Immár 36 éve működik a Hubble-űrtávcső, bár az űrrepülőgép nyugdíjazása után javítása már nem lehetséges, így napjainkban már mindössze csak egyetlen giroszkóp gondoskodik a megfelelő irány tartásáról. Több mint három évtized elteltével is képes az űreszköz meglepő, látványos, és tudományos szempontból is érdekes eredményeket elérni, mint például nemrégiben, amikor egy hosszú periódusú, napközelpontján nemrégiben áthaladt üstökös feldarabolódását és megsemmisülését sikerült megörökítenie 2025 novemberében.
A C/2025 K1 (ATLAS) üstökös feldarabolódása három egymást követőn napon készített felvételeken (NASA, ESA, Dennis Bodewits (AU); Joseph DePasquale (STScI))
A megsemmisülés megörökítéséhez a tervezés mellett szerencse is kellett. A kutatók eredetileg egy másik, akkoriban legfényesebb üstökös megfigyelésére kértek távcsőidőt, azonban ez a kométa túlságosan gyorsan mozgott, a Hubble nem volt képes követni. Másodlagos célpontként ekkor jelölték meg a C/2025 K1 (ATLAS) üstököst, lényegében csak azért, mert a közelben, megfigyelésre kedvező helyzetben volt.
A felvételek elkészülte után csupán néhány nappal jutottak hozzá a kutatók azok elemzéséhez, amikor meglepetésükre már öt különálló fragmentumot sikerült azonosítani. A Hubble mellett földi távcsövek is figyelemmel követték a perihéliumán éppen áthaladt üstököst, mint például a Las Cumbres Observatory Outbursting Objects Key (LOOK) projekt keretében 1 méteres távcsővel. A két megfigyelési sorozat eredményei alapján a feldarabolódás az első Hubble-felvétel készítése előtt körülbelül 8 nappal kezdődhetett. Darabolódása előtt az üstökös magja a modellek szerint az átlagosnál valamivel nagyobb, mintegy 8 km átmérőjű volt. Érdekes módon darabolódásával párhuzamosan az üstökös fényessége emelkedett.
A Hubble felvételein ugyanakkor furcsa, ívecskéknek vagy szárnyacskáknak nevezhető furcsa struktúrákat is sikerült megfigyelni, amelyek keletkezésének mechanizmusa egyelőre nem tisztázott. Egyes magyarázatok szerint ezek kialakulásáért a magból kiszökő ammónia felelős, amely kilépése után azonnal kisebb molekulákra hullik szét. Mások kilökődő poranyagnak gondolják ezeket a struktúrákat, amelyet megerősíteni látszik, hogy ezek kirajzolják a fragmentumok pályáját visszafelé haladva.
A Naphoz ilyen közelségben elhaladó üstökösök darabolódása, megsemmisülése nem szokatlan jelenség, a vizsgált üstökös pedig 0,3 CSE-nél is jobban megközelítette központi csillagunkat, ami jelentősen emelte a széthullás esélyét.
Ugyanakkor számos érdekes kérdés is felmerül az üstökössel kapcsolatban. A földfelszíni megfigyelések szerint a színképből hiányoznak a cianidok (CN) és a C2 molekulák vonalai – ez utóbbi felelős a látványos, zöldes színért. Ezen anyagok egy része más molekulák napsugárzás hatására bekövetkező bomlásából származik, bár a pontos bomlás útja nem minden esetben tisztázott. A kérdés mindenesetre az, hogy a kémiai összetétel a felbomlás után változott-e meg, vagy már a felbomlás előtt is ezen szokatlan összetétel volt jellemző az üstökösre.
Sky and Telescope, 2026. március 26.
