A Nagy Medve új szeme

478

A Big Bear Obszervatórium sok szempontból mondható egyedinek a világ csillagvizsgálói között. Először is, az obszervatórium egy tó közepén található, köszönhetően Harold Zirin ötletének, aki az 1960-as évek végén vette tervbe egy világszínvonalú, központi csillagunk kutatására összpontosító intézmény létrehozását. A Los Angelestől körülbelül 160 kilométerre keletre, magas hegyek között található Big Bear (Nagy Medve) tó feletti igen nyugodt légkör magával ragadta Zirint, és az itt alapított obszervatóriumot három, 20 és 65 cm közötti nyílású műszerrel is felszerelte.

A Big Bear Obszervatórium kupolája a tó közepén

A BBSO (Big Bear Solar Observatory) az elmúlt év októberében befejeződött felújítások során egy 1,6 méter átmérőjű, csúcstechnológiát képviselő teleszkóppal is gazdagodott, így mára a világ legnagyobb naptávcsövének ad otthont (várhatóan még jó ideig, az Advanced Technology Solar Telescope elkészültéig). A több mint másfél méteres óriás főtükrén adaptív optika biztosítja az elérhető legjobb felbontást a kitakarásmentes, f/52 fényerejű rendszerben.

A nemrégiben üzembe helyezett műszer július 2-án készítette el első hivatalos észlelését. A megfigyelt célpont a 11084-es számú, befordulásakor nem túlságosan érdekesnek tűnő napfolt volt. Azonban a rekorder távcsővel készült felvételek kétségkívül új dimenziókat nyitnak a földfelszíni napkutatásban. A tőlünk mintegy 150 millió kilométerre levő csillag felszínén a műszer felbontása alig 80(!) km pixelenként. A mellékelt képen például kitűnően megfigyelhető a körülbelül Földünk méretének megfelelő sötét középpont, az umbra, illetve az ezt körülölelő, világosabb, penumbrának nevezett régió is. A felvétel remekül mutatja a penumbra szálas szerkezetét, a folttól távolabb, az egész képen pedig szépen látszanak a granuláció struktúrái. Egy-egy ilyen granulációs cella valójában egy több száz km méretű forró buborék, amelyben a Nap mélyebb rétegeiben felhevített plazmaanyag buggyan a felszínre, hogy energiáját fény és hő formájában sugározza az űrbe – hasonlóan a forrásban levő vízben észlelhető buborékokhoz.

Egy átlagos napfolt hihetetlenül részletes felvétele a Big Bear Observatory műszereivel, a látható fény tartományában.

A megfigyelthez hasonló napfoltok a környezetüknél mintegy 1500-2000 fokkal alacsonyabb hőmérsékletűek, és a fotoszféra mélyebb rétegeiben találhatók. A modellek szerint létrejöttüket és fennmaradásukat a földi hurrikánokhoz hasonló módon örvénylő mágneses erővonalak forgataga okozza. A foltok az említett néhány ezer fokkal alacsonyabb hőmérsékleten is igen intenzíven sugároznak, azonban a terület fényessége a hőmérséklet negyedik hatványával arányos, így a foltban megfigyelhető, az átlagos hőmérsékletnél kb. egyharmaddal alacsonyabb hőfok a kibocsátott fény 80%-os intenzitáscsökkenését jelenti a környezethez képest.

A fenti folt egy nappal korábban, a hidrogén-alfa hullámhosszában fotózva.

Ugyanez a folt szerepel a hidrogén-alfa hullámhosszon egy nappal korábban készült felvételen is a kép bal felső sarkában. A hasonló rendkívüli felbontású felvételeket tanulmányozva, amelyeken többek között gyönyörűen megfigyelhetők a sötét hajszálakként megjelenő, valójában kilökődött plazmaanyag-szálak, érdemes elgondolkodni azon, hogy ezeket a saját bolygónknál akár többször nagyobb képződményeket elképzelhetetlenül hatalmas mágneses erők alakítják ki.

Forrás: Sky and Telescope, 2010. augusztus 25.

Hozzászólás

hozzászólás