Az idei év a Naprendszer apró égitestjeiről szólt, s bár a szenzációs bejelentések alábbhagytak, a három apró égitestről folyamatosan érkeznek az újabb és újabb eredmények, látványos felvételek.
A Plutótól távolodó New Horizons szonda nem csak az ex-bolygóról, hanem legnagyobb holdjáról, az 1214 km átmérőjű Charonról is küldött pár igen részletes képet. Ezeket a színszűrőknek megfelelően színezve szépen láthatóak lesznek a felszínt borító anyagok különbségei. Ezek nem annyira sokszínűek, mint a Pluto esetében, ám geológiai értelemben maga a felszín legalább annyira érdekes, hegyekkel, kanyonokkal, csuszamlásokkal tarkított táj.
Különösen érdekes az a hatalmas leszakadás, amely a teljes korongon végighúzódik átlósan, és amely a Charon kérgének teljes szétnyílását jelzi valamikor a múltban. Két nagyon különböző minőségű felszínt választ el a lezökkenés, miközben több leszakadt régi kéregdarab is ékelődik a friss, repedésekkel tarkított területbe. Mivel az újabb felszín is eléggé kráterezett, a drámai geológiai eseménynek régebben kellett történnie.
A képek alsó részén látható újabb területekről készült még közelebbi felvételeken vékony völgyek, hasadékok és barázdák bonyolult rendszere fedezhető fel, melyeket láthatóan többféle folyamat alakított ki. Komoly fejtörésre okod adó formáció az a hegytömb, amely egy mélyedésből emelkedik ki, mintha egy körbesáncolt hatalmas vár lenne. A holdon a jégvulkanizmus, illetve a víz-jég átmenetkor bekövetkező térfogatváltozások okozta jelenségek gazdag tárházát látjuk.
Miközben a Plutóról és rendszeréről tovább csordogálnak a képek, egyre közelebb kerülünk a Ceres fehér foltjainak rejtélyéhez. A Dawn űrszonda a nyári hónapokban egy öthetes manőver során 4400 km-ről 1470 km-re csökkentette a pályamagasságát, így kezdetét vehette a harmadik, a korábbiaknál sokkal jobb felbontású térképező fázis. Természetesen a fehér foltokkal tarkított Occator kráterre voltunk a legkíváncsibbak. A jobb felbontás még több, még kisebb, ráadásul különféle árnyalatú foltra bontotta fel a képződményt, amelynek pontos eredetét még mindig homály fedi. Az viszont már biztosnak látszik, hogy nem vízjeget, hanem sókiválásokat látunk, amelyek aktív geológiai folyamatokra utalnak. A sókiváláshoz persze víz is kell, de ez a Ceresen nem lehet gond, hiszen sűrűsége alapján a kisbolygó negyede víz lehet (igaz ásványokban kötött formában), ami több mint bolygónk összes felszíni vízkészlete!
Egy Kuiper-objektum és egy főövi kisbolygó után nem mehetünk el szótlanul az üstökös mellett sem. A 67P/Churyumov-Gerasimenko augusztus 13-án elérte napközelpontját (168 millió km), és immár távolodik csillagunktól. A biztonságos, 330-340 km-es távolságból őt figyelő Rosetta továbbra is küldi értékes adatait. A következő animációt a napközelség napján készült felvételekből állították össze. Jól érzékelhető a 4,3 km hosszú mag forgása (a forgási periódus 12,4 óra), és a napfényben gyorsan életre kelő, majd elhaló porkilövellések is feltűnőek. A mérések szerint ekkor minden másodpercben 300 kg víz és egy tonnányi por hagyta el az üstökös magját.
