ceres - keresési eredmények

1930-ban szenzációs felfedezés híre járta be a világot. Március 13-án a flagstaffi Lowell Obszervatórium (Arizona) körlevélben értesítette a csillagászattal foglalkozó intézeteket egy Neptunuszon túli bolygó felfedezéséről. Az új bolygó - melynek felfedezése hosszú kutató munkának és némi szerencsének volt köszönhető - a Plútó nevet kapta.

Fontos dátum a Plútó kutatásának történetében az 1978-as év, amelyben felfedezték a Plútó holdját, a Charont. Ekkor (a keringési időből és a távolságból) sikerült végre meghatározni az égitest tömegét (korábban csak bizonytalan becslések voltak a magnitúdó alapján).

Az 1990-es évet követően a Hubble Space Telescope - minden hibája ellenére - optikailag is felbontotta a Plútó-Charon rendszert (azelőtt a Charon csak mint "dudor" volt látható a túlnagyított negatívon).

Írásunkban arra a kérdésre keressük a választ, helyesen döntött-e a csillagász társadalom akkor, amikor a Plútót nagybolygónak fogadta el. Egy ilyen horderejű kérdés megválaszolása előtt (gondoljuk meg, adott esetben hány csillagászati munkát kell átírni, a tankönyvekről és lexikonokról nem is szólva) röviden tekintsük át a bolygófogalom történetét a kezdetektől napjainkig.

Az észlelő csillagászok közös terv szerint, egységes elvek alapján végzett nemzetközi együttműködése viszonylag új keletű. A nemzetközi együttműködések eszméje a 18. sz-ban merült fel, de a több ország intézményeinek együttes tevékenysége a csillagászati vizsgálatok egy-egy területén csak a 19. sz-ban bontakozott ki. Természetesen már korábban is gyakran előfordult, hogy az asztronómia művelői kicserélték egymás között észlelési adataikat, ezek a kapcsolatok azonban többnyire alkalmiak voltak.

„Micsoda idők, micsoda erkölcsök! Olyan ékes volt Erdély, hogy rajta kívül nem is lehetett keleten mást találni, csak barbárságot! Tágas földje, termékenysége révén mint valami viruló anya táplálta az összes szomszédos tartományokat. Egyszóval: igazi székhelye volt Ceresnek, most pedig – ó, istenek! – a barbárok pusztításának martaléka és félelmetes katonák dicsőségének színhelye lett…” – olvashatjuk Thann András evangélikus lelkésznek, tanárnak, a 17. századi egyházi értelmiség egyik kiemelkedő alakjának 1659-ben íródott wittenbergi disputációjában (Waczulik Margit fordítása). A haza sorsának alakulása feletti aggodalom, illetve a profetikus meglátás akár 20. századi történelmünkre is vonatkozhatna.

A nagy német matematikus, Carl Friedrich Gauss (1777-1855) három magyar csillagászt sorolt barátai közé. Zách János Ferencet (1754-1832) mesterként tisztelte Gauss: egyike volt azoknak, akiktôl a csillagászat gyakorlati tudnivalóit elsajátította. Levelezésük 1799-ben kezdôdött, személyesen a Brocken tetején (a Harz-hegység legmagasabb csúcsán) találkoztak elôször 1803 augusztusában.^1 Pasquich János (1754-1829) soha nem találkozott Gaussal, bár többször készült erre a nagy eseményre. 1800-tól fogva azonban figyelemmel kísérték egymás tudományos mûködését a Zách által megindított Monatliche Correspondenz révén, ahová mindketten rendszeresen küldöttek közleményeket. Levelezésük 1812-ben kezdôdött, amikor Pasquich János azzal a kéréssel fordult az akkor már jelentôs csillagásznak számító Gausshoz, hogy ajánljon valakit tanítványai közül munkatársnak a hamarosan felépülô Gellérthegyi Csillagdába.^2 Kapcsolatukat késôbb egy szomorú esemény tette még szorosabbá. 1823-ban az akkor már igen beteg Pasquichot súlyos szakmai rágalmak érték, ezek alól tisztázta ôt Gauss - tanítványai segítségével - az Astronomische Nachrichtenben megjelent "Ehrenrettung" címû röpiratban.^3 Tittel Pál (1784-1831) tanítványa volt a nagy tudósnak. Másfél évig tartózkodott Gaussnál Göttingenben, aki igen megszerette szorgalmáért, tehetségéért, szórakoztató egyéniségéért. Tittel Gauss családjával is baráti kapcsolatba került.