Horizons szonda első eredményei a távoli kisbolygóról

3518

A NASA New Horizons űrszonda által az Ultima Thule (“távoli sziget”) kisbolygóról  közeledőben, illetve a közvetlen közelében készített képfelvételei első elemzésének eredményeit ismertetjük.

A NASA New Horizons űrszondája újév napján sikeresen elrepült a 2014 MU69 (Ultima Thule – Távoli Sziget) elnevezésű kisbolygó közvetlen közelében. Az űrkutatás eddigi történetében ez a legtávolabbi égitest, amelyet űreszköz megközelített. A Kuiper-öv a Naprendszer külső aszteroida övezete, amelyben kisbolygók és törpebolygók is (pl. Pluto) vannak, tanulmányozása pedig közelebb vihet bolygórendszerünk kialakulásának megértéséhez.

A New Horizons a 2014 MU69 kisbolygó közelében a művész elképzelése szerint. A fantáziarajz még a találkozás előtt készült, amelyen a kis égitest “kuglibábú” alakja a földi csillagfedés megfigyeléseken alapul (NASA, JHUAPL, SWRI).

Az elrepülésének első eredményeit ismertető sajtótájékoztatóra a The Johns Hopkins Egyetemen (Applied Physics Laboratory, JHUAPL, Laurel, Maryland) került sor újév napján, magyar idő szerint kora este. A megközelítési szakaszon távolról készített képekből mutatták be azokat, amelyekből az égitest alakja és tengelykörüli forgása tanulmányozható volt.

A találkozás előtt 24 órával készített képen az 2014 MU69 elnyújtott, szabálytalan alakja már kivehető: eredeti nyers kép (balra), képfeldolgozással javított kép (jobbra). Egy képelem 6 km-es (NASA, New Horizons, Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Southwest Research Institute).

Az alábbi képen az Ultima Thule elnyújtott alakja látszik, de még mindig kis felbontással. A fenti és ezen kép annak a képsorozatnak a része, amelyen a kis égitest forgása látszik és a tengelykörüli forgási időt meg lehetett becsülni.

A megközelítés során készített képfelvételek egyike kb. egy nappal a találkozás előtt. Jóllehet nem nagy felbontású, így a felszíni részletek még nem látszanak rajta, de a test alakja és térbeli helyzete már meghatározható (NASA, New Horizons, Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Southwest Research Institute).

Tovább közeledve a kisbolygó elnyújtott alakja már egyértelműen látszik. Az égitest mérete 32 km x 16 km, két nagyobb részét egy “nyaki” befűződés választja el egymástól. Az elnyúlt alakra már jól utaltak a földi csillagfedés megfigyelések is.  Az még nem eldöntött kérdés, hogy teljesen egybefüggő a két rész (mint a 67P/Churyumov-Gerasimenko-üstökösnél), vagy pedig két különálló égitest kering a közös tömegközéppont körül, esetleg érintkeznek, de mégis külön maradnak.

Az Ultima Thule két kisebb összetevőből álló alakja a szonda közelítése során készített felvételen (NASA, New Horizons, Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Southwest Research Institute).

A New Horizons Ultima Thule kutatócsoport vezetője, Hal Weaver az első modellt tartja valószínűbbnek, vagyis az egy testté összetapadt két kisebb összetevőből álló monolitikus testet, ami egyébként nagyon gyakori a Naprendszer kis égitestjei között.

Az animáció a kisbolygó tengelykörüli forgását mutatja (NASA, New Horizons, Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Southwest Research Institute).

Földi, illetve a New Horizons szondáról távolról végzett fotometriai megfigyelések csaknem állandónak mutatták a fényességet (nem pedig a szokásos periodikus hullámot mutatónak), amiből sejthető volt, hogy speciális rálátási helyzetben látjuk a forgó testet, nevezetesen a forgástengely a látóirányba, vagy annak közelébe esik. A New Horizons közeli felvételei megmutatták, hogy erről van szó, és nem pedig sűrű porkómáról, ami teljesen eltakarná a forgó testet.

Az Ultima Thule első közelítő alak modellje és a forgástengelyének helyzete (NASA, New Horizons, Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Southwest Research Institute).

A felvételek alapján a kisbolygó tengelykörüli forgási ideje vagy 15 óra, vagy ennek kétszerese, 30 óra lehet – a pontos érték meghatározása további vizsgálatok után lehetséges. (A szerző megjegyzi, hogy például gerjesztett forgómozgás esetén űrszondás megfigyelések kettő vagy több periódust is adnak, mint például a Halley-üstökös 1986-os szondákkal történt közeli vizsgálata alapján, de későbbi vizsgálatok eldöntötték, hogy gerjesztett forgásról van szó.)

Az Ultima Thule két lehetséges forgási periódusa (15 vagy 30 óra) a kis égitest valódi elfordulása (nem a rálátási szög) következtében becsülve az első elemzések után (NASA, New Horizons, Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Southwest Research Institute).

A következő sajtótájékoztatóra január 2-án szerdán kerül majd sor, ahol további részletesebb eredményeket tesznek majd közzé a New Horizons szakemberei.

A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és kockázatok” projekt támogatta.

Források:

Kapcsolódó hír:

A New Horizons hazatelefonált – sikeres volt az újévi randevú a kisbolygóval

Hozzászólás

hozzászólás