Szinte napra pontosan tíz évvel ezelőtt, 1999. augusztus 19-én a NASA frissen felbocsátott röntgen-űrtávcsöve, a Chandra (melyet a nagy indiai asztrofizikus, Subrahmanyan Chandrasekhar után neveztek el) elkészítette első hivatalos tesztképét, s ezzel megkezdődött egy évtizede tartó, sikeres karrierje, melynek hatására rengeteg új dolgot tudtunk meg a Világegyetemről. A Chandra-t a NASA négy nagy űrobszervatóriuma közé soroljuk (ide tartozik még a korábban felbocsátott Hubble és a már nem létező Compton gamma-űrtávcső, valamint a 2003 óta működő Spitzer infravörös űrteleszkóp), mely – a szintén 1999-ben felküldött, európai XMM-Newton távcső mellett – az eddigi legjelentősebb csillagászati röntgeneszköz a tudomány történetében. A NASA emlékülésekkel és képösszeállításokkal ünnepli egyik legsikeresebb missziója indulásának kerek évfordulóját – utóbbiakból mutatunk be most mi is egy rövid szemezgetést.
A Chandra első publikus felvételét a Cas A jelű szupernóva-maradványról készítette – az ilyen típusú objektumok azóta is fontos részét képezik az űrtávcsővel végzett kutatási munkáknak. A Chandrával megdöbbentő részletességgel figyelhetőek meg a csillagrobbanások által kiváltott események: a csillagról ledobódó, több ezer km/s-os sebességgel táguló gázanyag és a külső, csillagközi anyag ütközése révén rendkívül forró (több tízmillió fokos) gázbuborékok alakulnak ki, melyek fényesen világítanak a röntgentartományban. Sőt, az egyes elemekre jellemző röntgenspektrumok felvételével és azonosításával a forró gázfelhők összetétele is meghatározható.
A Chandra első felvétele, rajta a Cas A jelű szupernóva-maradvány, melynek közepén jól kivehető a csillagrobbanás után visszamaradt kompakt objektum (neutroncsillag vagy fekete lyuk) sugárzása (NASA & Chandra Science Center)
Hamisszínes felvétel a Cas A-ról; a piros részek a vas, a zöldes-fehér régiók a szilícium és a kén, míg a kék tartományok a röntgensugárzást elnyelő csillagközi por nyomait jelzik (NASA & Chandra Science Center)
A különböző hullámhossz-tartományban működő távcsövek képeinek kombinálása újabb nagyszerű lehetőséget adott a csillagászok kezébe, hogy alaposabban feltárhassák az egyes égitestek titkait. Vegyük például az első ismert szupernóva-maradványt, a Rák-ködöt: a Hubble és a Chandra képeinek felhasználásával sikerült megfigyelni, hogyan hat kölcsön a központi pulzár és a gázanyag, s jól láthatóvá vált a nagyenergiájú részecskék gyűrűszerű eloszlása is.
A Hubble Űrtávcső és a Chandra kompozit képe a Rák-ködről (NASA & Chandra Science Center)
A röntgen-űrtávcső számos egzotikus objektumot vizsgált a közeli kettőscsillagoktól a távoli aktív galaxismagokig, s olyan kérdések megválaszolásához vitt minket közelebb, mint az Univerzum fejlődése, vagy a sötét anyag jelenléte. A legnagyobb felfedezések azonban a fekete lyukak vizsgálatához köthetőek – a fekete lyukak környezetében örvénylő, nagyenergiájú részecskék sugárzásának, valamint az erős mágneses mező miatt kialakuló anyagkilövellések (jetek) megfigyelése egyrészt erős bizonyítékot szolgáltat az egzotikus objektumok létezésére, másrészt jó lehetőséget ad a fekete lyukak működésének megértéséhez.
A "normál" fekete lyukak mellett a Chandra révén a galaxisok gigantikus központi fekete lyukai (illetve ezek környezetei) is megfigyelhetővé váltak, mind Tejútrendszerünkben, mind a távoli csillagvárosokban. Az űrobszervatórium találta az első bizonyítékot arra is, hogy egy galaxis magjában akár két szupernagy fekete lyuk is létezhet (ami valószínűleg egy korábbi galaxisütközés eredménye).
A Tejútrendszer központi tartománya a Chandra "szemével" – a középen lévő, fényes fehér folt helyén található Galaxisunk szupernehéz központi fekete lyuka (NASA & Chandra Science Center)
Fantáziakép egy galaxisütközés után kialakult szupernagy feketelyuk-kettősről – a Chandra vizsgálatai alapján léteznek olyan csillagvárosok, melyek magjai ilyen gigászi párokat is magukban rejthetnek (NASA & Chandra Science Center)
A távoli Univerzum csodái mellett a Chandra közvetlen kozmikus környezetünkről is tudott új információkkal szolgálni. Segítségével például jól láthatóak a Nap irányából érkező, nagyenergiájú részecskék, amint becsapódnak az egyes bolygók légkörébe, s ezáltal a planéták atmoszférája és mágneses tere is jobban vizsgálhatóvá válik.
Ismeretlen ismerős – a Mars a Chandra röntgenképén (NASA & Chandra Science Center)
A röntgencsillagászat mintegy fél évszázados története során látványos műszaki és tudományos fejlődésnek lehettünk tanúi, s ennek remek tanúja a Chandra űrtávcső. Míg az első jelentősebb röntgentávcsővel, a hetvenes években működő Uhuruval néhány száz röntgenforrást sikerült azonosítani, addig a Chandra már mintegy 9500 megfigyelésnél jár – s teszi mindezt az említett elődjénél százezerszer jobb érzékenységgel. A NASA tervei alapján a Chandra űrteleszkóp még legalább tíz évig működni fog, s ezzel akár a jelenlegi csúcstartó, a Hubble teljesítményét is túlszárnyalhatja majd.
Forrás: NASA híroldal, 2009.08.19.
