Ezernyi darabra robbant szét az oroszországi meteor

1191

Azt, hogy a Csebarkul-tavon talált hatalmas léknek van-e köze a
Cseljabinszk felett másfél hete felrobbant meteorhoz, még nem sikerült
megnyugtató módon tisztázni, ám a környéken ezerszám hevernek az apró
meteoritok. A legkisebbek az észrevehetőség határán vannak, de a
legnagyobbak mérete sem haladja meg a 3 cm-t. Eddig már ezernél is
többet találtak belőlük a helyi kutatók, de elképzelhető, hogy milliónyi
apró darabra robbant szét az eredetileg 15-17 méter átmérőjű égitest.

A havon heverő ezernyi meteoritdarab egyike.

A nagyobb darabok hiánya nem
jelenti azt, hogy ilyenek nincsenek is, de még az is elképzelhető, hogy a
légköri robbanás során csak ilyen apró fragmentumok keletkeztek. A
sokkal nagyobb 1908-as Tunguz-meteor is azzal hívta fel magára a
figyelmet, hogy egy fia meteoritot nem találtak a hullás nyomán, igaz, ott évek teltek el, mire a kutatók meg tudták vizsgálni a helyszínt. Az első
vizsgálatok szerint a hivatalosan Csebarkul meteorit névre keresztelt hullás darabjai kondritok, vagyis egyszerű kőmeteoritokról van
szó, amelyek fémtartalma alig 10%.

A meteoritokon jól látható a légköri repülés során keletkezett olvadási kéreg, de több darabon friss törési felületek is láthatók, melyek a robbanás energiáját és alacsony magasságát is mutatják.

Közben a videofelvételek alapján elkészültek az első pályaszámítások, melyek megmutatják, hogy milyen pályán járt az égitest, mielőtt belépett a Föld légkörébe, illetve pontos számadatokat közöl arról, hogy mi és hol történt a légköri repülés során. Ezek szerint a meteor 91-92 km magasan kezdett felizzani, a felszínhez viszonyított sebessége 17,5 km/sec volt, ami nagyon lassúnak számít. Az első nagyobb felvillanást 9 másodperccel később produkálta, amikor már csak 41 km magasan járt. A legnagyobb, vélhetően a meteor szétrobbanásához kapcsolható villanások 31 és 26 km magasan voltak, így a felszínen károkat okozó lökéshullámok is ekkor és ilyen magasan keletkezhettek. Az utolsó izzó darabok kihunyása 16 másodperccel az első detektálás után, mintegy 15 km magasan történt, ekkor a meteorit(ok)s ebessége már csak 4,3 km/sec volt. A teljes megfigyelt izzási szakasz 254 km hosszú volt, ami a nagy, 15-17 méter körüli átmérőnek, az alacsony sebességnek és a kicsi, 16,5 fokos beesési szögnek volt köszönhető. A meteor szinte pontosan kelet felé haladt az 54,5 és 55. szélességi körök közt.

A meteor hullási iránya és szöge Stefan Geens számításai nyomán.

A légkörbe lépés előtt teljesen "klasszikus", átlagos földsúroló kisbolygóra emlékeztető volt a pályája. Napközelben 0,77 CsE-re, nagyjából a Vénusz távolságában járt, pályájának legtávolabbi pontja pedig a fő kisbolygóövben, 2,3 CsE távolságban volt. Pályahajlása 3,6 foknak, a pálya excentricitása 0,5-nek, a keringési idő pedig 1,9 évnek adódott. A találkozásra akkor került sor, amikor a napközelpontja felől jött, ezért esély sem volt felfedezésére, hiszen az alkonyi, nappali égen közelített. A számítások szerint két órával a találkozás előtt még csak 25 magnitúdós volt, ami a világ legnagyobb távcsöveinek a határfényessége, a kisbolygókutató távcsövek érzékelési küszöbét viszont csak 50 perccel érkezése előtt lépte át – de mint írtuk, mivel a nappali égen közelített, a mai technikákkal nem lehetett felfedezni. Az ilyen égitesteket csak megfelelő helyre telepített műholdakkal lehetne megtalálni, de ezekre jelen pillanatban csak tervek léteznek, pénzt eddig nem adtak rájuk a döntéshozók…

A meteor és a 2012 DA14 pályájának (kék ellipszisek) összehasonlítása is jól mutatja, hogy a két égitestnek semmi köze nem volt egymáshoz. (NASA/MSFC/Meteroid Environment Office)

Hozzászólás

hozzászólás