A New Horizons űrszonda adatainak részletes elemzése arra utal, hogy a Pluto egyik híres, kalderaszerű képződménye nem az, aminek látszik.
Amikor a New Horizons űrszonda 2015-ben elhaladt a Pluto mellett, jéghegyekről, gleccserekről és különös geológiai képződményekről készített képeivel nyűgözött le bennünket. Az egyik rejtélyes felszíni alakzat a Wright Mons és társa, a Piccard Mons. Amikor az űrszonda elhaladt a déli féltekén a terminátor (az égitest nappali és éjszakai részét elválasztó vonal) fölött, a két hegy néhány kilométer magasra emelkedett csak ki, de rendkívül szélesek voltak, mindkettő szélessége jóval meghaladta a 100 km-t.
Súroló fényben a Wright Mons központi mélyedése úgy néz ki, mintha a törpebolygó szívébe hatoló, tátongó lyuk lenne. A Piccard Mons a sötét oldalon áll, de a Pluto párás légköre keltette szórt fénynek köszönhetően halványan látszik, és úgy tűnik, hogy van központi mélyedése. Kezdetben a kutatók úgy gondolták, hogy a Wright és a Piccard kriovulkán lehet, amelyekből iszapszerű vízjégből álló láva tör elő. (A Naprendszer szélén a vízjég olyan kemény, hogy kőzetként viselkedik.)
A látszat azonban csalóka lehet.
Ahelyett, hogy a jégvulkánok beomlott csúcsai lennének, a Wright és a Piccard mélyedései olyan területek lehetnek, amelyeket nem fed be a felszín nyílásain kiáramló fagyott anyag, mondta el Kelsi Singer (Southwest Research Institute) egy októberi bolygótudományi konferencián.
Singer és munkatársai a New Horizons űrszonda adatainak segítségével elemezték a Wright Mons környékét. A nagyjából 10 kilométer széles, hullámzó tájon olyan minták vannak, amelyek maguk is körülbelül egy kilométeresek. Ehhez hasonlót nem láttunk a Naprendszerben.
Ami igazán érdekes ebben a csodavilágban, hogy a magasság hogyan változik – illetve hogyan nem. Ha húzunk egy vonalat észak-déli irányban a Wright Monsra, és ábrázoljuk a vonal menti szinteket, ezt látjuk:
Sem hullámzó lejtők, sem feneketlen gödrök nem látszanak, és a Wright Mons gyomrának alja körülbelül egy szintben van a környező felszínnel. Ez azt sugallja, hogy a gyűrűs hegytömbnek látszó rész inkább egy lapos, szabálytalan anyaghalom, amely valamilyen okból kifolyólag nem töltötte be a felszín ezen részét.
A Wright Mons azért olyan feltűnő, mert a New Horizons felvételein a napfény lapos szögben éri. Ha változtatunk a kép kontrasztján, vagy megkeressük egy topográfiai térképen, világossá válik, hogy a hegy belseje ugyanolyan dimbes-dombos, mint a külseje. Ha más perspektívából nézzük, a mélyedés kevésbé feltűnő:
Singer sokáig úgy gondolta, hogy a Wright mélyedése egy kaldera, de nem talált rá bizonyítékot. „Úgy éreztem, éveken át rossz nyomon jártam.” – mondja. „Amikor felhagytam azzal, hogy a Wright és a Piccard közepét tegyem a középpontba, akkor a dolgok még rejtélyesebbek lettek, de közel sem volt olyan nehéz megmagyarázni őket.”
Most úgy gondolja, hogy a jeges láva alulról szivárog fel az egyelőre azonosítatlan réseken keresztül. Vannak jelei, hogy régebbi, töredezett felszín kandikál ki a friss anyag alól, de a kiáramlásnak nincs egyértelmű iránya – és határozottan nincs jele annak, hogy az anyag forrása a Wright. (A Piccard túl homályosan látszik.)
A Pluto felszíne körülbelül -230 Celsius-fokos, így a vízjég gyorsan megfagyhat a felszínen, még akkor is, ha az ammónia megakadályozza, hogy kőkeményre fagyjon, így elképzelhető, hogy szivárgás közben kemény köpenyt képzett.
A kráterek szinte teljes hiánya arra utal, hogy ez a terület csupán 1 milliárd éves lehet. Ez azonban felvet egy kérdést: mi az a hőforrás, amely megolvaszthatja a Pluto vízjég-kőzetét? A bolygókutatók ugyanebbe a problémába ütköztek, amikor a Szputnyik-síkság (a Pluto „szívének” bal fele) aktív gleccserét vizsgálták. A törpebolygó már régen lehűlhetett, és mivel legnagyobb holdjával, a Charonnal ugyanazzal a felükkel néznek egymás felé, nincs árapály, ami mozgatná az égitest belsejét.
„Még sok mindenre kell rájönnünk azzal kapcsolatban, hogy a felszínre szivárgás hogyan működik.” – mondja Singer. „Látjuk azonban ezt a furcsán újraformálódott felszínt, ami nem úgy néz ki, mintha erózió alakította volna, és többféle esemény jeleit is látjuk rajta. Úgy tűnik, hogy a formák valamiképpen az anyag felszínre kerülésével alakulhattak ki.”
A tanulmány jelenleg felülvizsgálat alatt áll, és remélhetőleg néhány hónap múlva megjelenik.
Forrás: Sky & Telescope
