Az albedópamacsok a Hold felszínén lévő, akár több tíz kilométeres
világos, pamacsszerű foltok és erős lokális mágneses terek. A
legismertebb ilyen alakzat az Oceanus Procellarum nyugati részén
található, hetven kilométer átmérőjű Reiner Gamma. Kinézete miatt
sokáig úgy vélték, hogy egy erősen lepusztult kráter, míg az első
holdszondák közeli felvételeket nem készítettek róla, és kiderült, hogy
valójában másról van szó. Napjainkig több hasonló alakzatot találtak
égikísérőnkön. Mindegyik objektum egy-egy becsapódásos medencéhez (pl.
a Mare Imbriumhoz vagy a Mare Orientaléhez) képest pontosan a Hold
ellentétes oldalán helyezkedik el.
1972-ben Bob Lin és kollégái
az Apollo 15 és 16 expedíciók kapcsán folytatott mérések során
véletlenül felfedezték, hogy az albedópamacsok erős mágneses teret
mutatnak, sőt, a legerősebb mágneses területeket épp az
albedópamacsoknál észlelték.
A Reiner Gamma mágneses térképe a Lunar Prospector mérései alapján (NASA nyomán)
A
méréseknek köszönhetően sikerült egy elméletet felállítani az
albedópamacsok keletkezére: körülbelül négymilliárd évvel ezelőtt a
Holdnak még folyékony vasmagja és globális mágneses tere volt. Amikor
egy aszteroida csapódott a kísérőnk felszínébe, a robbanás ionizált
gázfelhőt hozott létre, mely körbefutott kísérőnkön, miközben magába
zárta a globális mágneses teret. Végül a gázfelhő ágai a Hold
ellentétes oldalán találkoztak, és a mágneses mezőt arra a pontra
koncentrálták. Később az olvadt mag kihűlt, és megszűnt a globális
mágneses mező, csak ezek az erős, összekuszált, és a felszíni anyagba
rögzült mágneses terek maradtak. Hosszú idő alatt a napszél hatására a
Hold felszíne elkezdett sötétedni. Mivel ezek a mágneses terek
megvédték az alattuk lévő felszínt a napszéltől, ezért ezek a területek
világosabbak maradtak, így létrehozva az albedópamacsokat. Ennek az
elméletnek nem kedvez, hogy míg a legtöbb albedópamaccsal átellenben
egy-egy becsapódásos medence van, addig pl. a Reiner Gammával szemben
nincs ilyen alakzat.
A további kutatásokat elősegítheti a most is
a Hold körül keringő európai SMART-1 űrszonda, valamint a NASA
tervezett holdkutató szondái. 2008-ban indul útjára a Lunar
Reconnaissance Orbiter, mely 3D-s térképet készít az egész
holdfelszínről, a szintén 2008-ban induló Moon Mineralogy Mapper pedig
infraspektrométer segítségével felderíti a holdkéreg ásványi
összetételét.
Forrás: SCIENCE@NASA, 2006.06.26.
