Érdekes fejleményekről olvashatnak manapság az amerikai űrkutatás rajongói. Persze mindez nem meglepő, hiszen ezekben a hetekben-hónapokban majd’ minden hír, ami az Atlanti-óceán túlsó partjáról érkezik, – finoman fogalmazva – érdekes.
Szembeötlő a különbség a science fiction aranykora (tegyük ezt most az űrverseny idejére) és a modern sci-fi között. Kubrick Űrodüsszeiájában az Egyesült Államok indítja útnak a Discovery űrhajót a Jupiter felé, ahogy Stanislaw Lem Solarisában (vagy a Tarkovszkij-féle filmben) is államok vizsgálják az élő bolygót. Asimov Alapítványa egy tudományközpontú köztársaság felemelkedését meséli el több száz évet felölelő eposzában. A Star Trek világát senkinek nem kell bemutatni.
Ezeket a régi sci-fiket lapozva úgy tűnik, eleink jövőképe szerint a Föld nemzetei versengve bár, de mégis együtt, az emberiséget képviselve hódították volna meg a kozmosz rejtelmeit. A fejekben élő tudománykép visszaköszön a korszak filmjeiből, könyvborítóiból és illusztrációiból is, azaz, hogy fehérköpenyes tudósok titkos vagy kevésbé titkos projekteken dolgozva szolgálják az emberiség közös haladását, és (ne legyünk naivak) a forrásokat biztosító államhatalom katonai, illetve ideológiai fölényét, legyen az vörös vagy kék. A tudományos/technológiai projektet finanszírozó milliárdos karaktere legfeljebb mint főgonosz jelent meg, lásd a James Bond-, illetve a Fantomas-filmeket.
Az űrkutatás és a technológiai fejlődés időközben valahogy árucikké vált és felkerült a tőzsdére. Jellemző, hogy az űrkutatás globális szimbóluma, a NASA radikálisabb hangok szerint a Shuttle-program óta szerencsétlenkedik, azt azonban, ami az Artemis-programmal történik, tényleg nem lehet máshogy nevezni.
Az elképzelt jövő és a megvalósult jelen találkozása Pripjatyban. A várost a csernoboli atomkatasztrófa miatt 1986-ban evakuálták. (Forrás: Wikipédia)
A bizalomgerjesztő Fantomas. (Forrás: filmbook.blog.hu)
Az alulfinanszírozott, forráshiányos NASA és a Shuttle-maradványokból összetákolt SLS a múlt, míg a startot startra halmozó, a rakétatechnológia új korszakát képviselő, tőzsdei hitre (és rengeteg kilobbizott amerikai adófizetői pénzre) épülő SpaceX a jövő.
No, meg a Kármán-vonalat karcolgató Katy Perry.
Aggodalomra semmi ok, az idő mindent megold, megszokjuk ezt is: nemzeti lobogók helyett cégek stilizált emblémái néznek majd vissza ránk a marketingosztály által készített PR-anyagokról. Lesz itt még Amazon által szponzorált holdbázison forgatott Való világ, űrturistáknak Primarkkal és Starbucksszal. Nagyon pörgős TikTok videókban fogják majd hirdetni influenszereken keresztül, hogy a Cola a holdi Mekiben is épp olyan finom, mint az M0-ás lehajtó mellett Sikátorpusztánál. Akit ez kicsit érdekel, látni fogja, a hiperoptimalizált algoritmusok erről kiválóan gondoskodnak majd.
Eljutunk így valaha a Tau Cetire?
De tényleg, eljutunk? A tágabb környezetemben egyáltalán nem érzem a világűr meghódítása iránti lelkesedés tüzét – nem, nem a csillagaszat.hu olvasóira gondolok, hanem a társadalomra, amelyben élünk. Talán csak az első Szputnyiktól a Szojuz–Apollo űrrepülésig tartó szűk húsz év volt különleges kiugrás, egyszeri csoda az emberiség történetében, amikor tömegek rajongtak a hős kozmonautákért és asztronautákért. Aztán ott van az a szomorú, ám közismert tény, hogy az újabb és újabb holdraszállások is egyre kevesebb embert vonzottak már a televízió képernyői elé (ugye jobb ezt hinni, mint hogy kellett pénz a vietnámi földművesek halomra gyilkolására).
Hogyan hódítjuk meg a csillagok világát? Érdeklődés hiányában a műsorszám elmarad?
Ha kisstílű éránk végre véget ér, és kicsit ambiciózusabbak leszünk nekivágni a kozmosznak, mi vár ránk? Vizsgáljuk meg a Tau Ceti példáján keresztül, milyen kihívásokat kellene leküzdeni egy közeli csillag felé vezető úton, és úgy általában: mégis milyen lehetőségei vannak egy ilyen utazásnak?
Az első felmerülő kérdés így szól: még ha technológiailag képesek is leszünk egy ilyen utazásra, vajon az emberi psziché is képes lesz azt elviselni? Kim Stanley Robinson regényében, az Aurorában (Agave Könyvek, 2015) egy átlagosan kétezer fős emberi közösség tart a Tau Ceti csillag bolygói felé. Azért átlagosan, mert az utasszám nem állandó: a történet egy úgynevezett generációs űrhajón játszódik, azaz a hosszú út miatt generációk sora váltja egymást a fedélzeten, közben folyamatos önellátásra szorulva, amíg megérkeznek új hazájukba. Az elképzelés indokolt: egyáltalán nem biztos, hogy képesek leszünk magunkat valaha is úgy “tartósítani”, ahogy azt a számos sci-fiben megtalálható “hibernációs” eljárások bemutatják, így az egyetlen lehetőség egy komplett önfenntartó emberi közösséget nemzedékről nemzedékre közelíteni a végső célhoz. A könyv csattanóját el nem árulva, a szerző magát a generációs űrhajót mint koncepciót járja körbe. Sejthetjük, hogy ha egész nemzedékeknek kell leélniük életüket egy zárt, mindentől es mindenkitől távoli mesterséges, ráadásul szigorú szabályok közt működő világban, az – finoman szólva – súrlódásokkal jár, bőven alapanyagot szolgáltatva egy izgalmas cselekményhez. Adódik például a kérdés, hogy a generációk képesek-e átörökíteni egymásnak a tudást, vagy beindul egy lassú szellemi degradáció? Ha igen, milyen mértékű? Mit gondolnak majd a későbbi generációk az elődeikről? Hiszen azok, akik elindultak, szabad akaratukból vállalták a következményeket, utódaiknak azonban már nem volt választási lehetőségük. Képes az emberi psziché megbirkózni a bezártsággal, le lehet élni így egy életet? És, ha igen, milyen élet az?
Kozmikus fantasztikum: földkelte a Holdról. Szovjet postabélyeg 1967-ből.
A Tau Ceti rendszer egyébként régóta az angolszász tudományos-fantasztikus irodalom középpontjában áll. Már a `40-es évek B-kategóriás ponyvairodalmában is számos műben találkozhattak a csillagrendszer lakóival a híres Astounding Stories folyóirat olvasói, böngészésükhöz ajánlom a Tau Ceti in Fiction c. Wikipédia-oldalt. Van itt minden, ami közös, az a címlapokon szereplő feltűnően vonzó urak és hölgyek állandó jelenléte, nemritkán megmosolyogtatóan Föld-szagú földönkívüliek társaságában.
Természetesen komoly művekből sincs hiány. Felmerül a kérdés: miért ilyen népszerű célpont a Tau Ceti?
Andrew Liptak újságíró felkeresett néhány szerzőt, hogy mondják el, miért állították a csillagrendszert történetük középpontjába.
Ursula K. Le Guin írónő, A kisemmizettek (Budapest & Szeged, Cédrus Kiadó & Szukits Könyvkiadó, 1994) c. Hugo-díjas regény szerzője igen prózai választ ad: a Tau Ceti közismert, közel van, illetve rendkívül hasonlít a mi Napunkhoz.
Carolyn Janice Cherryh, a szintén Hugo-díjas Mélyállomás, (Maecenas, Budapest, 1988) szerzője például csillagábrázolási hobbija révén meg tudta tervezni a Nap csillagkörnyezetének egy logikus gyarmatosítási menetrendjét. Így nyilatkozott erről: A csillagtérképezés régi hobbim: az Atari PC-k idején (80-as évek második fele – a szerző) a 48K típussal és sok-sok leporelló, ill. floppylemez segítségével minden, a Nap 40 fényév sugarú körzetében lévő csillag térbeli pozícióját kiszámoltam. Ezt aztán modelleztem: üveglemezeket egymásra ragasztva, a csillagokat kis pöttyökként jelölve 3D-ben láthattam a számítások eredményét (abban az időben ez volt a legegyszerűbb megoldás), és megtervezhettem a lehetséges utakat, vörös törpéken ugrálva, amiken keresztül bányászállomásokat és kereskedelmi központokat létrehozva végül eljuthatunk (…) a Tau Cetire.
A már említett Aurora szerzője, Kim Stanley Robinson szintén a minél valóságosabb történet miatt választotta a rendszert: Egy generációs űrhajó expedícióját szerettem volna elmesélni egy közeli csillagra, a Tau Ceti pedig az egyik legközelebbi csillag, illetve tudjuk, hogy számos bolygó kering körülötte. Ezeknek az általunk ismert bolygóknak túl nagy a tömegvonzása a kényelmes emberi élethez… Ezért megkérdeztem néhány csillagász barátomat, hogy keringhetnek-e Föld nagyságú holdak ezen kis/nagy Neptunusz-jellegű bolygók körül, és azt mondták, hogy ez teljesen elképzelhető, hiszen egyelőre nem tudjuk megkülönböztetni az exoholdakat anyabolygóiktól. Úgyhogy kitaláltam ezeket a Föld méretű holdakat a bizonyosan létező bolygók köré.
Ha már Aurora: aki ismeri Asimov munkásságát (leginkább talán az Alapítvány trilógia alapján), tudhatja, hogy az Aurora az asimovi világban az első idegen naprendszerbeli bolygó, amit az emberek kolonizáltak (2065-ben… igen, az űrverseny idején tényleg egészen más tempót képzeltünk el).
A kortárs nagy nevek közül Andy Weir is választotta már a csillagrendszert története helyszínéül (a cselekmény izgalmainak megóvása érdekében itt nem áruljuk el, melyik műről van szó).
A Tau Ceti a magyar szerzőket is megihlette. 1968-ban jelent meg a bukaresti (!) Ifjúsági Kiadó gondozásában A Tau-Ceti hívójele címmel Dáné Tibor regénye, melyben tanáruk vezénylete alatt egy csapat fiatal ered egy rejtélyes erdélyi jelenségsorozat nyomába. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy fejtik fel lépésről lépésre, hogy a rejtélyek nyitja nem földi eredetű… Korábbi példa a magyar irodalomban Zsoldos Pétertől A Viking visszatér (Budapest, 1963, Móra Ferenc Könyvkiadó), illetve annak folytatásai. A szerző a sci-fi legszebb oldaláról tesz tanúbizonyságot: a Tau Ceti körül keringő bolygón rekedt űrhajósok csak eszköz, hogy Zsoldos bemutathassa a régebbi korok emberének gondolkodásmódját.
Mi van a sci-fin túl?
Marx György 1967-ben közölte Vár a Tau Ceti népe c. esszéjét az Új Írásban. Dávid Gyula szavaival élve: ez volt az első alkalom, hogy szépirodalmi eszközökkel megfogalmazva a magyar tudomány egy jeles képviselője a szélesebb magyar értelmiség “képébe vágta”, hogy a földönkívüli élet már nem csak fantázia és spekulációk kérdése, hanem a kortárs természettudomány is foglalkozik a földönkívüli élet lehetőségeivel.
Marx így fogalmaz: “A legközelebbi csillag, a Proxima Centauri rendszere négy fényévre van tőlünk, de ezt a többszörös csillagrendszert komplikált gravitációs tere miatt ki kell zárnunk a lehetőségek közül. Tizenöt fényév sugarú körzetben ötven csillagot találunk, de közülük mindössze három olyan akad, amelynél nem lehetetlen fejlett élet előfordulása. Az egyik a Tau Ceti, szemmel halványan látható csillag a déli égbolton, 10,8 fényévre tőlünk. A másik az ugyancsak halványan látszó Epszilon Eridani, 13 fényév távolságban. Egyetlen csillag van, amelynél biztosak lehetünk bolygók és élőlények létezésében, egy sárga csillag: a mi Napunk. Könnyen előfordulhat, hogy ez a statisztika túlságosan optimista. Meglehet, száz vagy ezer fényévre kell eltávolodnunk a Naprendszertől, míg egy második zöldellő bolygóra akadunk.”
Marx György alapvetően amellett érvel, hogy nagy valószínűséggel számos civilizáció fejlődött ki a mi Tejútrendszerünkben is, a csillagközi távolságok azonban a legfejlettebb társadalmak számára is áthághatatlanak, különben mi magunk sem léteznénk:
“Hogyan alakult volna az emberi történelem, ha az űrhajózás olyan könnyű, csupán tudást, bátorságot és fantáziát kívánó feladat lett volna, mint az óceán áthajózása? Ha Napóleon, Nagy Sándor vagy Sámuel korában atombombával, tv-vel és évezredeken át nevelt értelemmel felfegyverkezett lények kötöttek volna ki a Földön? Az Első Nép, amely legkorábban építette meg űrrakétáit, elözönlötte volna a lakható bolygókat. Az ott talált lényeket háziállattá nevelte vagy — a biológiai fertőzés veszélye miatt — kiirtotta volna. Nem virulna egymillió különböző kultúra a Tejútrendszerben, csupán az Első Nép mégoly értékes kultúrájának egymillió kópiája. Nem bontakozhatott volna ki az elkésett emberi műveltség sem, csupán egy távoli periférikus település, az Első Nép kultúrájának egyik másolata létezne bolygónkon. (Amiként Utah vagy Észak-Dakota sem a hasonnevű indián civilizáció fészke, hanem pusztán egy az USA ötven yenki állama közül.)”
Marx György fizikus a Magyar Televízió Jövőnk titkai című műsorának felvételén. (Kép: Fortepan, Rádió és Televízió Újság.)
Az esszé egyáltalán nem pesszimista, a szerző pusztán abból indul ki, hogy a rakétatechnika alkalmatlan a csillagközi utazásra, s ez vitathatatlanul igaz is. A végén felcsillantja a ma már közismertnek számító napvitorlás megoldást is mint reális utazási lehetőséget – az űrhajó fékezéséhez azonban szükségesnek feltételezi a másik civilizáció együttműködését, ami érzésem szerint valójában megkerülhető (lásd: gravitációs hintamanőver).
Almár Iván az Állócsillagok c. interjú felvételén. https://www.youtube.com/watch?v=F08CJ8CIVDA&t=21s
Van egy fontos magyar vonatkozás is az idegen lényekkel való kapcsolatfelvételt illetően (most nem a Kodály-módszerre gondolok). 2000-ben Almár Iván és Jill Tarter kidolgoztak egy kvantitatív skálát (ez az ún. Rio-skála), amelyik 0 és 10 közötti skálán osztályozza egy világűrből érkező jel potenciális társadalmi “megrázkódtató hatását”, a földrengések erejét leíró Richter-skálához hasonlóan.
Tényleg vár minket a Tau Ceti népe?
Ez a mintegy 12 fényévre található, 3,5 magnitúdós csillag a Cet csillagképben valóban igen hasonló a mi Napunkhoz: felszíni hőmérséklete nagyjából 150 fokkal alacsonyabb, átmérője 90%-a a Napénak, luminozitása (vagyis a teljes kisugárzott teljesítménye) kicsit nagyobb, mint a Nap teljesítményének fele. 2012 óta ráadásul tudjuk, hogy nagy valószínűséggel legalább öt bolygó kering körülötte, ebből egy a lakhatósági zónában: ez az f jelű bolygó. Mindent egybevetve, ez a leginkább földszerű bolygó, amit ismerünk. Ha a földihez hasonló légkör burkolná, az átlaghőmérséklet mindössze –50 Celsius-fok lenne, azonban a bolygó felszíni gravitációja mintegy 20%-kal nagyobb lehet a földinél, így nem nehéz elképzelni, hogy vastagabb légköre van, ami orvosolhatná a problémát. Egy 2015-ös tanulmány szerint a bolygó csak a legutolsó 1 milliárd évben volt azon a pályán, ahol most, ami a földi példa alapján nem elég az élet kialakulásához, az ilyen cikkek azonban ingoványos talajon mozognak (lehet, hogy jóval régebb óta kering a pályáján). Akárhogy is, a Tau Ceti f bolygója valószínűleg létezik, mégpedig a lakhatósági zónában. Hogy ember valaha eljut-e oda, természetesen megmondhatatlan, a remény hal meg utoljára, a többit meg majd az utókor meglátja. A sci-fi aranykorában szinte elképzelhetetlennek tűnt, ami ma már mindennapos: e cikk megírásának időpontjában közel hatezer exobolygót ismerünk több, mint négyezer bolygórendszerben. A kutatók távoli csillagok felszínét tanulmányozzák (ebben Magyarország ráadásul élen jár!), sőt már képesek vagyunk az exobolygók légkörét is tanulmányozni. Lassan minden adottá válik ahhoz, hogy érdemben kutathassuk a földönkívüli életet.
Talán épp a Tau Ceti f-en találunk rá először.
