Olyan felvillanásokat észleltek a Hold árnyékos oldalán az űrhajósok, amelyek apró meteorikus szemcsék becsapódásaitól keletkezhettek – a sikeres azonosítást már évek óta várták a szakemberek.
Sokan láttunk már hullócsillagot, hivatalos néven meteort az éjszakai égen. Ilyenkor egy-egy apró, többnyire borsó vagy cseresznye méretű szemcse csapódik be a Föld légkörébe. Hatalmas, akár többször 10 km/másodperces sebessége miatt felizzik a levegőben kialakuló közegellenállás hatására, a forróságtól pedig anyaga ionizálódik. A környezetében lévő légköri gázt is felhevíti és izzásra kényszeríti. Ez a meteorjelenség, amely egy másodperc töredékéig tartó fénycsíkot rajzol az égre.
Ilyen szemcsék természetesen nemcsak a Földet, de a többi égitestet is bombázzák – így a Holdat is eltalálják. A Holdon a becsapódások során légkör hiányában akkor történik felvillanás, amikor a kozmikus látogató a felszínnek ütközik és megsemmisül. Ilyen felvillanásokat már több alkalommal is sikerült megfigyelni a Hold sötét odalán – de eddig még csak a Föld felszínéről.
A Földről 2005 és 2020 között a Holdon megfigyelt becsapódások helyszínei. Az észlelések a megfigyelésre megfelelő időpontok alkalmával jellemző holdfázis miatt csoportosulnak a képen a bal, illetve a jobb oldalon (NASA).
Az Artemis–2 expedíció űrhajósai úgy tűnik, hat ilyen apró robbanást láttak a Hold sötét oldalán, amelyek fehéres-kékes és rendkívül rövid villanásoknak tűntek. A megfigyelés azért kissé bizonytalan, mert egyrészt nagyon rövid és nem túl fényes felvillanások várhatóak, amelyek csak a másodperc töredékéig tartanak. Emellett az űrhajósok a földi magnetoszférán, azaz bolygónk mágneses védőpajzsán kívül utaztak a Hold körül. Az ilyen térségben sokkal intenzívebb a kozmikus sugárzás, azaz a nagy sebességű és energiájú atommagok előfordulása és azok „bombázó” hatása. Szerencsére a jelenség nem veszélyes, néhány napon vagy héten keresztül nem éri komoly sugárdózis az űrhajósokat. Viszont egy-egy eltévedt atommag a szem ideghártyájába csapódva apró felvillanásként észlelhető – ilyeneket az Apollo-űrhajósok is láttak, természetesen becsukott szemmel is.
Egy földfelszínről megfigyelt becsapódás villanása a Holdon.
Egyelőre nincs információ arról, hogy a kozmikus sugarak fent említett hatását sikerült-e kizárni. A jelenséget már régóta feltételezték a kutatók, de eddig még csak ritkán, és a „távoli” Földről sikerült megörökíteni néhány alkalommal. A mostani megfigyelésnek kedvezhetett, hogy a Hold sötét oldalát figyelték az Artemis–2 űrhajósai. Emellett a Holdtól mért kisebb távolság is segített: az ilyen apró becsapódások robbanásait a Földről csak nagyobb távcsővel lehetne látni. A térbeli helyzet miatt ugyanakkor a Hold árnyékos oldalát főleg nappal lehet megpillantani bolygónkról – a nappali égen pedig egy halvány és rövid villanás sem látszana a kékesfehér, fényes földi égbolton.
Az északi és déli 55. fokos szélesség közötti zónában azonosított friss kráterek eloszlása a Holdon (Robinson et al. 2015. LPSC 2325).
Az LRO űrszonda holdfelszín képei közül az azonos területeket eltérő időpontban ábrázoló fotók összehasonlítása során mintegy 225 olyan friss becsapódásos krátert találtak, amelyek 2009 után keletkeztek (lásd a fenti ábrát). Az 1,5 és 43 méter közötti átmérőjű kráterek közül a legkisebbek ahhoz hasonló becsapódásoktól jöhettek létre, mint amilyeneket most az Artemis űrhajósai azonosítottak.
Ha még nem látta volna a Holdat távcsőben, tekintse meg a Polaris Csillagvizsgálóból, esetleg a csillagászat napján április 25-én, de saját távcsövét is elhozhatja az észlelőteraszra. A Hold megfigyeléséhez az MCSE Holdészlelő szakcsoportja ad segítséget. Ha pedig arra kíváncsi, milyen térbeli helyzetből és miként láthatta az Artemis–2 személyzete a Holdat, kattintson erre az interaktív alkalmazásra.
