A tavalyi év bővelkedett a látványos új eredményekben, melyekről
bőségesen beszámolt a szaksajtó és a tömegtájékoztatás – néha eléggé
változó színvonalon. Az alábbiakban a Sky and Telescope hírarchívuma
alapján összefoglaljuk a 2005. év legnagyobb visszhangot kiváltó
felfedezéseit, űrkísérleteit, ritka csillagászati eseményeit, amelyek a
nagyközönség számára is közelebb hozták a csillagok rejtélyes világát.
A Huygens megérkezett a Titanra
2005
egyből az év egyik legnagyobb szenzációjával indult. Hét és fél
éves utazás után ugyanis megérkezett a Cassini szonda Huygens leszálló
egysége a Szaturnusz legnagyobb holdjának, a Titannak a felszínére. A
január 14-i leszállás után összesen 2,5 órán át működő Huygens
látványos képeket közvetített ereszkedése közben, majd leszállás után a
Titan felszínéről, amivel egy korábban teljesen ismeretlen világ
részletei tárultak szemeink elé. Vízjeget és kigázolgó metán talált a
hold felszínén, ködös és szeles atmoszférát, folyásnyomokra utaló
felszíni csatornákat, illetve mindenfelé a földi eróziós folyamatokra
emlékeztető hatások nyomát. A planetológusok számára még évekig tartó
munka lesz a Huygens adatainak elemzése, illetve a kutatások során
felmerülő kérdések megválaszolása. Ugyanakkor érdekes, hogy a Cassini a
távolból nem akadt a várt metántavak és -tengerek nyomaira – talán csak
időszakosan nedves a hold felszíne. Akárcsak sok földi sivatagban, a
szárazság idején is a vízformálta eróziós nyomok dominálnak a
felszínen, amelyek egy-egy rövid, de annál kiadósabb esőzés alatt
keletkeznek.
A Titan felszíne a Huygens kamerájával, 2005.
január 14-én. A kép közepén látszó két "nagy" szikla valójában kis
kő: a bal oldali 15 cm-es, a középen levő 4 cm-es lehet.
Exobolygó-kutatás
2005-ben volt éppen tíz éve, hogy felfedezték az 51 Pegasi bolygóját,
ami az első Naprendszeren kívüli bolygó volt. Azóta robbanásszerű
fejlődésen ment keresztül a terület, ami mára a csillagászat egyik legdinamikusabb ágává vált. A
legsikeresebb felfedezési módszer továbbra is a csillagok
látóirányú sebességében bekövetkező parányi változások kimérésén
alapul, és az így felfedezett exobolygók száma közelít a 160-hoz.
A 2M 1207 jelzésű barna törpe (szürke körrel a helye), illetve bolygója (rózsaszín pötty).
Noha a korábbi években többször is bejelentették, úgy tűnik, 2005 hozta
el ténylegesen az első közvetlen képet egy exobolygóról. Májusban
jelentették be, hogy az ESO VLT műszereivel megerősítették a 2M 1207
jelzésű barna törpe alig 5 jupitertömegű kísérőjének létét. A felvett
képek alapján a két égitest egymás körül kering, legalább 55 Cs.E.
távolságban (kb. a Neptunusz naptávolságának kétszerese), amihez
legalább 1000 éves keringési periódus tartozik.
Ezalatt a más technikával megfigyelők sem lustálkodtak. Év közben sorra
érkeztek a bejelentések az újabb fedési exobolygókról, melyek a Földről
nézve átvonulnak csillaguk előtt, amit a csillag fényességének kicsiny
csökkenése árul el. Év végére már 9 ilyen exobolygót ismertünk meg, közülük
többet amatőrcsillagászok is megfigyeltek CCD-kamerákkal. Talán a
legkülönlegesebb amatőr észlelés május végén történt, amikor új-zélandi
amatőrcsillagászok részt vettek egy gravitációs mikrolencse
fénygörbéjét eltorzító exobolygó felfedezésében. A mindössze 3
jupitertömegű bolygó csillaga a Tejútrendszer központja irányában
látszik, így jelenleg ez az egyik legtávolabbi ismert exobolygó.
2004 MN4: a mindenkori ijesztgető
Év
elején került be először a hírekbe a nemrégiben felfedezett, 2004
MN4 jelű földsúroló kisbolygó, miután a számítások arra utaltak, hogy
2029-ben 1 a 38-hoz eséllyel találta volna el a Földet. Archív fotók
átvizsgálása után persze kiderült, hogy 2029-ben biztosan nem fog
ütközni a Földdel: nagyon precíz radarmérésekkel sikerült pontosítani a
pályáját, ami alapján 2029. április 11-én 30 ezer km-rel a Föld
felszíne felett fog elhaladni. 320 m-es becsült átmérőjével a
legnagyobb közelség idején 2 ívmásodperces lesz a korongja, ami nagyobb
nagyítású amatőr távcsövekkel érzékelhető lesz. Év végén a
(bulvár)sajtó ismét felfedezte az égitestet, de a becsapódással való
riogatáson kívül nem volt sok oka az újabb érdeklődésnek…
A "tizedik bolygó" és a Plútó holdjai
A Naprendszer peremvidéke egyre jobban benépesül: év közepén
kiújult a "tizedik bolygó" vitája, miután egy amerikai csoport a
Plútónál is nagyobb égitestet fedezett fel. A 2003 UB313 jelű
Kuiper-objektum kétszer messzebb van a Plútó átlagos naptávolságától,
ugyanakkor pályája 44 fokkal hajlik az ekliptikához – nem csoda, hogy
eddig elkerülte a felfedezést. Később az is kiderült, hogy holdja is
van, ami kb. százszor halványabb a 2003 UB313-nál; átmérője talán a
tizedrésze lehet. A Nemzetközi Csillagászati Unió vonatkozó
szakbizottsága jelenleg is foglalkozik a kérdéssel, megkaphatja-e a
nagybolygó státust, vagy csak a jelenleg ismert legnagyobb
Kuiper-objektum marad…
A jelenleg ismert legnagyobb Kuiper-objektumok és a Hold összehasonlítása.
Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy a Plútó is szolgált
meglepetésekkel: a Hubble Űrtávcsővel két új holdat fedeztek fel
körülötte, amivel háromra nőtt a Plútó ismert kísérőinek száma.
Segítségükkel pontosabban megmérhetjük a Plútó tömegét, illetve létük
érdekes kérdéseket vet fel a Kuiper-objektumok kialakulásával
kapcsolatban.
Üstökén az üstököst – és a kisbolygót!
A szó szoros értelmében fantasztikus űrkísérlet zajlott le július
elején: a Deep Impact szonda 372 kg tömegű becsapódó egysége látványos
robbanást okozva eltalálta a Tempel 1-üstökös magját. A 37 ezer
km/h-s sebességgel becsapódó eszköz 5 tonna dinamitnak megfelelő robbanási
energiát szabadított fel, amivel markáns anyagkidobódást váltott ki
az üstökösmag felszínéről. Az űrszonda mérései alapján kb. 10 ezer
tonnányi anyag repült ki, ami arra utal, hogy a mag felszíni anyagát
elsősorban csak önmaga gravitációs tere tartja össze. A mag átlagos
sűrűsége mindössze 0,6 g/cm3, azaz feltehetően igen porózus szerkezetű. A
becsapódó test valószínűleg 100 m széles és 30 m mély krátert
vájhatott. Az előzetes eredmények szerint a Tempel 1 anyaga ténylegesen a Naprendszer legősibb
korszakának hírvivője, noha bizonyos karbonátok és agyagfélék
elõfordulását nehezen lehet folyékony víz egykori jelenléte nélkül
megmagyarázni, azaz a Tempel 1 története közel sem volt olyan
egyszerű, mint az korábban hittük.
Maga a Deep Impact szonda teljes működőképességét megõrizve
halad a bolygóközi térben, és ha sikerül meggyõzni a NASA
költségvetését felügyelõ szerveket, 2008-ban meglátogathatja a
85P/Boethin-üstököst is.
A Tempel 1 magja az éjszakai oldal felől, közvetlenül a becsapódás után.
Az év utolsó hónapjaiban azután újabb parányi égitest került
szondaközelbe: a japán Hayabusa szonda a 25143 Itokawa jelzésű
kisbolygót látogatta meg. Noha kiderült, hogy a felszíni egység nem
vett mintát a kisbolygóból, illetve váratlan technikai problémák léptek
fel, maga a szonda 2007-ben elindul vissza a Föld felé, hogy 2010-ben
visszatérő kapszulája landolást kíséreljen meg Nyugat-Ausztráliában.
Robbanó csillagok
A gammavillanások (GRB-k) területén fontos felfedezések történtek a
tavalyi esztendőben. A mindössze pár pillanatig feltűnő GRB-k évtizedek
óta számtalan megoldatlan kérdést vetettek fel a nagy energiájú
jelenségeket tanulmányozó asztrofizikusok számára. Az elmúlt tíz évben
bebizonyosodott, hogy kozmológiai távolságokon történő robbanásokról
van szó, és az is kiderült, hogy két, jól elkülönülő osztályba
sorolhatók. A rövid GRB-k általában csak pár tizedmásodpercig, vagy még
ennél is rövidebb ideig tartanak, szemben a hosszú GRB-k sok másodperces, akár néhány perces láthatóságával (űrbéli
gammaobszervatóriumok műszereivel). Utóbbiak valószínûleg nagyon nagy
tömegű csillagok összeomlása során keletkeznek, míg a rövid GRB-kre
vonatkozó elméletek kompakt kettőscsillagok (neutroncsillag–fekete
lyuk, neutroncsillag–neutroncsillag) összeolvadását vázolták fel.
Május 9-én és július 24-én egy-egy rövid GRB tűnt fel, melyek az eddigi
legmeggyőzőbb bizonyítékot adták az összeolvadásos elmélet
helyességére. A július 24-i jelenség utófénylését 35 órán keresztül
sikerült megfigyelni a látható fény tartományában is, ami alapján a
távolságát is meg tudták becsülni. Egy idős elliptikus galaxis külső
régiójában történt a robbanás, azaz kizárható, hogy nagytömegű
csillag összeomlásával lett volna kapcsolatos.
Gammavillanások azonban nem csak milliárd fényévekről érkeznek, mint
arra több jelenség emlékeztette is a csillagászokat. A SGR 1806-12
jelű kitörés ugyan 2004. december 27-én történt, azaz 4 nappal 2005 előtt, az általa
kiváltott érdeklődés az egész év folyamán érezhető volt. Igaz, hogy csak 0,2
másodpercig tartott a jelenség, de a valaha észlelt legfényesebb
Naprendszeren kívüli gammavillanásként még a telekommunikációs műholdak
működését is megzavarta! A megfigyelések és elméletek szerint a
jelenség egy nagyon erős mágneses terű neutroncsillag, egy magnetár
kitörése volt. November 3-án pedig ismét egy magnetár-kitörés vetett nagyobb
hullámokat, mivel a 12 millió fényévre levő M81-M82 galaxisok irányából
érkezett. Ha tényleg bennük történt a robbanás, akkor a SGR 1806-12
extragalaktikus megfelelőjét észlelték a műszerek, azaz elképzelhető,
hogy új típusú gammakitöréssekkel állunk szemben.
Az SN 2005cs az Örvény-ködben.
A szupernóva-robbanások kutatása szintén lendületesen zajlott. Év
végéig már kiosztották az SN 2005mx jelölést is, azaz közel 400
extragalaktikus szupernóvát találtak a különböző kutatócsoportok. Az
amatőrcsillagászok részvétele a szupernóva-vadászatban minden eddiginél
erősebb volt: év közepén fedezte fel a Tim Puckett vezetésével működõ
amatőr csoport a 100. szupernóváját (SN 2005cy). Legalább ekkora
visszhangot váltott ki a fantasztikus memóriájú veterán észlelő,
az ausztrál Robert Evans is, aki augusztus 4-én 40. szupernóváját
fedezte fel – vizuálisan (SN 2005df)!
Égi látványosságok
2005-ben két napfogyatkozás dobogtatta meg a ritka égi jelenségekre
vadászók szívét. Az április 8-i eseményt kevés magyar szem követte,
mivel a Föld túloldalán, a Csendes-óceán déli területein volt látható
az alig 33 másodpercig teljes fogyatkozás. Ezzel szemben az október 3-i
gyűrűs napfogyatkozás a láthatóság sávjának közelsége folytán soha nem
látott expedíciós aktivitást hozott. A Magyarországról a felhők miatt
nehezen észlelhető részleges jelenséget is sokan látták, ám meglepően
nagy számban indultak megfigyelők Spanyolországba és Észak-Afrikába,
ahonnan az árnyéksáv közepéről fantasztikus felvételeket készítettek.
Mindez jó előkészület volt az idei, törökországi teljes
napfogyatkozáshoz, amiről remélhetõleg mi is részletesen be fogunk majd
számolni.
Magyarországról részleges napfogyatkozást figyelhettünk meg (az MCSE Kunszentmártoni Helyi Csoportjának felvétele)
Év elején
az üstökösök szerelmeseit hozta lázba a Machholz-üstökös, amely január
elején a Fiastyúk közelében vonult el, szabad szemmel is észrevehető
fényességű égitestként. Pár nappal később fényes sarki fény tűnt fel,
amit szintén sokan megörökítettek. Az egzotikusabb objektumok iránt
érdeklődők az M51 (Örvény-köd) galaxisban felrobbant szupernóvát
észlelhették kisebb távcsövekkel is a nyár folyamán.
A Mars őszi szembenállása "menetrend szerint" hozta a média torz
híreit, ugyanakkor a távcsöves megfigyelők nagyon jó körülmények
közepette követhették bolygótestvérünk felszíni eseményeit.
Új év, új hírek
Természetesen a fenti áttekintés éppen csak a jéghegy csúcsa. A
csillagászat roppant dinamikusan fejlődő tudomány, aminek
eredményeit még felületesen áttekinteni is nagyon nehéz feladat. Ami
azonban bizonyos: az új év szintén sok újdonságot fog hozni, melyek
közül a legérdekesebbek akár teljesen váratlan felfedezések is
lehetnek. Pontosan ez az, ami miatt érdekes minden tudomány, így a
csillagászat is.
