A Voyager-2 űrszonda 30 évvel ezelőtt repült el az Uránusz mellett, az akkor készült felvételek azonban még ma is szolgálhatnak meglepetéssel: lehet, hogy a bolygó két újabb holdjának nyomát is őrzik.
Rob Chancia, a University of Idaho PhD hallgatója furcsa mintázatokra figyelt fel, amikor az Uránusz jeges gyűrűiről a Voyager-2 űrszonda által három évtizeddel ezelőtt készített felvételeket vizsgálta. Észrevette, hogy a bolygó összetett gyűrűrendszerének egyik legfényesebb tagja, az ún. alfa gyűrű szélén az anyagmennyiség periodikusan változik. Hasonló, de talán még ígéretesebb mintázat tűnt fel a szomszédos béta gyűrű ugyanezen részén is. Chancia témavezetője, Matt Hedman magyarázata szerint a mintázat jellemző hullámhossza a gyűrűk mentén változik, a szimmetriát valami megtöri, ahogyan körbejárjuk azokat.
Chancia és Hedman otthonosan mozognak a témában: mindketten a Szaturnusz gyűrűrendszerét tanulmányozzák a Cassini űrszonda adatai alapján. Az itt felmerült új ötletek alapján kezdték el ismét átvizsgálni a Voyager-2 archív adatait. Újraelemezték azokat a rádiójeleket, amelyeket a szonda a gyűrűkön keresztül küldött a Földre, de az azok által elfedett csillagok fényességváltozásait is megvizsgálták, hogy ez alapján következtethessenek arra, mennyi anyag lehet bennük.
Azt találták, hogy az Uránusz gyűrűiben hasonló mintázatok figyelhetők meg, mint a Szaturnuszéban, ahol az ún. „holdsodrokat” egyértelműen a bolygó kísérőinek hatása okozza. A kutatók becslése alapján az Uránusz két, egyelőre még hipotetikus holdacskájának átmérője 4 és 14 kilométer közötti lehet. Ilyen méretű ismert kísérői a Szaturnusznak is vannak, az Uránusz ismert holdjai azonban mind nagyobbak. A bolygó kísérőit egyébként is nehéz megpillantani, mivel a felszínüket sötét, rossz fényvisszaverő-képességű anyag borítja. A Voyager-2 kamerái sajnos nem voltak eléggé érzékenyek ahhoz, hogy a sejtett apró égitesteket megörökíthessék, de az előbbiek alapján ez nem is egyszerű feladat.
Hedman szerint felfedezésük segíthet megmagyarázni az Uránusz gyűrűinek néhány tulajdonságát, amelyek a Szaturnusz gyűrűivel összehasonlítva például nagyon vékonyak. Ez a probléma a gyűrűk 1977-es felfedezése óta foglalkoztatja a kutatókat. Ha a holdacskák léteznek, akkor „terelő puliként” is funkcionálhatnak, azaz akadályozhatják a gyűrűk szétszóródását. A bolygó 27 ismert holdja közül kettőnek, az Opheliának és a Cordeliának az epszilon gyűrű esetében van ilyen szerepe.
Az eredményeket részletező szakcikk az Astronomical Journal c. folyóiratban jelent meg.
Forrás: ScienceDaily 2016.10.25.
