Ezek a szupernóvák látszanak most a tavaszi égen

5950

Közepes teljesítményű amatőrcsillagászati távcsövekkel is megfigyelhető még néhány hétig az a két csillagrobbanás, amelyek a késő tavaszi esti égbolt jellegzetes csillagképei, az Oroszlán, ill. a Szűz irányában látszó galaxisokban tűntek fel.

Az elmúlt néhány évben – elsősorban a nagyléptékű égboltfelméréseknek köszönhetően – ugrásszerűen megnőtt az újonnan felfedezett, átmeneti jellegű (ún. tranziens) égi események, köztük a távoli galaxisokban bekövetkező szupernóva-robbanások száma; ugyanakkor ezek között évente csak néhány olyan található, amely kisebb, amatőrcsillagászati eszközökkel is értékelhető látványt nyújt.

Bár az idei tavasz jó eséllyel senkinek sem elsősorban az égi látványosságok miatt lesz emlékezetes, a Világegyetem szépségei iránt érdeklődőknek némi vigaszt jelenthet a mostani nehéz helyzetben, hogy a következő hetekben két, viszonylag közeli galaxisban feltűnt szupernóva látványában is lehet gyönyörködni.

Az egyik szupernóva (SN 2020jfo) a kimondottan közkedvelt, „arccal” felénk néző Messier 61 (M61) jelű spirálgalaxisban bukkant fel. Május 6-i felfedezését az északi égbolt jelenlegi legnagyobb horderejű égboltmegfigyelő programjának, a kaliforniai székhelyű Zwicky Transient Facility-nek (ZTF) köszönhetjük, amelynek lelke a Palomar-hegyen található 122 cm-es – több korábbi legendás égboltfelmérésben is főszerepet vállaló – Schmidt-távcsőre szerelt óriási, mintegy 47 négyzetfokos látómezejű CCD-kamera. A program során éjszakánként(!) százával azonosítják a tranziens eseményeket, míg ezek spektroszkópiai osztályozását, illetve az érdekesebbnek tűnő objektumok követő méréseit egyéb távcsövek segítségével végzik.

A 2020jfo jelű, II-es típusú szupernóva a látványos M61 spirálgalaxis egyik karjában (az északi irány felfelé van; forrás: Gianluca Masi)

A 2020jfo szupernóva látszó fényessége a vizuális tartományban jelenleg kb. 14,5 magnitúdó, amelynek saját szemmel történő megfigyelése 20-25 cm átmérőjű (esetleg kisebb, de fényerős) távcsövet igényel; egy ilyen eszközzel viszont szépen látszik az egyik külső spirálkarban elhelyezkedő „fénypötty”, amely gyakorlottabb amatőrcsillagászok számára a galaxissal együtt kiváló fotótémát is kínál.

Érdekesség, hogy az M61 galaxisban az elmúlt száz évben eddig már hét szupernóvát sikerült felfedezni; ezek többsége – akárcsak a most észlelt esemény – ún. II-es típusú, azaz a külső hidrogénburka nagy részét fejlődése végéig megőrző óriáscsillag robbanása volt. Ugyanakkor néhány évvel ezelőtt ebben a galaxisban figyelték meg minden idők egyik legizgalmasabb termonukleáris (azaz egy kettős rendszerben lévő fehér törpecsillagban végbemenő) robbanását: a speciális, ún. Iax alcsoportba tartozó 2014dt néhány száz nappal a robbanást követően szokatlan felfényesedést produkált az infravörös tartományban, ami a környezetében zajló porképződést és/vagy a korábbi folyamatok során ledobódott anyagnak a robbanási lökéshullámokkal való kölcsönhatását jelzi. (Az SN 2014dt hosszú időtávú adatsorait jelenleg is lázasan vizsgálják a területtel foglalkozó kutatók, köztük a cikk szerzője és kollégái is.) Az ebben a galaxisban most nyolcadikként felfedezett SN 2020jfo vizsgálata pedig többek között abban segítheti a kutatókat, hogy sikerüljön pontosítani a gazdagalaxis távolságát, amely az eddigi elemzések alapján valahol 40 és 60 millió fényév között lehet.

Az Ia-típusú SN 2020hvf szupernóva néhány hétig túlragyogja szülőgalaxisát, az NGC 3643-at. (2020.05.12., Stellarium szoftveres képpel kombinált rajz, a déli irány látszik felfelé; forrás: Bob King)

A másik csillagrobbanás (SN 2020hvf) esetében a galaxis látványa kevésbé, ám a szupernóva látszó fényessége mindenképpen megérdemli a figyelmet. Az Oroszlán csillagkép déli részén található NGC 3643 jelű (Földünktől mintegy 100 millió fényévre lévő) galaxis közepes teljesítményű távcsövön át nézve is halvány és kis méretű „pacni” csupán, amit a kb. 12,5 magnitúdós maximális fényességét néhány nappal ezelőtt elérő, lassan halványodó szupernóva egyértelműen túlragyog. Az SN 2020hvf a termonukleáris (Ia) szupernóva-robbanások családjába tartozik, s bár a 100 millió fényév óriási távolságnak tűnik, a szupernóvák szempontjából a „közeli” kategóriába sorolható. A viszonylag közeli Ia-szupernóvák vizsgálata több szempontból is kulcsfontosságú. Egyrészt nagyon sok még a nyitott kérdés a robbanások okait tekintve (pl. hogy a fehér törpék jellemzően normál csillaggal, vagy másik fehér törpével alkotott kettős rendszerben érik-e el a robbanási állapotot; vagy hogy mekkora tömegnél is következik be a robbanás). Másrészt az Univerzum tágulásának vizsgálatában is kulcsszerepet játszanak az Ia-szupernóvák segítségével végezhető távolságmérési eljárások, amelyek megbízhatóságát ezekkel a viszonylag közelebbi események segítségével lehet elsősorban tesztelni.

Várhatóan mindkét szupernóva még jó néhány hétig (akár egészen az érintett égterületek láthatóságának nyár közepén bekövetkező romlásáig) követhető lesz az említett amatőrcsillagászati eszközökkel – szerencsés észleléseket kívánunk!

A cikk megjelenését a “Tranziens Asztrofizikai Objektumok” című, GINOP 2.3.2-15-2016-00033 számú pályázat támogatta.

Forrás: Sky & Telescope, 2020.05.12.

Hozzászólás

hozzászólás