A NASA New Horizons űrszonda által az Ultima Thule („távoli sziget”) kisbolygóról közeledőben, illetve a közvetlen közelében készített képfelvételei első elemzésének eredményeit ismertetjük.
A NASA New Horizons űrszondája újév napján sikeresen elrepült a 2014 MU69 (Ultima Thule – Távoli Sziget) elnevezésű kisbolygó közvetlen közelében. Az űrkutatás eddigi történetében ez a legtávolabbi égitest, amelyet űreszköz megközelített. A Kuiper-öv a Naprendszer külső aszteroida övezete, amelyben kisbolygók és törpebolygók is (pl. Pluto) vannak, tanulmányozása pedig közelebb vihet bolygórendszerünk kialakulásának megértéséhez.
Az elrepülésének első eredményeit ismertető sajtótájékoztatóra a The Johns Hopkins Egyetemen (Applied Physics Laboratory, JHUAPL, Laurel, Maryland) került sor újév napján, magyar idő szerint kora este. A megközelítési szakaszon távolról készített képekből mutatták be azokat, amelyekből az égitest alakja és tengelykörüli forgása tanulmányozható volt.
Az alábbi képen az Ultima Thule elnyújtott alakja látszik, de még mindig kis felbontással. A fenti és ezen kép annak a képsorozatnak a része, amelyen a kis égitest forgása látszik és a tengelykörüli forgási időt meg lehetett becsülni.
Tovább közeledve a kisbolygó elnyújtott alakja már egyértelműen látszik. Az égitest mérete 32 km x 16 km, két nagyobb részét egy „nyaki” befűződés választja el egymástól. Az elnyúlt alakra már jól utaltak a földi csillagfedés megfigyelések is. Az még nem eldöntött kérdés, hogy teljesen egybefüggő a két rész (mint a 67P/Churyumov-Gerasimenko-üstökösnél), vagy pedig két különálló égitest kering a közös tömegközéppont körül, esetleg érintkeznek, de mégis külön maradnak.
A New Horizons Ultima Thule kutatócsoport vezetője, Hal Weaver az első modellt tartja valószínűbbnek, vagyis az egy testté összetapadt két kisebb összetevőből álló monolitikus testet, ami egyébként nagyon gyakori a Naprendszer kis égitestjei között.
Földi, illetve a New Horizons szondáról távolról végzett fotometriai megfigyelések csaknem állandónak mutatták a fényességet (nem pedig a szokásos periodikus hullámot mutatónak), amiből sejthető volt, hogy speciális rálátási helyzetben látjuk a forgó testet, nevezetesen a forgástengely a látóirányba, vagy annak közelébe esik. A New Horizons közeli felvételei megmutatták, hogy erről van szó, és nem pedig sűrű porkómáról, ami teljesen eltakarná a forgó testet.
A felvételek alapján a kisbolygó tengelykörüli forgási ideje vagy 15 óra, vagy ennek kétszerese, 30 óra lehet – a pontos érték meghatározása további vizsgálatok után lehetséges. (A szerző megjegyzi, hogy például gerjesztett forgómozgás esetén űrszondás megfigyelések kettő vagy több periódust is adnak, mint például a Halley-üstökös 1986-os szondákkal történt közeli vizsgálata alapján, de későbbi vizsgálatok eldöntötték, hogy gerjesztett forgásról van szó.)
A következő sajtótájékoztatóra január 2-án szerdán kerül majd sor, ahol további részletesebb eredményeket tesznek majd közzé a New Horizons szakemberei.
A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és kockázatok” projekt támogatta.
Források:
Kapcsolódó hír:
A New Horizons hazatelefonált – sikeres volt az újévi randevú a kisbolygóval