Miért nem bolygó a Pluto?

14150

A kérdésre adott válasz kissé hosszú, de szükséges a probléma teljesebb megismeréséhez.

Érdekes módon a csillagászat egészen a Nemzetközi Csillagászati Unió tavaly augusztusi üléséig nem definiálta konkrétan, mit is tekinthetünk bolygónak. Nyilvánvalóan a jóval nagyobb égitestek, amelyek központjában a nagyobb tömeg révén beindulhatnak a fúziós folyamatok, így saját energia- illetve fénykibocsátásuk van, már csillagok – ezzel felső tömeghatárt viszonylag könnyű találni. Mi legyen azonban az alsó határ? Mekkora mérettől tekinthető egy égitest bolygónak?

Az elfogadott határozat ezt a problémát kívánja megoldani, amennyiben a következő három kritériumot tartalmazza:

  1. a Nap (illetve központi csillag) körül keringő égitest (eddig rendben van)
  2. elegendően nagy tömegű ahhoz, hogy kialakuljon a hidrosztatikai egyensúly, vagyis kissé egyszerűbben fogalmazva: megközelítőleg gömb alakba formálódjon (ez még mindig rendben van)
  3. tisztára söpörte a pályáját övező térséget.

A Plútó (illetve a helyesírási szabályoknak megfelelően immár Pluto) kapcsán a probléma éppen az, hogy ezt az utolsó kritériumot nem teljesíti. Erre kitünő bizonyíték az elmúlt években sorra felfedezett, nagyjából a Pluto méretének nagyságrendjébe eső számos, általában felfedezésüket követően "tizedik bolygónak" kikiáltott égitest, mint például a Quaoar, a Sedna, illetve több, kevésbé hangzatos nevű égitest, amelyek megközelítőleg a Pluto térségében keringenek.

Egyszerűsítve a kérdést, két lehetőség volt: vagy "lefokozni" a Plutót, és az újabban felfedezettekkel együtt a törpebolygók családjában nyilvántartani – vagy bejelenteni, hogy az újonnan felfedezett égitestek is bolygók, amikkel együtt a Napnak akár 15-20 bolygója is lehetett volna, nem is beszélve a későbbiekben várható, hasonló égitestek felfedezéséről.

Arra, hogy a Pluto nem uralja kizárólagosan saját térségét (hiszen nem söpörte ki onnan ezeket az újonnan felfedezett égitesteket sem), utal az is, hogy különleges gravitációs viszonyban, ún. rezonanciában van a Naprendszer immár legkülső "igazi" bolygójával, a Neptunusszal. Ez annyit jelent, hogy amíg a Neptunusz háromszor kerüli meg a Napot, addig a Pluto pontosan kétszer.

A Pluto bolygó státusza egyébként már az 1930-as felfedezését követően sem volt sziklaszilárd. Miért is? Tekintsük át, hogyan fedezték fel ezeket a külső bolygókat.

Az ősidők óta ismert legtávolabbi naprendszerbeli bolygó a Szaturnusz volt, egészen addig, amíg William Herschel német katonazenészből lett angol csillagász véletlenül bele nem botlott távcsövével egy kiterjednek látszó csillagba. Rögtön felismerte, hogy új égitestet talált, bár először óvatosságból üstökösként jelentette be. Az Uránusz 1781-es felfedezését követően a figyelem középpontjában állt, és eléggé hamar kiderült, hogy nem követi pontosan a kiszámított pályáját. A számított és megfigyelt pálya közötti eltérést nem lehetett pusztán a Naprendszer akkor ismert égitestjeinek vonzásával magyarázni, így egyetlen logikus feltevésként feltételeztek egy ismeretlen, még távolabbi bolygót. Ezt követően talált rá a Neptunusz bolygóra Johann Gottfried Galle német és Heinrich Louis d’Arrest francia csillagász 1846-ban.

A történet az Uránuszhoz hasonlóan folytatódott: látszólag a Neptunusz sem követte pontosan a pályáját, ezért feltételeztek egy még távolabbi, zavaró bolygót. A számításokat követően végül is 1930-ban lelt rá Clyde Tombaugh amerikai csillagász a Plutora. Az újonnan felfedezett bolygó azonban már a felfedezéskor "gyanús" volt: túlságosan halvány volt, így az ebből becsült mérete és tömege alapján nem lehetett az az égitest, amely a Neptunusz pályaháborgásait okozta. Miután 1978-ban felfedezték holdját, a Charont, lehetővé vált tömegének pontosabb meghatározása, és így immár biztosnak látszott, hogy a Pluto tömege nem elég a Neptunusz mozgásának megzavarásához – egyébként is kiderült, hogy a vélt pályaháborgásokat különféle hibák és pontatlanságok okozták.

A Pluto ennek ellenére megőrizte bolygó státuszát egészen tavaly augusztusig, bár az utóbbi 10-15 évben többször felvetődött, hogy sorolják át más égitestcsaládba. Egy ilyen lépés egyébként, ellentétben a közvélekedéssel, nem az első a csillagászat történetében. A Mars és Jupiter pályája közötti "elveszett" bolygó keresése közben 1801-ben fedezték fel az első kisbolygót, majd nem sokkal később még négyet. Az akkori lapok, ismeretterjesztő művek és tankönyvek ezekről az égitestekről is mint "bolygókról" szólnak – egészen addig maradtak bolygók, amíg a sorozatos újabb felfedezések révén fel nem ismerték a kisbolygóövezet  valódi természetét. Így ma ezeket az égitesteket sem bolygókként, hanem teljesen elfogadott módon kisbolygókként vagy aszteroidákként ismerjük.

Bár a Pluto "lefokozása" sokak számára lehetett kellemetlen, esetleg érthetetlen lépés, fontos emlékeznünk arra, hogy a csillagászat a többi tudományterülethez hasonlóan folytonosan gazdagodik újabb ismeretekkel, amelyek esetenként a régebbi tudást, szabályokat más megvilágításba helyezik. Ez a fajta fejlődés teljesen természetes és szükséges folyamat.

A Nemzetközi Csillagászati Unió vonatkozó döntéséről beszámoló cikkünkben további információkat találhatunk, illetve érdemes megtekinteni Sárneczky Krisztián "Nyolc bolygó van a Naprendszerben"  című előadását.

Hozzászólás

hozzászólás