Egy haldokló csillag tömegvesztése

676

Amerikai csillagászok Roberta
Humphreys (University of Minnesota) vezetésével egy hiperóriás csillag
közvetlen környezetét vizsgálták. A Hubble Űrtávcsővel készített
felvételek és a 10 m-es Keck-teleszkóppal felvett színképek alapján
feltérképezték az égitest körüli anyagfelhők szerkezetét. A mérések az
eddig feltételezettnél összetettebb tömegvesztési folyamatokra engednek
következtetni, amelyek modellezésével betekinthetünk az életük vége
felé járó nagy tömegű csillagok fejlődésébe.

A
vizsgált objektum, a VY Canis Maioris nevű vörös szuperóriás
változócsillag, kb. 5000 fényéves távolságból ragyog fél milliószor
nagyobb fénykibocsátással, mint a Nap. Becsült tömege 30-40 naptömeg, s
ha Napunk helyére tennénk, nagyjából a Szaturnusz pályájáig érne. Mint
az egyik legközelebbi hiperóriás, kivételes
lehetőséget ad a csillagászoknak arra, hogy megfigyeljék egy nagy
tömegű csillag haláltusáját. Ezek az égitestek csillagászati értelemben
nagyon rövid idő alatt kimerítik a fúziós energiatermelés forrásait, s
életük végén II-es típusú szupernóvaként felrobbannak. Ezt megelőzően
néhány százezer évig a vörös szuperóriás fázisban tartózkodnak, amely
alatt többe-kevésbé folyamatos anyagledobáson esnek keresztül.
Mindeddig az ilyen tömegvesztést minden irányban hasonló,
gömbszimmetrikus jelenségnek képzelték, azonban a VY Canis Maioris
esetében ez jól láthatóan nem igaz.

A HST felvétele a VY Canis Maiorisról (hubblesite.org)

Közel
tíz éve ismert, hogy a vörös szuperóriás körüli
felhőben különféle csomósodások, ívek és buborékok láthatók. A legújabb
és az 1990-es évek közepén készült HST-képek összevetésével kimérték a
gázcsomók elmozdulását, míg a földi színképekből ismert ezek látóirányú
sebessége. A két adat összevetésével feltérképezték az anyagfelhő
tágulását, illetve meghatározták a különböző sűrűsödések korát.
Kiderült, hogy a különféle képződményekben a kidobott gáz és por
más-más irányban eltérő sebességekkel mozog, illetve hogy a csillag az
elmúlt időszakban több, nagyobb anyagledobással járó kitörésen esett
át. Feltételezések
szerint ilyenkor a csillag felszínének aktív területeiről (pl. a
csillagfoltokról) a mágneses tér segítségével szakadt
ki nagyobb anyagmennyiség.

A
kutatók azt is megállapították, hogy a csillagtól legtávolabb látható
ív anyagát az égitest mintegy 1000 évvel ezelőtt dobta le magáról, míg
a
legutóbbi kitörés alig 50 éve történhetett. Úgy tűnik, hogy a VY Canis
Maioris eredeti tömegének már felét is elveszthette és egyszer majd
fényes
szupernóvaként fog tündökölni az égen.

Forrás: STScl-PR-2007-03

Hozzászólás

hozzászólás