Az óriástávcsövek új generációjának eljövetele és a szűkös anyagiak együttesen oda vezetnek, hogy az amerikai kutatók számára szabadon elérhető, kisebb távcsöveket egyszerűen bezárják. Patrick McCray tudománytörténész összefoglalója.
“Valójában piszkosul nem törődnek azzal, hogy mi lesz velünk, ha megkapják a pénzt a nagy játékszereikre. Csak nyerjenek mielőbb.” – az egyszerre ingerült és rezignált szavak nem egy Occupy-aktivistától származnak. Az USA egyik nagy középnyugati egyetemének vezető csillagásza mondta ezeket Patrick McCray-nek, a Giant Telescopes című könyv szerzőjének, még 1999-ben. Az ő friss blogposztjának szabad fordítása az alábbi írás.
Minden kutatónak szüksége van erőforrásokra: csillagászok számára a két legfontosabb a távcsövekhez való hozzáférés és az észlelésekhez szükséges távcsőidő. Ezeket illetően a kutatói közösség két nagy csoportra oszlik. A nyitó mondatban is említett “ők” azokra a csillagászokra vonatkozik, akik hozzáférhetnek a magántőkéből épült műszerekhez. A “mi” pedig azokat a kutatókat fedi, akik csak az államilag finanszírozott, szabadon elérhető távcsövekre hagyatkozhatnak. Ahogy egy korábbi obszervatóriumigazgató fogalmazott: “Vannak a független obszervatóriumok, azok, akiknek “jut”, ahogy egyesek mondják. És van a nem jut kategória!… Akiknek nem jut, a mai napig az állami obszervatóriumokra kell, hogy alapozzák a munkájukat.”
Az optikai csillagászatban a magánfinanszírozásnak és az adományoknak a 19. századig visszanyúló hagyományai vannak. A vastag pénztárcájú támogatók sora az amerikai tudományművelésben is egyedi helyzetet teremtett. A legnagyobb távcsövek közül sokat privát intézmények működtetnek, és a kutatói közösségnek csak kis része férhet hozzájuk, míg néhányat az állami költségvetésből tartanak fenn. Ennek a felállásnak komoly következményei vannak. Az állami obszervatóriumokat pénzelő National Science Foundation (NSF) nem képes egyszerre működtetni a régebbi távcsöveket és fizetni az újak építését is.
A források átrendezéséhez az NSF öt szabadon elérhető obszervatóriumot zárna be a következő három év során. A jelöltek a NOAO (National Optical Astronomy Observatory) három optikai távcsöve Kitt Peaken, a 100 méteres Green Bank rádiótávcső és a VLBA rádióinterferometriai hálózat. Ezzel évi 20 millió dollárt spórolhatnának, és ennyivel többet fordíthatnának új műszerek építésére is. Ha a tervet véghez viszik, az USA kontinentális részén csak egyetlen publikus rádiótávcső hálózat – a VLA – maradna fenn. Optikai távcsőből pedig nem maradna egy sem. A legközelebbi, teljesen szabadon pályázható nagytávcsövek a Hawaiin és Chilében álló Északi és Déli Gemini Távcsövek maradnának.
A kutatók ismét a jut-nem jut dinamikát emlegetik. Számos egyetemnek, így az ott dolgozó kutatóknak sincs hozzáférésük egy sor nagytávcsőhöz. Publikus obszervatóriumok nélkül a doktoranduszok és posztdoktori kutatók képzése és toborzása is komoly problémákba fog ütközni. “Ha Chilében nyerek el távcsőidőt, vajon odaküldök majd egy doktoranduszt? Persze hogy nem.” – mondja Virginia McSwain, a Leigh University kutatója. – “Ez nem csak az öt obszervatóriumot működtető munkatársak állásairól szól. Egy teljes csillagász generációt elveszthetünk emiatt.” A rádiócsillagászok hasonlóan elkeseredett hangot ütöttek meg. A Green Bank rádiótávcsövet 2000-ben helyezték üzembe, és csak 2009 óta végez méréseket a magas frekvenciájú rádiósávokban. – “Green Bank egy elképesztően értékes műszer,” – mondta Scott Ransom az NRAO (National Radio Astronomy Observatory) munkatársa. – “A legszomorúbb az egészben, hogy alig kezdett el igazán átütő eredményeket produkálni, már készülnek is lekapcsolni az egészet.”
Nem ez az első eset, hogy az államilag finanszírozott csillagvizsgálók veszélybe kerülnek. Az 1980-as és 90-es években egészen hasonló események zajlottak. Akkoriban a National New Technology Telescope (Nemzeti Új Technológiájú Távcső) tervei a 15 méteres álomhatárt ostromolták, akár a kisebb obszervatóriumok bezárásának árán is. (Az már a történelem fintora, hogy végül nem az NSF, hanem a W. M. Keck Alapítvány pénzéből épült fel a két Keck távcső Hawaiin.) Az NSF a feszített költségvetés ellenére ma is számos úttörő műszert igyekszik finanszírozni: épül az Advanced Technology Solar Telescope nevű naptávcső (300 millió dollár), az égboltfelmérést forradalmasító Large Synoptic Survey Telescope (665 millió dollár) és részt vesznek a chilei ALMA rádiótávcső-hálózat építésében is (nemzetközi összköltség: kb. 1,5 milliárd dollár). Nem arról van szó tehát, hogy az USA nem pénzel többé csillagászati megfigyelőhelyeket. Ugyanakkor az erre fordított keret stagnál, és ezek a megaprojektek kiszorítják azokat a kisebb távcsöveket, amiket a kutatók nagy része a mai napig használ. Vajon jó ez így? Vagy elkerülhetetlen?
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a távcsövek sok évtizeden át működtethetőek. A Palomar-hegyi 5-méteres Hale-távcsövet (egy újabb korlátozott hozzáférésű műszer) 1948-ban adták át, de a mai napig használják, ezen tesztelik például a CCD-kamerák utódjának szánt technológiát is. De még a nem állami finanszírozású távcsöveket is utolérheti a pénzhiány veszélye: a 125 éves Lick Obszervatórium bezárása is felmerült, hogy a University of California ki tudja fizetni a Keck-távcsöveket és a részesedését egy újabb megaprojektben, a 30 méteres távcsőben (Thirty Meter Telescope). A TMT „árcímkéjén” szereplő összeg pedig mintegy 1 milliárd dollár.
Az egyre nagyobbra hízó projektek átformálhatják a csillagászat művelésének módját is. A könnyen elérhető, kis és közepes távcsövek fogytával az új csillagász generációk is válaszút elé kerülnek: sokkal nagyobb lesz a nyomás, hogy kvázi fogaskerékként kapcsolódjanak be egy-egy nagy konzorciumba, már a pályájuk elején. Ugyanakkor azok a kisebb távcsövek, amik fennmaradnak, akár Amerikában, akár máshol, egyre jobban felértékelődhetnek azok számára, akik szabad hozzáférésű műszerekre alapozzák a saját, vagy beosztottjaik karrierjét.
Forrás: Patrick McCray: To Have and/or To Have Not; Science.
