Egy Naprendszeren kívüli üstökösmag, ha az általunk megszokott jeges égitestekre hasonlít, mindössze néhány km-es apró és sötét objektum lehet. Egy-egy üstökösmag megpillantása így gyakorlatilag esélytelen, kivéve, amikor a felszínükről elszublimáló gáz és a magával ragadt por kiterjedt kómát és csóvát alkot körülöttük. Mike Jura (University of California, Los Angeles) azt modellezte, miként festene egy-egy nagy és távoli üstökös a jövőbeli exobolygókat kereső műszerekkel vizsgálva. Míg a Naprendszerben kóborló üstökösök elkülönítése a bolygóktól nem okoz problémát, nagy távolságból azonban már más a helyzet. Számításai szerint ha például a Hale-Bopp üstököst egy távoli csillag köré helyeznénk abban a formában, ahogy 1997-es napközelsége idején látszott, első pillanatban megtévesztheti az észlelőt.
Az ESA által tervezett Darwin űrteleszkóp-rendszer egy eleme (ESA nyomán)
A fenti esetben a róla visszavert fény miatt közel kétszer olyan fényes volna, mint a Föld a távolból nézve. Messziről figyelve pedig egy üstökös nem feltétlenül látszik kiterjedtnek, részben mert csak a legfényesebb területét figyelhetnénk meg. Ugyanakkor a kométák gyorsan változó égitestek, egy újabb megfigyelés során elképzelhető, hogy az objektum megjelenése már erősen különbözne a korábbitól. A légkörrel bíró planétákat pedig az atmoszféra segítségével lehet majd egyértelműen elválasztani az „ál-exobolygóktól”. Mindez az ESA által tervezett Darwin űrteleszkóp-rendszer esetében érdekes, amely kifejezetten a csillagok körüli belső vidéket fogja tanulmányozni. Lehet, hogy itt a Föld típusú bolygók mellett egy-egy üstököst is sikerült majd megörökítenie.
Forrás: NewScientist.com 2005.06.06.
