Az ESA Planck űrszondája hatalmas, hideg gázból álló nyúlványokat, ún. csillagközi filamenteket örökített meg. A struktúrák elemzésével közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen erők formálják galaxisunkat, illetve mi indítja be a csillagkeletkezést.
A Planck űrszondát alapvetően abból a célból tervezték, hogy a kozmológia legnagyobb rejtélyeit kutathassuk, mint például hogy hogyan alakult ki a Világegyetem és a galaxisok. A Planck legújabb felvétele túlmutat ezeken a célokon és saját galaxisunk hideg felhőinek szerkezetét teszi tanulmányozhatóvá.
A vörös négyzet jelzi azt az 55°-os területet, amiről a felvétel készült.
A március közepén nyilvánosságra hozott kép a Nap 500 fényéven belüli környezetében található por szálas szerkezetét mutatja be. A helyi nyúlványok a Tejútrendszerhez kapcsolódnak, amely vízszintes, rózsaszín sávként jelenik meg az alább látható kép alsó részén.
500 fényéven belül így néz ki az ég infravörös tartományban. A hamisszínes felvételhez a Planck HIFI műszerének 540 és 350 mikrométeres, valamint az IRAS műhold 1983-ban felvett 100 mikrométeres képeit kombinálták össze. A képre klikkentve nagyobb felbontásban is megtekinthetjük a csillagközi anyag pazar bemutatóját.
A porfelhőkről készült új kép színkódolt a csillagközi anyag különböző hőmérsékletei szerint. A fehéres rózsaszín pár 10 fokkal melegebb az abszolút nulla foknál (−273,15°C), míg a sötétebb színek kb. −261°C fokra utalnak, azaz mintegy 12 fokkal melegebbek az abszolút nulla foknál. A melegebb por a Tejút síkja felé koncentrálódik, az attól távolabbi részeken hidegebb az anyag. A sűrűbb részeket molekulafelhőknek hívjuk, míg a szétterjedtebbeket cirruszoknak. Mindkét fajta szerkezet egyaránt tartalmaz gázt is és port is, a felvételen azonban a gáz nem igazán jelenik meg.
Hogy mi teszi ezeket a szerkezeteket ilyen különleges alakúvá, jelenleg még nem értjük részleteiben – nyilatkozta Jan Tauber (ESA). Számos erő formálhatja ezeket a molekulafelhőket és cirruszokat ilyen szálas szerkezetűvé. Például a legnagyobb skálákat tekintve a galaxisunk forgása már számottevő hatású, aminek következtében a csillagok, a gáz és a por eloszlása spirális formát hoz létre. A gravitáció igyekszik csomókba húzni a gázt és port, míg a forró csillagok elektromágneses sugárzása és részecskeszelei folyamatosan igyekeznek szétfújni a csillagközi felhőket. A kozmikus mágneses tér is befolyásolja a töltött részecskék mozgását, de hatásainak kiterjedtsége és pontos mechanizmusai egyáltalán nem ismertek.
A képen látható világos foltok sűrű anyagcsomók, ahol csillagkeletkezés zajlik. Ahogy zsugorodnak ezek a csomók, úgy válnak egyre sűrűbbé és egyre kevésbe engedik át a fényt és egyéb sugárzást, ami által könnyebben lehűlnek és még gyorsabban zuhannak össze.
Filament-szerkezetek kis és nagy skálán.
Míg a Planck a nagyobb szerkezeteket nézi, az ESA másik űrteleszkópja, a Herschel szintén ilyen területeket képes tanulmányozni, de sokkal részletesebb képet adva a kisebb struktúrákről, mint pl. a közeli csillagkeletkezési területekről. Érdekes kérdés egyébként, hogy miért olyan hasonlóak a szálas szerkezetek kis és nagy skálán. Jan Tauber szerint a dolog hátterében a természet egyik nagy rejtélye bújhat meg, aminek felderítése az elméleti és megfigyelési szakemberek összehangolt erőfeszítéseit igényli.
Forrás: ESA