Hortobágy. Végtelen puszta. Tökéletes horizont. Sötét égbolt. Éjszakai neszek. Csillagok sziporkáznak az éjszakában.
Kolláth Zoltán, Hortobágy
Aki már próbálkozott éjszakai fotókból filmet összeállítani, az tisztában van vele, hogy kellő alázattal kell a munkát elkezdeni, mert igencsak időigényes elfoglaltság. Ha fél percig gyűjtögeti a kamera a kozmikus fényt egy expozícióban, akkor is mindössze alig 10 másodpercnyi filmrészlet jön össze két órányi fotózásból. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az időjárás sem mindig kegyes hozzánk (és ez sajnos az elmúlt másfél évben rendszeresen előfordult), akkor saját bőrünkön érezzük, hogy pár percnyi filmért is meg kell szenvedni. Többször keresztülvonatoztam úgy az országon, hogy végül nem jött össze egy képkockányi sem, amin a csillagok is látszanak a Hortobágy egén.
Igencsak szorított már a határidő, amikor április vége felé sikeredett az utolsó nyersanyagot is begyűjteni a tervezett filmhez. Ilyenkor az éjszaka nyugalma is kárpótolni tudja az embert a fáradtságért. A vonaton eltöltött út ma már nem elvesztegetett idő – tennivaló van, laptop a hátizsákban, nem unatkoztam addig sem, amíg Hortobágy állomáson leszálltam. Gyors lepakolás a szálláson, és már menni is kell a helyszínre. A szürkületben egy kicsit még keresgéljük Gyarmathy Istvánnal a megfelelő kilátót, ahonnan jól belátható a terület. A Hold még bevilágítja a tájat, így könnyű a kompozíció beállítása – utána már csak a gépek dolgoznak.
A háttérben a békák fáradhatatlanul nyomják éjszakai rigmusukat, szinte folyamatosan dalolnak a fülemülék, mélyebb hangfekvésben időnként rákontráznak a bölömbikák. Közben gyönyörködöm a tájban, a nyugvó Hold utolsó sugaraiban. Élmény a Hortobágy a saját nyugalmával, a madarakkal, a távoli horizonttal az éjszaka neszeivel – na és persze a Csillagoségbolt-parkban élmény az égbolt is: a csillagok ezreivel, a kelő Tejúttal a tóban tükröződő égi fényekkel. Szerencsés éjszaka, éppen csak annyi felhő jelenik meg, ami egy kis extra mozgást visz a filmbe (igaz felerősíti a távoli városok fényszennyezését is, a pusztában messzire ellátni…). Éjfél után már egyedül ügyeltem a kamerákat – szerencsés választás a kilátó, mert egy-egy rövidet aludni is tudok a padlózat deszkáin. Azért a reggeli szürkületben a szállásom matracát is élveztem egy órácskát, de ébredni kellett gyorsan: a reggeli arany órát (a napkeltét követő időszak) érdemes kihasználni az összekötő légi felvételek elkészítéséhez. A reggelit már a Hortobágyi-halastavak igencsak elhagyatott megállójában fogyasztottam el, aztán a vonat ismét álmosítóan zötyögött alattam. Útközben ellenőriztem a felvételeket, időnként elbóbiskoltam egy kicsit. Talán ilyenkor éppen arról álmodtam, hogy magam is a tavak fölött repültem a csillagokkal teli éjszakai ég alatt, s nem láttam a távoli városokat sem, mert már ott is csak annyit, és oda világítottak, amennyit és ahova kellene…
