A tőlünk 160 000 fényévre lévő Tarantula-köd a Tejútrendszer kísérőgalaxisának, a Nagy-Magellán-felhőnek a legszebb látványossága. Az Európai Déli Obszervatórium (ESO) chilei Paranal Obszervatóriumában működő VLT Égboltfelmérő Távcsövének (VST) felvételén a ködnek és környékének rendkívüli részleteit figyelhetjük meg. Csillaghalmazokban, fénylő gázködökben és szupernóva-maradványok foszlányaiban gazdag, zsúfolt környék ez. Erről az égterületről ez az eddig készült legjobb minőségű felvétel.
Az ESO VST képességeit messzemenőkig kihasználva készítették el a csillagászok ezt a részletgazdag felvételt a Tarantula-ködről és számos környező csillaghalmazról és csillagközi ködről. A 30 Doradus néven is ismert Tarantula-köd a Lokális Galaxiscsoport legfényesebb és legintenzívebb csillagkeletkezési régiója.
A felvétel felső részében megfigyelhető, több mint 1000 fényév kiterjedésű Tarantula-köd az Aranyhal csillagképben található, messze a déli égbolton. Ez a lenyűgöző csillagköd a 140 000 fényévre lévő törpegalaxis, a Tejútrendszerhez legközelebbi egyik galaxis, a Nagy-Magellán-felhő része.
A Tarantula-köd közepén található egy hatalmas fiatal csillaghalmaz, az NGC 2070, egy csillagbölcső, amelynek az R136 katalógusjelű sűrű magjában található néhány az általunk ismert legfényesebb és legnagyobb tömegű csillagok közül. A Tarantula-köd fénylő ragyogását elsőként a francia csillagász, Nicolas-Louis de Lacaille jegyezte fel 1751-ben.
A régió másik csillaghalmaza a jóval idősebb Hodge 301, amelyben a becslések szerint a múltban már legalább 40 szupernóva-robbanás történt, gázokkal terítve be a környéket. Az egyik szupernóva-maradvány az SNR N157B katalógusjelű szuperbuborék, amely magába foglalja az NGC 2060 jelű nyílthalmazt. Ezt a halmazt elsőként az angol John Herschel csillagász figyelte meg 1836-ban, egy 47 cm-es tükrös távcsővel a dél-afrikai Jóreménység-fokról. A Tarantula-köd peremvidékén, a felvétel jobb alsó részében megtalálhatjuk a híres SN 1987A [1] jelű szupernóva maradványait is.
Most a felvétel bal oldalát vizsgálva megtalálhatjuk az NGC 2100 katalógusjelű csillaghalmazt, amelynek a középpontjában koncentrálódó kék csillagokat látványosan ölelik körbe vöröses színű társaik. Ezt a halmazt a skót James Dunlop csillagász a saját maga által épített 23 cm-es tükrös távcsövével fedezte fel 1826-ban Ausztráliából.
A kép közepén látható az NGC 2074 jelű csillaghalmaz és emissziós köd, egy újabb, John Herschel által felfedezett csillagkeletkezési régió. Alaposabban megnézve észrevehetünk egy sötét tengeri csikó formájú porködöt — a „Nagy-Magellán-felhő csikóhalát”. Ez nem más, mint egy hatalmas, durván 20 fényév hosszúságú poroszlop — ez több mint négyszer annyi, mint a Nap és a legközelebbi csillag, az alfa Centauri közötti távolság. Ez a képződmény azonban a következő néhány millió év során, a keletkező új csillagok szele és sugárzása miatt szerte fog foszlani.
A felvétel elkészítése nem lett volna lehetséges a VST különleges, 256 megapixeles OmegaCAM kamerája nélkül. A színes felvételt az OmegaCAM négy különböző hullámsávban készült felvétele alapján készítették el, melyek egyike kifejezetten az ionizált hidrogén vörös fénylésének elkülönítésére szolgált [2].
Megjegyzés
[1] Az SN 1987A a modern távcsövekkel megfigyelt első igazán fényes szupernóva volt, a legfényesebb Kepler 1604-es vendégcsillaga óta. Az SN 1987A fénye az 1987. február 23-ai felfedezését követően hónapokon át meghaladta a Nap fényességének 100 milliószorosát.
[2] A H-alfa emissziós vonal egy vörös színképvonal, amely olyankor keletkezik, amikor egy hidrogénatom elektronja energiát veszít. Ez megtörténhet például akkor, hogyha egy fiatal és forró csillag közelében az erős ultraibolya-sugárzás hatására a gáz ionizált állapotba kerül, majd az elektronok a protonokkal egyesülve újra semleges hidrogéngázt hoznak létre. Az OmegaCAM érzékenysége ebben a hullámhossztartományban lehetővé teszi, hogy a csillagászok tanulmányozzák a hatalmas molekulafelhők, a csillag- és bolygókeletkezési régiók fizikai tulajdonságait.
Forrás: ESO
