Jól vizsgázott a potenciális veszélyt jelentő égitesteket figyelő rendszer

3333

A Földet megközelítő, vagy potenciálisan eltaláló testek megfigyelését célzó NASA projekt, a Catalina Sky Survey távcsövei 2015. október 3-án fedezték fel a WT1190F jelű földközeli objektumot (NEO – Near Earth Object). Hamarosan megerősítették, hogy a test addigra már a Föld körül keringett, ráadásul ütközési pályán. A becsapódást 2015. november 13-ra várták Srí Lanka déli partjainak közelében, az Indiai-óceánon. Már az égitestet rövid ideig követve is erős nem gravitációs eredetű, a Nap sugárnyomásának tulajdonítható háborgások mutatkoztak a mozgásában. A hatás erőssége rendkívül kicsi, néhány 100 kg/m3 átlagsűrűségre utalt. Ennek alapján kizárták a természetes eredetet. Minden bizonnyal egy ember építette űreszköz üreges testű maradványát találták meg.

A WT1190F jelű mesterséges égitest, egy holdrakéta maradványa 2015. november 13-án Srí Lankától délre, az Indiai-óceán fölött, a csillagászok által pontosan előre jelzett helyen és időben belépett a Föld légkörébe, ahol széthullott, és az óceánba csapódott. Az objektum senkire sem jelentett veszélyt. Forrás: IAC/UAE/NASA/ESA

Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem természetes földsúroló kisbolygót fedeztek fel, az Európai Űrügynökség (ESA) SSA–NEO koordinációs központjában úgy döntöttek, hogy élnek a kínálkozó lehetőséggel, és egy valós szimuláció keretében, a WT1190F-en tesztelik a hasonló, ám valódi vészhelyzetekre létrehozott rendszert. A kutatók így megállapíthatták, hogy milyen információk gyűjthetőek össze egy ilyen testről még a becsapódást megelőzően. A kísérlet során a résztvevők hasznos tapasztalatokat gyűjtöttek a csillagászati erőforrások optimális kihasználásával kapcsolatban, ami lehetővé tette az esemény pontos jellemzését a rendelkezésre álló kicsivel több mint egy hónap alatt.

Ilyenkor az esemény előrejelezhetetlen természete miatt nincs lehetőség végigjárni a távcsőidő-igénylések jellemzően több hónapos átfutási idejű szokásos útját. Ennek ellenére az általában rugalmasabb időbeosztással működő kisebb távcsövek mellett a rendkívüli esetekre fenntartott DDT (Director’s Discretionary Time) távcsőidők terhére még az Európai Déli Obszervatórium (ESO) egyik chilei 8,2 m-es VLT távcsövével is sikerült megfigyeléseket végezni.

A felfedezés után a legfontosabb dolog az asztrometriai megfigyelések, azaz a pozíciómérések folytatása. Az objektum folyamatos követése által pontosítható az égitest pályája. Így határozható meg, hogy egyáltalán be fog-e csapódni a test a Földbe, és ha igen, akkor pontosan mikor és hol. Ezek a mérések indirekt módon felhasználhatóak a sugárnyomás hatásának kimutatására is. Így következtetni lehet a keresztmetszet és a tömeg arányára, amiből megbecsülhető a sűrűség, valamint az objektum természete. Az asztrometriai méréseket több együttműködő obszervatóriummal közösen végezték. Ehhez először is ki kellett számítani a WT1190F várható égi helyzetét az adott állomásra vonatkozóan. Az objektum viszonylag gyors látszó égi mozgása miatt, a távcsövek követési beállításaitól függően vagy a test, vagy a háttércsillagok hosszú csíkokat húztak a felvételeken, így azok kiértékeléséhez speciáis, kifinomult módszerekre volt szükség.

A WT1190F a Rozetta-köd előtt Sárneczky Krisztián (MTA CSFK CSI) felvételén, melyet a becsapódás előtt egy nappal, 2015. november 12-én hajnalban készített a Piszkés-tetői Schmidt-távcsővel (animáció).

A becsapódás előtti éjszakán 0,3–1,5 m átmérőjű olasz és spanyol távcsövekkel folyamatosan követték az objektumot. A becsapódás pontos helyének meghatározásához ezek voltak a legfontosabb mérések, ám ekkor már rendkívül gyorsan mozgott az égitest a háttércsillagok előtt, ami komoly nehézségeket okozott a megfigyelésben. Az észleléseket pedig gyakorlatilag valós időben értékelték ki. Az égitestet a becsapódás előtti utolsó óráig tudták szemmel tartani, amikor a látóhatár közelébe került, és hajnalodott is már.

A WT1190F utolsó két perce 2015. november 13-án. Forrás: Bill Gray, Project Pluto

Az alapos megfigyeléseknek köszönhetően 100 méteres és 0,1 másodperces pontossággal volt előrejelezhető a légkörbe lépés helye és ideje. A légköri mozgások és a belépés eseményeinek, például a test széthullásának a kiszámíthatatlansága miatt azonban a felszíni becsapódás koordinátái csak sokkal nagyobb bizonytalansággal állapíthatóak meg.

A teszt annak ellenére rendkívül hasznosnak bizonyult, hogy a valódi veszélyt jelentő égitestek nem a Föld, hanem a Nap körüli pályáról várhatóak, ezért nem számíthatunk ilyen hosszú, több hetes felkészülési időszakra. Az ilyen testek túlnyomó többségéről legjobb esetben egy héttel, rosszabb esetben 1–2 nappal a becsapódás előtt szerezhetünk csak tudomást. Ám a 2015-ben a WT1190F révén megszerzett rutin és tapasztalatok a jövőben még nagyon hasznosak lehetnek.

Forrás:
Michelli et al. „The observing campaign on the deep-space debris WT1190F as a test case for short-warning NEO impacts”, 2017. október 20., Icarus, megjelenés alatt – astro-ph pdf

Hozzászólás

hozzászólás